„Köszönjük szívünkb?l a Pártnak!”
– Na, végre eljött az a nap is, amikor megkezdhetjük a tanítást a VII.-VIII.-ban is! – vette Noémi a hóna alá a VIII. katalógusát. – Hogy fogom velük ezt a kiesést bepótolni?
– Nemcsak te teszed fel ezt a kérdést… – válaszolt Kiseszter.
– De kémiából nem kell felvételizni a tovább-tanuláshoz… – fújt egy nagyot Noémi, s kilépett a tanáriból. A VIII. osztályba lépve majd hanyatt vágódott a meglepetést?l. Az osztályban csak három lány lézengett. Jól kezd?dik a hét!
– Hol vannak a többiek? – förmedt rájuk, de azonnal meg is bánta. Hiába veri el a port a jelenlev?kön, ?k nem hibások…
– Gerg?ék nem tudták betakarítani a termést. Ott voltak a tegnap is.
Hát igen. Kaláka… A Gerg? apja a börtönben van a tallózott krumpliért. Ami úgyis a földeken rohadt volna… Másfél évet kapott a közvagyonból való lopásért. Most mit tegyen?
– Milyen órátok jön? – kérdezte. Id?húzásnak jó egy ilyen kérdés.
– Román.
– Jesszusom, az igazgatón? elvtársn?vel…- temette Noémi az arcát a kezei közé. Mennyi munka van még?
– Két-három nap.
– Inkább legyen több. Azonnal utánuk mész s az osztály fele itt legyen. Hiányozzanak felváltva. S itt legyenek, mire a román óra megkezd?dik! – szólt rá Kingára, majd intett az ablak felé. Nem ajánlatos az igazgatói iroda el?tt elmasírozni óra közben, amikor csend van. A légyzümmögés is behallatszik a folyosóról az irodába. Kinga azonnal értett a szóból. Kitekintett, nem látja-e meg valaki az utcán, kiugrott, négykézláb ment el az igazgatói iroda ablaka alatt, majd futásnak eredt. „Úristen, mit csinálok…” – villant át Noémi agyán. – S ha eljár valakinek a szája?
Ahogy közeledett a tél, egyre hidegebb lett, nemcsak kint, de az iskolában is. Az iskolának 50%-kal kevesebb fát utaltak ki, mint az el?z? években. S tavaly is probléma volt tavasszal, már március végén elfogyott. Az igazgatón? magához vette a fáskamra kulcsát, s maga adta ki a fát reggelente minden osztálynak. Még arra se volt elég, hogy átmelegedjen a csempekályha, mely éjszaka jéghidegre dermedt. Mi lesz télen? Aztán egyik november végi vasárnap leesett a hó. Mint lenni szokott megjött utána a fagy is, nem is akármilyen. Noémi le se vetkezett, úgy ment be a hatodik osztályba. Egy ruha se volt a fogason, volt, aki még a keszty?jét se vette le. Mások kékre dermedt ujjakkal próbálták az írószerszámot tartani a kezükben. Noémi öt percenként felállította ?ket, s guggoltatta ?ket. A mozgás bemelegít.
– Holnapra, aki tud, hozzon egy-egy darab fát. Tudom, nektek is kevesebb fát engedélyeztek. Azt mondtam, aki tud! Ha egy száraz gallyat hoztok az erd?r?l, az is több, mint semmi!
Volt, aki még szüneten hazaszaladt, f?leg a közelebb lakók. Amikor az igazgatón? kilépett az irodájából, meglátta a tüzel?fával osztályába futó Enik?t, ráförmedt.
– Honnan loptad? – Enik? úgy megijedt, hogy egy hang se jött ki a torkán.
– Nem lopta – lépett közbe Noémi. – Én mondtam nekik. Aki tud… – tette hozzá magyarázatként.
Percnyi dermedt csend lett, amíg az igazgatón? felfogta mi történt valójában.
– Nem is rossz ötlet – felelte. – Kihirdetem személyesen a többi osztályban is.
Ezek után se lehetett h?gutát kapni a termekben, de máskor kicsengetéskor az óráról azonnal távozó Noémi minden ürügyet megtalált, hogy szünetben még az osztályokban maradjon. A tanáriban volt a leghidegebb. A tanárok kevesebb fát hoztak, ? például honnan hozott volna, bár az is megesett, hogy az állomásról jövet meglátott egy-egy ujjnyi vastagságú gallyat, vagy elszáradt kórót.
