Mint ábrándos gyermek,
ki csodára várva
messzeségbe kémlel,
valami végtelen,
mesés időtlenségben,
úgy áll, és úgy várja ő is
sok éven át, tétlenül epedve,
hogy odaszegődik hozzá újra
tűnt öröme, sok régi vágya,
s kíséri majd megint
útján a szerencse,
és szaladnak együtt
játszva-nevetve,
kergetőznek gondot,
bánatot feledve,
míg nyomukban loholva lassít,
és végül
megáll mögöttük
még a vén IDŐ is,
magát megadva,
végsőt lihegve.
Ám hiába vár sok éven át a létben,
sóváran,
tétlenül,
szinte rezzenetlen’,
mögötte némán meglapul a MÚLT
sok hamis fényű
ócska kincse,
fakul minden elaggott, ósdi emlék,
és beborul végül az ég is felette,
homályosul vakító, tiszta kékje,
szürkül a remény fénye is egyre,
és a haldokló mában
időtlen mozdulatlanságba
dermed múltjával együtt
a jövője,
és minden elvetélt reménye.
Íme, a céltalan ember,
ki a gyorsan eltűnő
MOST-IDŐ-ben
üres lélekkel,
magánytól megkövülten,
valami kábult,
bénult tétlenségben
múltját siratja,
s az húzza le,
egészen mélyre,
hol sok, istentelen,
fénye-vesztett vágya –
az anyag-lét milliárd,
csábító, hamis álma –
foszlik éppen széjjel,
s az emberlét
éltető, tiszta fénye
belehull végül
a semmiségbe,
ahol az IDŐ
– rabolt jussával, a mával –
kajánul röhögve
örökre elszáll
felette.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.13. @ 06:51 :: Gősi Vali
