Julikának ajánlva
Egy ember elment közülünk. Itt hagyta ezt a sok jóval, és sok rosszal telt világot. A szomszédunk volt, tíz éven át. Szép kort ért meg, tartalmas életet élve. A családja ehhez méltóan, a kérésére rendhagyó módon búcsúztatta a rokonokkal, s velünk, a közvetlen szomszédokkal. A Tisza lett végs? nyughelye, oda vezetett utolsó útja.
Délel?tt tíz órában jelölték meg az id?pontot, amikor a fekete ruhába öltözött kis csapat elindult a várossal szembeni oldalon szépen kialakított Tisza-parti sétányon a búcsú színhelye felé. Hamvait unokája vitte legelöl, édesanyja, és párja által közrefogva nyomában, lassan, méltóságteljesen, a gyászoló kis csoporttal. Egy hatalmas stégnél megálltunk, s egy szintén fekete ruhás férfi köszöntve minket, jelenlév?ket, búcsúbeszédbe kezdett. Míg hallgattuk az életér?l szóló nekrológot, elnéztem a stégen a történéssel mit sem tör?d? színes napozó, szárítkozó vadkacsákat. Méterekre t?lünk, békésen tollászkodtak.
„Egyetemi tanár volt” – hallottam közben, de ma már nem kérdezhetünk t?le semmit, abból a sok tudásból, amit magában hordozott. Mint ahogy ? sem tudja már, hogy tegnap este hirtelen csapott le a vihar ránk, és nem fogja tudni, hogy a hétvégén elviszik-e a hatalmas lottónyereményt.
A sok viharos, es?s hét után teljes er?vel tombolt a nyár, s én átnéztem a megáradt folyó város fel?li partjára. Szemben a Tisza szálló és gyógyfürd? épülete emelkedett, s egy férfi éppen megtöltötte a demizsonját a kifolyó gyógyvíz kútnál. Átnézett ránk, majd mikor megtelt a demizsonja, továbbállt. Alighogy elt?nt az épület mellett, kukásautó gördült az épület mellé, s hangos csörömpöléssel kiürítette a szálló szemetes edényeit.
„Egy gyermeknek adott életet” – folytatódott az élettörténete. A nap dacolva az elmúlással, vidám ragyogásba vonta a fákat, és mindent, életörömet sugallva az itt maradottaknak. „Az volt a kérése, hogy ne gyászolják”- hangzott, mint egy üzenet, egy jel, meger?sítés, a ragyogó id? sugallatára. Mintha segítségül hívta volna égi kísér?nket is, hogy megértsük akaratát. Újra a túlpartot néztem. Kerékpárosok rótták útjukat valahová, kerülgetve a nemrég megkezd?dött vakációt élvez?, andalgó, fagylaltot majszoló fiatalokat. A férfi a búcsúbeszédet befejezve elköszönt t?lünk, s Kitti, az unoka lassan leballagott a stégre, s gyengéd mozdulattal a vízbe szórta a hamvakat. Majd mindenki a vízre helyezte a szál virágot, hogy elkísérjék utolsó útján a távozót. Néztem a vízen úszó fehér és színes virágokat, közben a felette szálló f?nyíróinak hangját, a parkfenntartó munkások hangos beszédét és nevetését hallottam.
Egy pillanatra élessé vált bennem a lét és nemlét éles ellentéte. Egy ember eltávozott ebb?l a sok jóval, és sok rosszal telt világból, de hiányát csak azok érzik, akik ismerték. Az élet pedig mintha mi sem történt volna, megy tovább.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.01. @ 13:28 :: Tara Scott