Otthon még rosszabb volt a helyzet. A hideg beálltával leesett a gáz nyomása. Kellett az energia a veszteséget termel? nagyiparnak: A Traktorgyárnak, a Stegul RoÃ?Ÿu teherautógyárnak, a Golyóscsapágygyárnak, a Hidromecanicanak, stb. A konyhában ügyelni kellett, mert bármikor kialuhatott a t?z. De az alacsony gáznyomás miatt a távf?tés se m?ködött rendesen, gyakorlatilag leállt a f?tés. Az ? szobájában, mely a lakásul legmelegebb pontja, mert nem volt csak egy küls? fala, 9-10 fok volt. A lakás többi részén még kevesebb. Legdermeszt?bb a fürd?szobában volt, ott egyik hidegebb éjszakán megfagyott a víz a szappantartóban. Egész nap a konyhában szorongtak mind a hárman, s a gázt égették. Egyetlen villanyf?t?testüket állandóan költöztették a lakásban, éjjel is m?ködtették. Többet nem lehetett volna bekapcsolni, mert nem bírta volna ki a villanyhálózat. Ám a konyhában ég? gáz nem volt veszélytelen játék. Az oxigén hamar elhasználódott, s a szemet csíp? szag jelezte, hogy nemcsak széndioxid képz?dik az égés során, hanem formaldehid is. S ha formaldehid, akkor szagtalan szénmonoxid is… Nem egy embert szállítottak akkoriban korházba szénmonoxid-mérgezéssel. Noémi szinte várta, hogy iskolába menjen. Ott ugyan meleg nem volt, de legalább nem fázott. „Vajon hogyan pelenkázzák a kisbabákat?” – t?n?dött el.
Az alacsony gáznyomáson úgy próbáltak segíteni, hogy a h?központok felváltva m?ködtek. Néhány órai m?ködés után le kellett állítani ?ket. Ennek az lett a következménye, hogy mire annyira bemelegedtek, hogy h?t szolgáltattak volna, leállították ?ket. A nagy hidegek közepette a pumpák állandóan forgatták a vizet a rendszerben, nehogy megfagyjon. Így amikor nem volt f?tés, volt h?tés. A f?t?testek h?tötték az amúgy is jégverem h?mérséklet? lakásokat.
A „meleg víz” jó, ha annyira meleg volt, hogy meg lehetett különböztetni a „hidegt?l.” A kézmosás Noéminek nem okozott problémát, hiszen az iskolában is kútról hozták a vizet, nem volt meleg vizes csap. Ehhez már hozzászokott. Kissé összeszorított fogakkal meg is lehetett mosdani, ha elég gyors volt az ember, s óvatlanul nem szappanozta túl magát. Nehezebb volt elviselni mosdáskor a fürd?szoba h?mérsékletét. Egy adag mosogatóvíz megmelegedett másfél-két óra alatt, s amit?l azel?tt mindenki szaladt, próbálta másra „passzolni”, az a család kedvenc id?töltésévé vált. A fürdés jelentette a legnagyobb problémát. A „meleg víz” nem volt elég meleg, hogy tusolni lehessen, a kád „meleg vízbe” ha egy nagyobb fazéknyi forró vizet beletöltöttél, valahogy meg lehetett fürödni, ha elég gyors voltál. Ám amire a hajad le kellett volna öblíteni, addig a konyhában nem melegedett meg a „meleg víz” kell?képpen, hogy leöblíthesd, s a kádban sem volt ajánlatos várakozni, amíg az öblít?víz megmelegszik.
Noémi azt találta ki, hogy mégis letusol a jéghideg meleg vízben, aztán lavórban mos fejet. Megnedvesítette a testét, a víz alól kiállva beszappanozta magát, s mikor épp összeszorított fogakkal le akarta mosni a habot, a lakásban koromsötét lett. Noémi a vaksötétben kétségbeesetten igyekezett megszabadulni a szappantól, ám egy hörgés jelezte, hogy aggodalma nem volt hiábavaló. Áram nélkül maradt a vízpumpa, s a nyomás nem vitte fel a vizet a hetedikig. Egy rosszul kiszámított mozdulattal a vaksötétben a haját is bevizezte, s ott állt csuromvizesen, tet?t?l talpig szappanosan, ruháit sem találva a sötétben, s nem volt mivel megszárítsa a haját[1]. A hajszárító is árammal m?ködik. Meztelenül tapogatózva talált végül egy csomag gyufát, majd gyertyát gyújtott, s felöltözött, amúgy szappanosan. A konyhában az ég? t?z mellett próbálta a haját szárítani, de túl közel se mert menni, mert a szomszédasszonyának így gyúlt meg a haja. Szerencséjére elég vizes volt a töve, így olcsón megúszta.[2].
