Csak pár hónapja bútoroztunk össze Andreával, de ma reggel már beírtam neki: „Te nem szeretsz engem, szívem!”
Lehet minden párkapcsolat ilyen, f?leg eleinte, míg összecsiszolódnak valahogy, de ez, ami köztünk történik, az elviselhet?ség határát súrolja. Ha otthon vagyunk az a baj, ha a másikat várjuk, az a baj… Kétségbe azért nem kell esni, ha minden törik-szakad, ott egy kiskapu: kikötöttem, csak próba-összeköltözésr?l lehet szó. Ebben a kis albérleti szobában nem is lehet magunkhoz méltó életet kialakítani, még ha nagyon akarnánk sem. Itt tisztálkodunk egy lavórban, egymás szeme láttára. Reggelizünk, vacsorázunk, szeretkezünk, meg t?zünk össze a TV-n, mert Andi , nincs kivétel, mindig más m?sort szeretne nézni, nem azt, amit én.
Elképzelhetik.
Ha olvasni akarok, Andi el?áll valami szándékkal, például azzal: menjünk a Pávatollasba, ez kisvárosunk egyetlen cukrászdája, fagylaltozni szeretne, én megihatok egy sört, és sétálunk egy jót. Ha elkap az írás kényszere, tudják, akik ett?l szenvednek, milyen kényszerít? er? ez az állapot, de Andi minden trükköt bevet, hogy eltereljen a tollforgatás gyakorlásától. Érveiben szerepel többek közt az is, hogy szerinte úgyse leszek Nobel-díjas, alább adni meg minek?
Csak rombolja az ember önbizalmát.
Van egy külön, közösen használt vonalas spirálfüzet, ebbe írogatunk egymásnak, halaszthatatlan figyelmeztetések, meg hogy mit vásároljon, az éppen soros. Ám ez a bevásárlási feladat milyen rafinált közelharcok árán d?l el egyikünk vagy másikunk javára, arról jobb nem szólnom.
És most a bejegyzésem díszlik a tegnapi, meg a legfrissebben feljegyzett bevásárolandók alatt: kenyér, kefir, felvágott, paprika, paradicsom, és a teleírt lap alján: „Te nem szeretsz engem, szívem!”
Lesz, ami lesz!
Egészen máshogy képzeltem ezt el, nyilván Andi is. De hohó, várjunk csak! Nem úgy lesz az, szívem, hogy csak úgy egykett?re elintézel, bekapsz, mint egy levelibékát!
Mennyországot képzeltünk ebbe a kis lyukba, és, mint a mellékelt ábra mutatja, poklot csinálunk bel?le.
Szigorúan csak magunknak, mert kifelé nem mutatjuk.
Valamelyik nap is Andi kelt fel el?bb, felteszi a kávét, mikor kif?tt, csészékbe önti, két cukrot az enyémbe, kavargatja és hozza az ágyba…
– Milyen asszonykád van neked? – kérdezi.
Kortyoltam a kávét és valami gúnyosat vettem észre az arcán, legalábbis ez villant belém a szája körüli finom grimaszolásból, mondani se kell, elszállt bel?lem a dédelgetettség jóérzése.
Türelmük engedelmével elmesélem egy, azóta már sutba vágott szokásomat. Nem tudom mi okból, gyakran megfájdul a vállam. Mikor összekerültünk, mondom: Andikám, jaj de fáj itt e – és jeleztem jobb vállamon a helyet. Szépségem segít?készségb?l, szánalomból, anyai ösztönökb?l, meg ki tudja milyen érzelmekt?l vezényelve mindkét kezével rá tapadva éppen nem fájós vállamra – szabaddá tette az utat legérzékenyebb testrésze felé, amit, ugye hát nem szép dolog, de azonnal kihasználtam… Azt még megértem, hogy kiakadt „alattomosságomon” – ahogy ? nevezte -, hiszen egymás közt… érthet?… De mikor már negyedszer játszottam el ugyanezt… Megértettem, hiszen tanultam pszichológiát, nehezen tanuló és nehezen felejt? típushoz tartozik…
Máskor, már nem is tudom, min bántódott meg, háttal feküdt nekem. Kis id? múlva közelebb húzódtam hozzá, meg akartam vigasztalni. De már megint félre értett! Elhúzódott, belecsavarta magát a plédbe, csak megjegyzem: volt vagy 23 fok odakint… mert kirohantam a teraszra, egymás után két cigire is rágyújtottam, de nem nyugtatott meg a csillagos ég nézegetése.
Ám amikor végre lefeküdtem, váratlanul szabályosan lerohant…!
Értik ezt?
Mert én nem! Ne nézze már az embert egy darabka keményíthet? mócsingnak, akinek, aminek, hogy mondjam ezek után? – se érzéke, se lelke!
Teljesen elfajult köztünk az egyet nem értés.
Ezt nem gondolná senki rólunk, mikor a kisváros utcáin andalgunk, kéz a kézben, összeölelkezve, egyforma ingben, farmerban, és boldogok vagyunk, önfeledtek.
Csak otthon…
Legutóbbi módosítás: 2010.07.19. @ 12:00 :: dudás sándor
