Itt a piros hol a piros?
Édesapjával a tömbház bejáratánál találkoztak. Április végén adták be a kérést az útlevélre mind a hárman, azzal a szándékkal, hogy Budapestre utazzanak. Elvileg két hónap alatt meg kellett volna kapniuk, de azóta már több mint három hónap telt el. Édesapja kihallgatást kért. Azzal a hírrel jött haza, hogy csak kettejüknek engedélyezték az útlevelet, az édesanyjának nem adták meg. Valakinek itthon kell maradnia a családból, különben hátha nem jönnek vissza…[1]
A családi kupaktanács úgy döntött, hogy utazhatnak ketten is. Ha nem élnek a lehet?séggel, akkor legközelebb erre hivatkozva nem kapják meg. Így esetleg legközelebb valamelyikük édesanyjukkal elmehet. Több, mint semmi. Három nap múlva kell menni az útlevélért.
A megadott dátumon és megadott órában meg is jelentek mindketten. Ám háromórás sorbaállás után a rend?r, aki kiadta a kész útleveleket, csak az édesapjáét találta meg. Hiába bizonygatták, hogy az ezredes elvtárs a kihallgatáson szemük láttára írta alá az útlevélkérésüket mindkett?jüknek. Nem volt más megoldás, újabb kihallgatást kértek az útlevélosztály parancsnokától.
A kihallgatásra csak Noémit engedték be, „mert csak ? volt érdekelt”. Amikor Noémi kilépett az ajtón, édesapja izgatottan kérdezte:
– Széna vagy… Értem. Szalma… – vonta a következtetést látván lánya halottszürkére sápadt arcát.
– Megvádolt nacionalizmussal, felrótta a román osztályban magyarul tartott pótórákat, felrótta a rendszer tekintélyét rendszeresen aláásó magatartásomat, idézve elejtett félmondataimat, a krumpliszedéskor való konfliktusomat Gavrilescu elvtárssal, rebellis tanítási módszereimet, lelkesedésem hiányát, mely kiérzett a pártdokumentumok feldolgozásakor, gúnyosnak nevezte a Télifa-ünnepélyen tanúsított magatartásomat…
– S eddig… – csodálkozott el az édesapja. Majd elhallgatott. Menjenek ki a rend?rség épületéb?l, itt nem lehet beszélni. Noémi fogta a kezét, mint egy kisgyermek, körmei kiserkentették a vért édesapja kezéb?l. ? fel se szisszent. Ahogy az épületb?l kiléptek, átölelte úgy, ahogy egy apa tudja védelmez?en átölelni védelemre szoruló kislányát. Hiába volt huszonhat éves, megrettentett kiscsoportos óvodásként kapaszkodott belé. Ahogy befordultak a sarkon, Noémi hirtelen szembe fordult, karjai vaskapocsként ölelték át édesapját, ki szinte nem is kapott leveg?t. Noémi hisztériás sírásban tört ki. Két három perc is eltelt, amíg meg tudott szólalni.
– Ez annak a gazember Jónásnak a m?ve, hogy a lepra ütné meg a pecsovics áruló gazembernek még az írmagját is! S az a kurva Marinescuné! Még a félmondataimat is „leadta” a szekusoknak! – fordult a dühe az igazgatón? ellen. Majd, mintha ez a düh elemésztette volna minden erejét, úrrá lett rajta a kétségbeesés.
– Mi lesz velünk, édesapám?
– Túléljük, törpefeny?!
A földre fekszik néha,
Mint tanult birkózó,
Vélnéd: vég-kimerült, –
S ím: talpra-pattanó.
Idézte lánya kedvenc versét. Noéminek el?ször Szennyei tanár úr jutott eszébe. Majd Emese… Hallgatott egy ideig, majd azt felelte:
– Túléljük, édesapám! Köszönöm, hogy vagy nekem! – Ölelte át megint.
– Vagyunk egymásnak… – javította ki az apa.
– Szedjem össze magam, ne ejtsük kétségbe Édesanyát is! – Noémi szippantott egy utolsót az orrából, majd el?szedte zsebkend?jét, s kifújta az orrát. – De te elmész Magyarországra, mert lehet utolsó alkalmad, hogy eljuss oda. Megértetted? Elmész helyettünk is! Add meg nekünk az örömöt, hogy örvendjünk annak, hogy legalább te… – zsarolta meg az édesapját. – S készítesz fényképeket, s majd együtt megnézzük. Hárman, s te mesélsz nekünk! Ha nem, ellened uszítom Édesanyát! – fenyegette meg még egyszer.
Két n? egyetlen férfi ellen, ez mindig egyenl?tlen és igazságtalan küzdelem, így beadta a derekát, hagyta, hogy összecsomagolják, felült a vonatra.
– Aztán írjál egy lapot, ha megérkezel! – búcsúztatta a felesége.
– Jó-jó, els? dolgom lesz! – felelte abban a szenved? hangnemben, ahogyan ezt a férfiak szokták mondani az aggódó n?i hozzátartozóknak. – S vigyázok magamra, ne aggódjatok! – próbálta megel?zni a következ? n?i elromlott patefonlemezt. – Ti is… – nézett Noémire. A vonat elindult.
Három nap múlva nem képeslapot hozott a posta, hanem ? maga érkezett haza, szemlátomást nagyon megviselt állapotban.
– Te mit keresel itt? – lep?dött meg felesége, ahogy meglátta. – S hol voltál mostanáig? – esett le azonnal a tantusz, hogy nem is volt Magyarországon.
– A dutyiban. Tiltott határátlépési kísérlet gyanújával.
– De hát az útleveled a bels? zsebedben volt…
– Aradon felszállt egy rend?r. Benyitott a fülkébe, s kérte az útleveleinket. Odaadtuk. Az enyémet vette el els?nek, megnézte, majd azt mondta, ellen?riznie kell valamit. Láttam, hogy leszállt, s a vasúti rend?rség épülete felé tartott. Tovább nem követtem, s nem is láttam többet. A vonat elindult. Gondoltam, felszállt egy másik vagonba, nem nyugtalankodtam különösen. Aztán a határ?rök kérték az útlevelem. Az utastársaim tanúsították, hogy egy rend?r vitte el. Hiába. Nem hitték el. Leszállítottak, és letartóztattak. Két napig tartott, amíg tisztázták, hogy kaptam útlevelet, de nincs meg. Akkor elengedtek. Feltehet?en jókora büntetést fogok fizetni az útlevél elvesztéséért.[2]
– Hát még a vonaton is utolérnek? – fakadt ki Noémi.
– Vigyázzatok, mit beszéltek telefonon. Ezek után biztos lehallgatják majd a telefonunkat.
Néhány nap múlva a Szabad Európa Rádió beszámolt az augusztus 19.-ei páneurópai piknikr?l, amelynek során ideiglenesen megnyílt a magyar osztrák határ, s több száz keletnémet ment át Ausztriába. Lengyelországban megalakult az els? nem kommunista kormány Tedeusz Mazowieczki vezetésével. A román sajtó egy vak hangot nem említett err?l, de drasztikusan megszigorították az útlevéladás feltételeit.
[1] Kétszer is megjártuk, hogy vagy csak édesapámmal, vagy csak édesanyámmal kaptuk meg az útlevelet. S csak Magyarországra kértük, ahol nem lehetett politikai menedékjogot kérni.
[2] Megtörtént eset. Édesapám egyik kollégája járt így.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