Az áramot naponta hosszú órákra elvették. Gyertyát nemigen lehetett kapni, mert mindenki kereste. Azzal is spórolni kellett. A konyhában, egyetlen asztalon, gyertyafénynél próbáltak egyidej?leg tevékenykedni, édesanyja f?zött, édesapja mosogatott, de az edény egy részét kénytelen volt az asztalon raktározni, míg ? rögtönzést és házi feladatot próbált javítani. Nem volt egyszer?, volt rá eset, hogy édesapja rátette az egyik rögtönzésre az elmosott, de el nem öblögetett edényt, s az is megesett, hogy édesanyja a mosószeres tányérba ütötte a tojást, amit amúgy is nehéz volt beszerezni… Egyszer a gyertya borult fel, belekapott az egyik rögtönzésbe. Szerencsére Noémi résen volt, nem lett nagyobb baj bel?le.
Az árammegvonás az iskolát se kerülte el. Kísérteties volt nézni a negyven éves padokon az írás lendületét?l remeg? gyertyákat. Petróleumlámpát nem volt ajánlatos a padokra tenni, hiszen csak egyszer d?ljön fel… Rossz rágondolni. Inkább felakasztottak néhányat az osztályban. Ha a t?zoltók meglátták volna, idegrohamot kapnak a látványtól. Faberendezéses épületben…
Az igazgatón? egyik december eleji napon azzal a hírrel jött a megyei iskolaigazgatók és óvodaigazgatók gy?lésér?l, hogy közölni kell a gyermekekkel, hogy a Télapó[3] meghalt, de ajándék nélkül nem maradnak, mert a Párt és CeauÃ?Ÿescu elvtárs gondoskodik róluk, jóvoltukból kapnak majd a Télifa-ünnepélyen ajándékot.
– Fels?bb utasítás! – tette az igazgatón? nyomatékosabbá az üzenetet, majd Noémira nézett. ? a pionírparancsnok, ? hirdesse ki. Noéminál betelt a keser? pohár.
– Nem. Nem és nem! – emelte fel a hangját. – A pionírok, még a legkisebbek is tudják, hogy Anyuka és Anyuka az, aki a karácsonyfa alá teszi az ajándékot. Én nem röhögtetem ki magam. Ha gondolja, igazgató elvtársn?, akkor hirdettesse ki a Haza Sólymai[4] között, akikr?l esetleg feltételezhet?, hogy nem tudják ki a Télapó, de azoknak nem én vagyok a parancsnoka! Ne legyen félreértés, kihirdetem, hogy az idei télifa-ünnepélyen az ajándékok a Párt és CeauÃ?Ÿescu elvtárs gondoskodásának köszönhet?k. Tudom, hogy az eddiginél nagyobb el?készülettel kell megtartanunk a Télifa-ünnepélyt. Megszervezem. Betanítom ?ket. De ezt nem hirdetem ki!
Halálos csönd lett a tanáriban. Mi lesz ennek a nyílt ellenszegülésnek a következménye? Végül az igazgatón? sóhajtott egyet, s csak annyit mondott:
– Rendben. De az ünnepély olyan legyen, amilyennek ígérte!
Noéminek egy olyan érzése támadt, hogy az igazgatón? megkönnyebbült.
A Télifa-ünnepélyen a gyermekek másfél órán át dics?ítették a Pártot és CeauÃ?Ÿescu elvtársat kivételes gondoskodásáért. Minden elhangzó beszéd vagy szavalat után felhangzott a jól ismert kommunista ének refrénje:
„MulÃ?£umim, din inimÃ?Æ? partidului…”[5]
Felváltva a másikkal:
„Partidul, CeauÃ?Ÿescu, România.”[6]
Az elhangzó beszédekben a gyermekek dics?ítették a Kárpátok Géniuszát[7], a sokoldalúan fejlett szocialista társadalmat, a Pártot és a fény korát, és boldog gyermekkorukat. Mintha egy fels?bb hatalom groteszk tréfát akarna ?zni, a fény korának dics?ítése közben elvették az áramot. Senki sem mert kuncogni.
