Na végre! Az oltárról elhangzott az „Ita missa est”—, majd Bernát atya kivonult a ministránsaival. Evvel véget ért a Szent Mihályt köszöntő ünnepi szentmise. Még lengett a bronzharang mázsás nyelve miután odasózta az utolsót, de a hívők már kitódultak a Templomtérre, és beolvadtak a búcsú forgatagába.
A deszkából ácsolt dobogón, már frissen fújták a zenét értő tűzoltók, s a székük mellet délceg söröskorsók őrizték gazdáik lábát. A hegyes bajszú tamburmajor a népség felé vezényelt, mert inkább emelgette a pálcáját a zenére ringó sokszoknyás menyecskéknek, mint a díszruhás bandájának. A lacikonyhák és a tésztasütő bódék felett, a szépzenére táncolt az égetett cukor, mandula és sült tészta illata, s nem derogált nekik, hogy köztük gomolyog a füstös, pecsenyeszag a borgőzzel.
A sörsátorban csapon volt a nedű, s arrébb a fröccsöt se magának tartogatta a kocsmáros. Már lehetett nótázni is, hisz kiharangoztak. Mihály, a langaléta kisbíró is a kupát emelgette, és izzadva éltette szentdruszáját a községi miskárolóval. Velük volt még Mitvesz boltos a két segédjével, de ő várt még az ujjongással; — hátha valaki meghívja egy italra. Szerencséje volt. Addig szuggerálta Bélát — mert úgy hívták a herélőt —, míg az fizetett egy rundot. Aztán urasan előkotorta a bikatökből vart, cirádás bugyellárist, s abból számolta ki a cechet. — A kisbíró meg csak elbűvölve nézte a rengeteg ezüstpénzt a kifűzött bőracskóban. Béla elértette;
— Varok a tiedből is neked, de mit szól az asszony? — röhögött a barátjára. Erre Mitvesz is joviálisan mosolygott a segédeivel; már csak az italért is.
Közel a kocsmához ringlispíl forgott; – már a látásába is beleszédült a szem. Nem csoda; hiszen néhánynak már keresztbe állt, ha a sátorból nézte a visítozó, repkedő menyecskéket. Persze, hogy vétlen lebbentek a szélben a tarka szoknyák a felbámuló lázas legények felé. Bakaruhában Kocsis Pista is köztük állt, de csak Borkát nézte. A lány ott forgott a láncon Imrével, a gyógyszerész fiával; jogosan, hiszen a gyűrűs vőlegénye.
Lentről, Pista többet látott. Nem csoda, hisz az ő kedvéért lebbent-tárult Borka szoknyája, ha feléje suhant a forgásban. Imre meg boldogan lökdöste aráját a láncon, de hirtelen megvadult, és megcsókolta a lányt. De rögvest elszégyellte magát. Vajon mit gondol róla most a szűz menyasszonya? — Az bizony okos lány volt; tudta, hogy jobb dolog patikusnének lenni, mint parasztlánynak. Lassan kifáradt a körhinta, szusszanni vágyott.
Pista odébbállt, s már a fröccsét szopogatta Béláék mellett, de még mindig befelé mosolygott; hiszen este ő mellette fekszik Borka a boglyában. Majd egymásban becsülik minden percet, hisz hamar elmegy a hétnapos úrláb. Az nem zavarta, hogy a bőszívű lány, számtalan legénynek szokott örömet adni; — hiszen mibe kerül az neki? — De most hét napig csak az övé. — Félik a kezét a legények a faluban… Ezen ábrándozott, mikor mellette váratlanul hatalmas csárdás pofon csördült. Egy ceignadrágos alak feldöntötte Mitveszt a korsólyával, és éppen az ő lábánál terült el. Arrébb, terpeszben egy mosolygós csendőr meg sürgette, hogy álljon fel. A kárvallott még megkereste a lerepült lukas kalapját, és ártatlan arccal megállt a kakastollas előtt. Mögötte Mitvesz elkeseredetten forgatta az üres korsólyát.
— Ő volt az — szipogta a lány, aki Isten tudja honnan került elő. Rámutatott az enyhén dülöngélő legényre, aki lehet, hogy nem csak a pofontól szédült el.
— Leejtettem a pénzt, ő meg felkapta előlem, és nem adta vissza – sírta el magát, de inkább a szégyentől a bámészkodók miatt. A csendőr, barátságosan fordult az alakhoz.
