Szemészeti rejtély
Lassan két éve lesz, hogy el?ször észrevettem… Furcsán éreztem magam, nem fájt semmim, csak a szemem volt olyan, mintha valaki húzná befelé a fejembe. Jó, tudom, harminc év a varrógép el?tt nem élesíti a látást. Az én szemem sem a régi már, legalább tíz éve mankóra szorul.
Az is érdekes volt, ahogy észrevettem annak idején… vagy inkább gyerekes? Mindenesetre a gyermeki énem tette, hogy a „trónon" üldögélve az épp lefogyott WC-papír gurigáját távcs?nek használtam. Nálunk régi jó szokás az ajtó bels? oldalára naptárt ragasztani. A trónuson van id? böngészni, milyen nap, névnap következik. Ott be lehet jelölni fontos dátumokat, mert mindig szem el?tt van.
Ezt a naptárt akartam én a rögtönzött távcsövemmel olvasgatni. És nicsak! A jobb szememmel sikerült is, de a ballal nem láttam tisztán. Így tettem szert az els? szemüvegemre. Azóta már er?sebbre is kellett cserélnem, de az eltérés a két látóbogyóm között máig megmaradt.
Ami új volt, az a befelé húzás. Nem tör?dtem vele, akkoriban zajlott az életem. Az új munkahelyemen is kezdett el?jönni. F?leg, vagy inkább kizárólag éjszakás héten. Ha túl sokat kellett közelre, egyirányba néznem, anélkül, hogy pihentetésképpen néha távolra is pillantottam volna.
Dolgoztam. Sokat, gyorsan, normában. Munka közben éreztem, hogy változik valami. A jobb szemem környékén nyomott a fejem. Nem fájt, nem szúrt, nem hasogatott. Épp csak valaki belülr?l húzta a szememet. Ilyenkor, ha felnéztem, tisztán érezhet? volt a két látószerv közti különbség. A bal szemem, ami a gyengébb, normális volt. A jobb szemem meg homályos. Mintha egy fekete tüllfüggöny mögül néztem volna ki.
A csarnokban jó magasan vannak elhelyezve a neoncsövek. Megvan szerintem nyolc méter is, de ez lényegtelen. Felpislogtam a lámpára, és ekkor ért a meglepetés. Nagyon szépet láttam. A neoncsövek mellett gyönyör? szivárvány húzódott, nem ívelt, nyílegyenes, mint a neoncs?. A kett? között volt bizonyos távolság, ami viszont sötét maradt.
Még gyerekkoromban megtanultam a két szememet külön-külön nyitni-zárni. Arcrezdülés nélkül kacsintani. Most kipróbáltam. Bal szem – semmi. Jobb szem – homály és szivárvány.
Gyönyör? volt, meg kell hagyni, de nagyon kellemetlen érezni! Ha becsuktam a bal szemem, és csak a másikkal néztem, bárminek nekimehettem volna a sötétben, mert olyan volt, mint a s?r? köd, csak nem fehér, hanem fekete. Ellenben bármilyen fényforrás körül azonnal ott volt egy hatalmas szivárványkör! Képzeld el, hogy a még sötét hajnalban vezetek hazafelé… jön szembe egy másik autó, és én nem látok mást, mint két óriási fénykört. Kb. akkorát, mint a két kitárt karom által leírható kör, a széle csodaszivárvány, de középen semmi. Csak feketeség! Veszélyes!
Munkaid? után, kinn a friss leveg?n, hamar elmúlt. Amikor gyakoribbá vált, megkínáltam a tüneteimmel egy szemorvost. Megvizsgált, de nem talált semmit. Cukros? Nem! Vérnyomás? Alacsony. Azt mondja, akkor kellene megmérni, amikor „olyan" vagyok. Hát, nem hordok magammal munkába vérnyomásmér?t. Talán kellene… Szerinte fáradt a jobb szemem, mert dolgozik a bal helyett is, attól van.
Szerintem meg akkor kellene egy orvosnak látni a szemem, amikor „olyan" vagyok. Akkor talán okosabb lenne. Talán. De melyik örülne a látogatásomnak hajnali háromkor-négykor?
Aztán egyszer el?fordult, hogy mindkét szemem olyan lett! Masszázson voltam, jó másfél órát masszírozott a kis barátn?m. Nagyon élveztem. Ám, amikor a fejem fölött a lámpára pillantottam, megrökönyödtem. Meg is kérdeztem t?le, hogy ? is látja-e? De persze nem látta. Aztán még vagy két órát társasági életet éltünk, de nem enyhült, inkább egyre rosszabb lett. És olyan nagymértékben homályos voltam, hogy nem mertem autóba ülni, nem láttam volna semmit. Leveg?… Félóra alatt elmúlt… Hazaérve mértem vérnyomást, digitális masinával… 132/valamennyi volt, holott 90-100 szokott lenni. És ez már akkor volt, amikor alig voltam homály…
Szerencsére ritkult a dolog. Néha el?jön, akkor igyekszem szanaszéjjel lesegetni, hogy több irányba mozduljon a szemem, kicsit megtornásztatni. Tegnap is ezt tettem, éreztem, hogy húz, a munkával már végeztem, hát az utolsó tíz percben kimentem az udvarra. A leveg? jót tesz! – felkiáltással.
Már hajnalodott. Az ég kékült, bár borús volt, de csaknem teljesen világos. Felnéztem a felh?kre. És itt ért a második meglepetés!
Mint amikor diónyi fénygömböket dobálnak rád, jobbra fent fehér fények jelentek meg. Természetesen odakaptam a pillantásomat, és természetesen nem láttam semmit. Az a valami is odébb ment, még mindig jobbról-fentr?l l?ttek rám. Tényleg olyan érzés volt, bár, ha valóban l?nek, azt már nem láttam volna. De ez ott volt, jobbra-fent, és egy távoli pontról jöttek felém a fények. Gyorsan, lüktetve. Nem értek el hozzám, ha elértek volna, akkor is elkerülnek, elhaladnak mellettem, köröskörül.
Te is tudod, milyen nehéz megállni, hogy ha látsz valamit, ne oda nézz. Ha odanéztem, elvándorolt. Ha megtartottam a pillantásomat egyenesen, akkor láttam, hogy ott pulzál. És igen, a szívverésem ritmusára jöttek a „lövedékek"!
Nagyon érdekes volt, szép, mert valóban szép és ritka élmény. Megfogtam a nyaki üt?eremet, kicsit megnyomtam az ujjammal, hogy érezzem a ritmusát, és akkor abbamaradt a fény-pulzálás. Ha eleresztettem, megint jöttek!
Aztán pár perc alatt elcsitult az egész, talán a friss leveg? hatására, talán a függ?leges testhelyzet miatt? Nem tudom…
Mindenesetre ezentúl feljegyzem az „élményeimet", nehogy elfelejtsek valamit is. Hátha jó lesz valamire…
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: Steffer Erzsébet
