Gyula, nem volt a legjobb üzletember, és amíg Júlia távol volt, hogy Vencelt haza hozza, egy–két nagy hibát elkövetett. Sikerült az Astória melletti üzletet a csőd szélére vinni. A két gyerek is nagyon szabadjára lett eresztve. Vilmos amúgy is egy eleven kölyök volt. Mindig a nyomában kellett lenni, mert valami csínytevésen járt az esze. A húga, Ludmilla pont a fordítottja volt. A konyha körül settenkedett, és igyekezett ellesni a szakácsnőtől a főzés, sütés alapfogásait. Vilmos egy vasárnap délután nagy ribilliót csapott. Mivel senki sem felügyelte és éppen vasárnap volt, kihasználva a lehetőséget, kiült az erkélyre és a mozgalmas utcát figyelte. Ebben még nem lett volna semmi rossz, de ilyenkor agyalta ki a csintalanságait. Vagy vizet locsolt a járókelőkre, vagy kövekkel dobálta őket. Júlia természetesen, ha otthon volt, még a környékétől is óvta.
Vili egy darabig nézte a járókelőket, aztán egy váratlan ötlettől vezérelve levizelt az erkélyről, egyenesen egy úri dáma kalapkölteményére. Na nem sima vizezés volt ez, hanem ahogy az ember könnyíteni szokott magán, ha a szükség úgy kívánja. A dáma persze azonnal kiértékelte a dolgot és a kalapkölteményének pusztulását és rendőrt hívott. Vilmos nem engedte be őket, de a rendőr az rendőr. Erőszakkal hatoltak be a lakásba. Persze feljelentés lett a dolog vége mind a két oldalról. A dáma az őt ért inzultusért kért kártérítést, míg Júliáék magánlaksértésért.
Mivel Júlia még nem volt Budapesten az ominózus esetnél, Gyula intézett mindent. Egyezséget kötött a dámával és kifizette annak követelését. Igen ám, de hamar híre ment, hogy a Fekete gyerek micsoda szemtelenséget csinált, és hogy Fekete testvére micsoda nagyvonalúan fizetett.
Ezt kihasználta a kuncsaftkör.
Vencel és Julia fix áron dolgozott, nem volt alku, se hitel. Még a nagyon elit közönségtől is megtagadták a havi törlesztés lehetőségét. Gyula hajlamos volt hitelt adni, sőt sokszor lehetett nála a szabott árnál jóval kedvezőbb áron nyiratkozni vagy borotváltatni. Ilyen megkavart környezetbe érkezett vissza Júlia és Vencel. Ekkor született meg az ötlet Júliában, hogy saját kertes házba költözzenek.
Nyaranként a gyerekek fent voltak a zsíroshegyi menedékházban, amit nagyon szerettek, de az iskolakezdésre mindig vissza kellet hozni őket. Vencel kinézett a Svábhegy lábánál egy takaros kis házat, amihez nagy telken állt és úgy tervezte, ezt veszi meg és építteti át. Júlia a vele szemben levő házat nézte ki, amihez szintén nagy telek tartozott, de itt három szint is volt. Alagsor, magasföldszint és emelet. A bejárathoz meg tizenhárom lépcső vezetett.
– Na Vencel, mit szól ehhez? – kérdezte férjét. – Ez pont nekünk van kitalálva. Az alagsorban tudunk szállást adni a személyzetnek. A magasföldszinti lakást ki tudjuk adni, így ingyen lakunk, és az emelet elég lesz számunkra.
– Nekem pont a szemben levő ház tetszik. Kisebb, de nem tizenhárom lépcső visz a bejárathoz.
– Mi baja van magának a tizenhárom lépcsővel?
– Az szerencsétlen szám. Nem vagyok babonás, de ebben az egyben hiszek.
– Nekem meg a tizenhárom a szerencseszámom. De azon ne múljék. A maga kedvéért vagy hozzáépítettünk egyet vagy lebontatunk belőle. Az átalakításra már szerződtettem is egy építési vállalkozót. Itt laknak a másik utcába. A Cóbel és társát.
– Maga megint megőrült. A Cóbel és társa a város egyik legdrágább építési vállalkozója.
– Bánom is én! Már megállapodtam vele. Sőt állandó lakót is szerzett a földszintre. Valami kanonok, papi személy. Pontosan fog fizetni és nem lesznek látogatói, legalább is, ami a fehérnépet illeti.
Vencel nem ellenkezett. Tudta, hiába tenne bármit is, Júlia mindent úgy csinál majd ezután is, ahogy eddig.
Az átalakítást gyorsan elvégezték és a kanonok is elfoglalta a magasföldszintet. Az alagsorba meg beköltözött a személyzet.
Cóbelék nem lettek kuncsaftok. Drága mulatságnak találták az ilyeneket. Néha–néha azért összetalálkoztak az utcán és akkor kölcsönösen üdvözölték egymást. Ennél több kapcsolat nem volt még akkor a két család közt.
Az üzlet nagy virágzásnak indult. Vencel volt az első, aki kozmetikai szalont is létesített a fodrászatban és parókakészítést is vállalt. A nagyságos asszony, azaz Júlia meg élhette világát. A gyerekek nevelésére ő maga nem sok gondot fordított, arra ott volt a két „nörsz”, nevelő. Kártyázott, tőzsdézett és utazott rengeteget. Korát megelőzve ő már akkor felfedezte az utazás örömeit. Vencel magának való ember maradt. Nem érdekelték Júlia allűrjei. Gyakran előfordult, hogy záráskor, mielőtt a pénzt elszámolta volna, Júlia kikérte a bevételt a kasszából és elvonult kártyacsatákat vívni. Sokszor nyert, nem kis összegeket, de volt, hogy veszetett. Egyszer az is megtörtént, hogy valaki ijedten telefonált Vencelnek, hogy csináljon valamit, mert a nagyságos asszony most akarja az üzleteket és a házat is feltenni a kártyára. Vencel csak legyintett, mint mindig.
– Ugyan ne féltse, majd visszaszerzi.
Eközben a két gyerek felnőtté cseperedett. Vilit beíratták a Műegyetemre, mérnöknek szánták. Ludmilla meg nyelveket tanult. A német anyanyelve volt neki is meg Vilmosnak is, emellett megtanult még franciául és ha ideje engedte, akkor a Zsíros–hegyen, a menedékházban segédkezett. Vencel is igazán itt érezte jól magát. Létre hozott az állandó törzsközönségből egy kis csoportot, amit Péntekiek Társaságának neveztek el. Mindig péntek este jöttek össze a menedékházban és vasárnap estig voltak együtt.
Kártyáztak, kirándultak, kisebb színházi előadásokat szerveztek, és könyvekről meg művészetekről beszélgettek. Havi tagsági díj is volt, és persze volt elnök, jegyző, pénztáros is.
Péntektől vasárnapig Vencel itt tanyázott.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Avi Ben Giora.