— Na fiam, vagy visszaadod most, ami a kisasszonyé, vagy beviszlek, és majd megtanulod, hol lakik az Úristen. Rajtad múlik. — Közben biztatóan hunyorgott. — Na, ezt megúsztam egy pofonnal —, vont vállat a pénztaláló, és kinyitotta a markát és a lány kezébe nyomta az ezüstöt.
Arra igazán nem számított, hogy ráadásként még egy búcsúpofont kap a csendőrtől; de nem kérte ki magának, hanem nagyon gyorsan eliszkolt a térről. A lányka is elindult a távolabbi kékfestők és a látványos bódék felé, hogy itt se legyen a környékén.
István maga sem tudta miért, nyomába szegődött, és pár lépés után megszólította.
– Ne haragudj, de láttam, hogy mi történt veled. Kocsis Istvánnak hívnak. Ha akarod, veled megyek, nehogy molesztáljanak mindenféle csavargók.
A lány megrebbent a hangra, aztán ránézett a barnaszemű katonára. Tetszett neki a legény nyílt arca, aztán meg mégiscsak jobb a búcsúban egy férfi mellett.
— Éva a nevem — nem nyújtott az apró kezét, inkább belekarolt Istvánba. Mindketten kissé zavartak lépdeltek egymás mellett.
— Nem akar lőni vitéz úr? — Pista a hang felé fordult, s alig vette észre a zsámolyon ülő kunfejű lövöldést.
— Csak öt fillér egy lövés! Ajándék is benne van! — Erre felkapta István a fejét.
— Hogy, hogy? Goldziehernél csak kettőbe kerül.
— De ajándék nélkül! Nálam már az is ötöt ér.
— Na adja ide — nyúlt a puskáért. A lány mosolyogva nézte a fess legényt, ahogy hanyagul célzott.
— Affene! Rossz a masina. Az irányzék és hibádzik. Na, mi az ajándék?
— Lőhet még egyet. Nálam az is ötöt ér. — István egy szitkot nyomott el, de aztán elkérte a puskát és hirtelen a lány kezébe nyomta.
— Most te jössz Éva.
— Gondolja István? Igaz apám orvosféle ember, de van otthon légpuska. Sokat versenyeztem a bátyámmal. — Éva Istvánra mosolygott, majd alig célzott. Keze sem remegett mikor lőtt. A bódés álmélkodott.
— Csodálatos volt kisasszony, ahogy mellétalált! — még egy darabig esküdözött, hogy eddig ő volt a legszebb kuncsaftja, és egy kék szalagot adott a kalapjára.
— Szeretnének újra lőni? Már ismerik a puskát. — Erre a katona ökölbe szorította kezét, könyökét behajlította és válaszul azt lóbálta a bódés felé, majd karonfogva továbbsétáltak Évával. Megálltak a mézeskalácsosnál. Pista nagy unszolására Éva kinézett egy tükrös szívet, amin egy cukormázzal pingált, hatalmas huszár ült egy paripán. Igaz a ló akkora volt, mint egy kis növésű birka, de azért így is fess volt. A katona a lány nyakába akasztotta. Tényleg szépen mutatott a huszár a két halom közt. Később megszomjaztak, és betértek a kerthelyiségbe. Ahogy szabad asztalt kerestek, hirtelen Éva örömében felkiáltott:
— Imre!
István odanézett. Majd frászt kapott! Alig arrébb, Borka ült a vőlegényével. Akaratlanul hagyta, hogy Éva az asztal felé cipelje. A lány bemutatta őket egymásnak, aztán részletesen elmesélte a kalandját a tolvajjal, és hogy találkoztak össze Istvánnal. Eközben Borka, Pistát bámulta. Mikor találkozott a tekintetük, kiköpött. Éppen delet harangoztak. Erre mindhárman szedelőzködni kezdtek.
— Tudod Pista, Apánk elvárja hogy otthon ebédeljünk. De este tánc lesz. Jó lenne négyesben egy nagyot mulatni. Ugye jössz Pista?
— Boldogan, hiszen a húgod is itt lesz! — Erre a lány melegen rámosolygott. István sietve elköszönt, és beloholt a sátorba egy fröccsre. Éva jutott eszébe. Egye fene a boglyát meg a Borka menyasszonyt. Örömében nagyot sóhajtott és lehúzta a fröccsöt. Béla még ott ivott a kisbíróval. Nagyon bőkezű hangulatban lehetett, mert a zsugori boltos és a két segéd már alig állt a lábán.
Folytatása következik
Legutóbbi módosítás: 2010.07.11. @ 12:01 :: kisslaki