Noémi bármennyire is izgult, tudván, hogy hatalmas felel?sség nyugszik a vállán, gondolatai el-elkalandoztak. A hamisan és monoton egykedv?séggel elénekelt hazafias dalok hallatán osztálytársa Elemér jutott eszébe, kinek a katonaságnál megtiltotta a hadnagy, hogy menetelés közben énekeljen. Hangja az volt, jó er?s, csak nem épp zenei… Azt mondta a hadnagy, hogy nem akar Elemérrel együtt a büntet?századba menni. Aztán egy filmjelenet jutott eszébe, melyben egy koldus ugyanolyan hangnemben köszönte meg az alamizsnát, és a durva bánásmódot. „Köszönöm! Az isten fizesse vissza százszor…”
Egész el?adás alatt a gyermekek kíváncsian nézték a fa alatt elhelyezett csomagokat, melyekb?l valami narancssárga kandikált ki. Vajon mi lehet? „Ez kész gyermekkínzás” – villant át Noémi agyán. Megmutatni nekik, aztán húzni, húzni az id?t… Ám semmi se tarthat a végtelenségig, eljött az ajándékosztás ideje is. Egyenként szólította az igazgatón? ?ket el?ször az els?söket, végén a nyolcadikosokat, s átadta nekik a Párt ajándékát.
Amikor az els? kislány átvette, mindenki kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hadd lám, mi van benne? A csomagból egy alma, egy darab Eugenia keksz, egy 25 grammos rumos csoki, egy ceruza majd egy radír került el?.
A kis Évike Ágihoz fordult.
– Tanító néni, ez mi? –vette el? a csomagban rejt?z? narancsot.
– Narancs. Meg kell hámozni, s meg lehet enni… – magyarázta neki Ági.
– S ez az oldala miért ilyen puha?
Ági nyelt egyet.
– Mert meg van romolva. Majd otthon kérd meg édesanyádat, vágja ki a rossz részt.
Évike elpityeredett.
A nagyobbak Noémihez jöttek reklamálni. Hiszen ? szervezte a Télifa-ünnepélyt. Most mit mondjon nekik? Hogy így kapta az iskola az inspektorátustól?
– Osszátok meg! Ha valakinek nagyon rossz a narancsa, dobja el! S a többiek, akik szerencsésebbek voltak, kínáljátok meg a pechesebb osztálytársaitokat!
Megvárta, amíg minden gyermek megkapta a csomagját, majd kiadta a parancsot:
– Még egyszer kórusban, az egész iskola énekeljük el a köszön? dalt! – adta meg a hangot:
„MulÃ?£umim, din inimÃ?Æ? Partidului..”
Az igazgatón? nem várta meg a dal végét, hanem kiment. Noémi várta, hogy hívatni fogja. Kész volt a válasszal. „Nem kellett volna megköszönni a Pártnak?” De az igazgatón? nem hívatta. Lehet, sejtette mit fog „válaszolni”? Vagy tán más oka volt rá? Ki tudja?
[1] Saját élmény.
[2] Valaki saját élményként mesélte el.
[3] A románoknál nem az Angyalka vagy Jézuska teszi a karácsonyfa alá az ajándékokat. Régen, a kommunizmus el?tti id?kben Mos CrÃ?Æ?ciun (Karácsony apó) feladata volt. Az ? nevét a kommunista rendszerben Mos GerilÃ?Æ?-ra (Télapó) változtaták. A CeuÃ?Ÿescu talpnyalóinak ez se volt elég, azt akarták elérni, hogy a Kommunista Pártnak, élén CeauÃ?Ÿescu elvtárssal legyenek hálásak a gyermekek. Bár volt iskola és óvoda, ahol ezt kihirdették, ennek a legtöbb helyen nem tettek eleget, s a szül?k felháborodása és ellenkezése miatt sem sikerült keresztül vinni, mint annak idején a MoÃ?Ÿ CrÃ?Æ?ciun- Mos GerilÃ?Æ? metamorfózist.
[4] A Haza Sólymai (Ã?žoimii Patriei) a pionírszervezet megfelel?je volt az óvodások és els?-másodikosok szintjén. Harmadiktól befogadták a “legjobbakat” (értsd gyakorlatilag mindenkit) a pionírszervezetbe.
[5] Köszönjük szívünkb?l a Pártnak
[6] A Párt, Ceausescu, Románia.
[7] Ceau�Ÿescut
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru