Volt egyszer egy becsületes fuvaros ember, aki lovacskájával és szekerével szállította a vásározók holmiját szerényke pénzért. Nem kért sokat, ezért a kereskedők szívesen alkalmazták. Mindig pontosan, megbízhatóan érkezett, soha el nem késett a munkából.
Ellenben komája egy léhűtő, semmirekellő alak volt. Még azt is sajnálta, ha valakire rásütött a nap. Ő is fuvarozással kereste a kenyerét, de olyan pocsék munkát végzett, hogy mindenki elpártolt tőle. Nem ért oda a megbeszélt időre. Mindenhonnan elkésett, és gyakran még az is előfordult, hogy megdézsmálta a rábízott árut. Ráadásul végül letagadta aljasságát, sőt ő volt megsértődve, ha kérdőre vonták.
Egyik nap kitörött a szekerének a kereke, és ott állt tanácstalanul az út szélén. Ne tudta, mitévő legyen. Bognárért kellett volna üzenni, hogy javítsa meg a kocsit, de sajnálta rá a pénzt. Inkább ott téblábolt várva a jó szerencsét.
Jött is az hamar, komája képében.
— Jó, hogy jössz, komám — vidult fel meglátva a közeledő szekeret. — Add kölcsön a kocsit, míg hazafuvarozom a fámat, aztán majd visszajövök vele érted!
A jóravaló ember, nem sejtett semmi rosszat, odaadta neki a szekerét. Még a fa átrakásában is segített a komájának.
Amikor megvoltak a munkával a mihaszna koma elhajtott, rokona pedig ott maradt a törött kerekű jármű mellett, és várta, hogy majd visszajön érte.
Várhatott az ugyan napestig. A komája nem jött vissza. Még reggel is ott álldogált, de nem történt semmi.
Kénytelen-kelletlen hazabaktatott. Mindjárt ment a komájához, és kérdezte tőle:
— Édes egyetlen komám, miért hagytál cserben az út szélén a törött kerekű szekered mellett, amikor azt ígérted, hogy visszajössz?
A rokon nagy csodálkozó szemekkel bámult rá, mint, aki semmit sem ért. Végül mérgesen kifakadt:
— Mit merészelsz mondani? Azt mondod, hogy kölcsönadtad nekem a szekered? Nem szégyelled magad, ezt mondani a komádnak? Sohasem jártam arra, amerre te mondtad. Bizonyára berúgtál, és összetörted a szekered. Így akarsz újhoz jutni. Takarodj a házamból! Vedd tudomásul többé nem vagy a komám.
A szegény fuvarost ez nagyon elkeserítette, és majdnem sírva fordult ki az utcára. Éppen akkor ment arra egy vén öregember. Meglátta a búsuló fuvarost, és megkérdezte tőle:
— Jóember, mi nyomja a lelked, amiért vagy ilyen búval bélelt?
Az szép sorjában elmesélte, amit a komája tett vele.
— Ez bizony nem vall becsületességre, ha igazat beszéltél — mondta az öregember. — Megérdemelné a komád, hogy megbüntessük.
— Kár a fáradozással, komámnak nagy a hatalma, és mindent el tud intézni, hogy megússza a büntetést. Jobban teszem, ha meghúzom magam, és befogom a számat. Végül még én ütöm meg a bokám — legyintett egyet a kezével a fuvaros.
— Ne légy ennyire kishitű! Majd én segítek neked. Úgy megleckéztetjük, hogy attól kódul. Csak bízzál bennem!
— Nem bánom — egyezett bele —, csak nehogy porul járjunk.
— Attól ne félj, míg engem látsz! — mondta az öregember.
Igaz, a fuvarosnak fogalma sem volt, hogy mit fognak tenni.
Az idegen elment a gazdag fuvaroshoz azzal a szándékkal, hogy árut vitessen vele a közelgő hetivásárba.
Megegyeztek a fuvardíjban, és kora reggel elindultak. Az út tele volt sok emberrel, akik a vásárba igyekeztek. Volt, aki gyalog, volt, aki kocsival igyekezett erre a neves eseményre.
Eleinte minden rendjén is ment, de amikor beértek a nagy embertömegbe váratlanul a kocsi kereke nyikorogni kezdett. Olyan bántó volt ez a nyikorgás, hogy a fuvaros nem bírta elviselni. Így szólt az öregemberhez:
— Öregapám, leszállok és megzsírozom a nyikorgó kereket.
— Menj csak fiam! Az én fülemet is bántja a nyikorgás.
A fuvaros leugrott a bakról és jól megzsírozta a kereket. Azt hitte ezzel végképp elhallgatta a kellemetlen hangot.
Alighogy elindultak, a kerék még hangosabban nyikorgott. Aki mellett csak elhaladtak, az ijedten kapta fel a fejét, és kezével befogta a fülét.
— Mintha mondana valamit a kocsi kereke — szólalt meg az öreg.
— Ugyan, öregapám, bizonyára csak képzelődik — válaszolta a fuvaros. — Nem beszél ez semmit. Mindjárt még jobban megzsírozom, hogy örökre elhallgasson.
Újból leszállt a kocsiról és még több zsírt tett a kocsi kerékagyába, hogy ne nyikorogjon.
De ez sem használt. A kerék még hangosabban nyöszörgött. Most már mások is hallották panaszát, és az egyik vásárba menő paraszt felkiáltott:
— Emberek, hallgassátok, mit mond ez a kerék! Azt mondja, ez a fuvaros becsapta a komáját, és ez a kocsi nem is az övé. Lopott kocsival megy a vásárba. Szegény ember meg otthon búslakodik. Nem tud dolgozni, pénz keresni családjának.
A fuvaros hiába kenegette szünet nélkül a kereket, az csak mondta a magáét. Amire a vásárba értek, mindenki tudta, hogy a kocsi lopott.
Ezt maga a király is meghallotta, aki éppen leánykájának akart egy pár szép topánkát venni. Azonnal magához hívatta a fuvarost, és megkérdezte tőle, hogy igaz-e, amit a kerék nyikorog.
Eleinte megpróbálta letagadni. Még az öregemberrel is bizonyíttatni akarta, hogy ő a kocsi jogos tulajdonosa. De ki tudja, hogymint az utasa eltűnt. A környéken senki nem látta, hogy egyáltalán ült-e valaki mellette a bakon. Sőt inkább mindenki azt állította a fuvaros maga jött a lopott kocsival. Bizonyára most is valami zsiványság jár a fejébe.
A király megparancsolta katonáinak, hogy fogják le a kocsist, és keressék elő, ha kell a föld alól is a kocsinak az igazi tulajdonosát.
Nem kellett sokáig várni erre, mert a vásárban volt a szegény ember szomszédja is, aki azonnal felismerte a járművet.
— Hívjátok ide a kocsist! — rendelkezett a király.
Jött is az, de nagyon félve. Azt hitte, nagy a baj, és mindjárt a fejét veszik.
— Kié ez a kocsi? — kérdezték tőle.
Először nem merte bevallani az igazságot, és csak hebegett-habogott. Ekkor a szomszédja bátran a szemébe mondta.
— Valld csak be, barátom, hogy a tiéd, hiszen a bakba a te neved van bevésve. Annak idején még engem kértél meg, hogy jelöljem meg a bicskámmal!
A király maga is meggyőződött, hogy milyen név olvasható az említett helyen, és amikor látta, minden stimmel, kihirdette az ítéletet.
— Ez a kocsi a szegény ember tulajdona, és őt illeti. A komáját, aki ellopta tőle élete végéig tömlöcbe vetem.
— Jaj, fenséges királyom! — kiáltott fel a szegény ember. — Csak azt ne! Nem akarok komámnak semmi rosszat, hiszen van neki egy véka pujája, kiket fel kell nevelni. Kérem fenségedet, kegyelmezzen meg neki!
A király elnevette magát, és csodálkozva megkérdezte:
— Akkor mondd meg, mi legyen a büntetése, ha már ennyire véded?
— Fenséges királyom, életem a kezébe ajánlom. Nem vagyok a törvények tudora. Nem tudom, miképpen kell megbüntetni a vétkest. Én annak is nagyon örülnék, ha komám a vásári sokadalomban bocsánatot kérne tőlem.
A szegény ember komája irulva-pirulva, majdnem a föld alá süllyedve nagy nehezen kinyögte:
— Komám, bocsánatodat kérem, amiért fondorlatos módon eltulajdonítottam a kocsit.
Mire végére élt a mondókájának úgy megizzadt, hogy patakokban ömlött róla a veríték.
A király megkönnyebbülten megjegyezte:
— Minden jó, ha vége jó. Ezentúl éljetek békességben egymással, és tiszteljétek egymás tulajdonát.
Úgy látszott a szegény ember komája is megfogadta ezt, mert ettől kezdve becsületes, rendes fuvaros vált belőle.
Talán így volt, talán nem. Ha nem hiszitek, járjatok utána!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:22 :: Apáti Kovács Béla
