Vandra Attila : Törpefenyők I/22. Marosvásárhely fekete márciusa

Nyomtatás

 

Marosvásárhely fekete márciusa

 

A tüntetés utáni hétf?n iskolába menet megint utolérte a „taxi”. Áron nem állta meg, hogy meg ne jegyezze.

– Falra hányt borsó volt ez a t?ntetés tanárn?. Mi mondtuk, mi hallgattuk. Az igazgatón? ki se dugta az orrát, még csak kíváncsiságból se.

– Fennebb szólt ez az üzenet, a politikai döntéshozóknak. Mind azzal érveltek eddig, hogy néhány széls?séges h?börgése a magyar iskolák és egyetemek követelése. Most már nem mondhatják, láthatták tegnap, mennyien vonultunk az utcára ugyanazt kérve.

– A TV nem mutatta, mennyien voltunk. Csak azt, hogy volt – akadékoskodott Áron.

– De ?k, akinek dönteni kell, azok tudják – ellenkezett vele Noémi.

– Demokráciában el is érné a célját. De itt nincs demokrácia. Nekem rossz el?érzetem van.

– Ne vészmadárkodj, Áron – csitította Noémi.

Ahogy a tanáriba lépett, azonnal felt?nt neki Jóska örömt?l sugárzó arca.

– Mit?l vagy olyan boldog, Jóska – kezdte faggatni Enik?.

– Képzeld, Enik? dicséretet kapott a magyar olimpiász megyei szakaszán! – dicsekedett Jóska.

– Ez igen! Gratulálok!

Mindenki körbeállta Jóskát, s gratuláltak neki. Ilyen még nem volt az iskola történetében!

– Mi történt? – lépett be Emilia is.

– Képzeld – újságolta Kieszter. – Jóska egyik diákja dicséretet kapott a magyar olimpiász megyei szakaszán!

– Ki, Enik?? – találta ki Emilia azonnal. – Meg is érdemli. Történelemb?l és földrajzból is nagyon jó az a kislány. S szinte hibátlanul beszél románul is.

Noéminak els? órája a hetedikben volt. Még be se csukta maga után az ajtót, máris gratulált Enik?nek.

– Tényleg? – hitetlenkedett Enik?, de arca ragyogott. De csak egy percig. Aztán lehervadt. Noémi pedig az ajkába harapott. Ezt a hírt nem neki kellett volna közölnie, hanem Jóskának. A következ? órájuk lesz a magyar…

– De matekból nem jutottam még a megyeire sem… – szontyolodott el Enik?.

– Fél pontod hiányzott. Ügyes voltál matekból is. Nem lehet valaki mindenb?l egyformán jó. Van, akinek a matematikához, fizikához van érzéke, van, akinek a nyelvekhez. S én úgy hallottam, te oroszból és románból is nagyon jó vagy. De miért olyan fontos neked mindenb?l a legjobbnak lenned?

– Nem mindenb?l – hajtotta le a fejét Enik? –, csak matekból. A tanárn? miatt. Annyit foglalkozott velem, és én még sem…

– Gyere ide, te kis butus! – ölelte magához Noémi vigasztalóan a kislányt. – Jól jegyezd meg, soha senkinek nem tartozol eredményeidért számadással. Se el?ttem, se más el?tt. Egyedül a lelkiismeretednek kell elszámolnod eredményeidért. Magadnak tanulsz, senki másnak!

– Még szüleimnek sem? – csodálkozott el a kislány.

– Még nekik sem. De a lelkiismeretednek el kellene számolnod azzal, hogy esetleg nekik bánatot okoztál – érzett rá Noémi, hogy síkos talajra került.

– Akkor én szégyellem a lelkiismeretem el?tt magam, hogy nem tudtam a tanárn?mnek dics?séget hozni…

– Reménytelen eset vagy! – kacagta el magát Noémi.

Els?ként ért csengetés után a tanáriba. Kisesztert, kinek épp lyukas órája volt, egy könyvbe temetkezve találta.

– Mit olvasol? – kérdett rá Noémi.

– Tanulok. Pszichológiát. A nyáron felvételizni akarok.

– Eleged van a tanügyb?l?

– Bármikor kirakhatnak, hisz végzettségem nincs. De a gyermekeket nem akarom otthagyni. Megszerettem ?ket ezek alatt az évek alatt. Gyermekpszichológus akarok lenni.

– Sok sikert! Nekem is kellene tanulnom a véglegesít? vizsgára. S még nem fogtam hozzá. De legalább a tudományos szocializmusból nem kell vizsgáznom.

Amikor a nyolcadikba lépett, az osztályt mély „gyászban” találta.

– Tanárn?, miért gy?löl mindet annyira az igazgatón?? Mit vétettünk neki? Feldühödött, s elkezdett vádaskodni, hogy nem is akarunk megtanulni románul… Megtöltötte az osztályt hármassal.

– De ezt miért nekem mondjátok? Én mit tehetek? Nem vagyok az osztályf?nökötök! – próbált Noémi kibújni a felel?sség alól.

– A törci tanárn?nek mondjuk? ? is román. S mióta ez a hápé[1]… öööö … Sechei tanárn? az igazgató, azóta a törci tanárn? is egyre utálatosabb velünk. Pedig eddig nagyon kedves volt, szerettük. A múltkor Ilka feleléskor izgalmában Dózsa Györgyöt mondott Gheorghe Doja[2] helyett, s ? is kiabálni kezdett…

– Jó, beszélek vele – sóhajtott Noémi, tudván, hogy két t?z közé került.

– Mondd, miért gy?löltök minket? – ment oda szüneten Emiliához.

– Miért te imádnád azokat, akik a hazád épségére törnek? Akik meghamisítják a történelmét? – kérdezett vissza Emilia.

– Tessék? – lep?dött meg Noémi a válaszon, bár a TV-ben, a hírekben egyre gyakrabban látta a tüntetéseket szerte az országban, melyekben a f? jelszó az volt, hogy: „Meghalunk, harcolunk, Erdélyt nem adjuk!” H?börg? elhülyített tömegek megmozdulásának, illetve vátrás h?börgésnek hitte, el?ször hallotta tanult embert?l. – Te tényleg bed?lsz ennek a maszlagnak?

– Nem maszlag! Szerinted maszlag az általatok követelt szeparatizmus[3]? A román gyermekeket ki akarjátok tiltani az iskoláikból, azon a címen, hogy visszakövetelitek egykori iskoláitokat. Eddig békében tanultak együtt a román és a magyar gyermekek, de ti feszültséget szítottatok a szeparatista törekvéseitekkel…

– Nem akartuk az utcára tenni ?ket… Csak visszacserélni, visszacsinálni azt, amit CeauÃ?Ÿescu véghezvitt 1961-ben. Ezt békében meg lehetett volna oldani, ha a vátrások nem szítják a feszültséget.

– A román gyermekeket elkergetni saját iskolájukból, ezt nevezed te békés megoldásnak? Megértettem, vannak érveitek, hogy magyarul tanuljatok, bár nem igazán értek velük egyet. De az, amit akartok, az felháborító!

– Minket is, pontosabban e gyermekek szüleinek generációját iskola év közben tettek át román iskolákba, s aki ellenkezett, elhurcolták. S helyettük román gyermekeket hoztak, akiket szintén „kikergettek” saját iskoláikból.

– S milyen igazságszolgáltatás ez, hogy most egy másik generáció szenvedje meg CeauÃ?Ÿescu b?nét, ha b?n volt egyáltalán, mert együtt voltak, barátkozhattak, megismerhették egymást…

– S beolvadtak, s ellen?rzést lehetett a magyarok felett gyakorolni, és román igazgatót lehetett az iskolák élére kinevezni… Tudod, ez olyan, mintha azt mondanád, hogy ne adjuk vissza a régi tulajdonosoknak az állam által jogtalanul elvett házakat, mert hát a szegény benne lakók hátrányos helyzetbe kerülnek – nézett Noémi Emilia szemébe, tudván, hogy e mondat találni fog, hiszen Emilia szüleinek is államosították a házát a kommunisták.

– Az nem ugyanaz – kapta fel a vizet Emilia. – S mondj példát román iskolaigazgatóra 1918 el?tt!

– Ha már példát akarsz, hát tessék: Iacob MureÃ?Ÿanu volt a brassói magyar katolikus fiúgimnázium második igazgatója, az alapító Felfalusi Kovács Antal után. Függetlenül, hogy köztünk feln?ttek között milyen konfliktus van, nem hiszem, hogy ennek a gyermekek fején kellene csattannia – hagyta ott Noémi Emiliát. Nem tartotta értelmét a további medd? vitának.

 

A következ? napokban Áron rossz el?érzete egyre igazolódni látszott. A televízióból és a sajtóból egyre gy?lölköd?bb m?sorok szították a hangulatot, és keltették azt az érzést az olvasókban, hallgatókban és néz?kben, hogy a Románia területi épsége egyre nagyobb veszélyben van. Egyre több információ és riport látott napvilágot, mely a magyarok „atrocitásairól” szólt. A kolozsvári Bolyai Egyetem és s marosvásárhelyi Bolyai középiskola visszaállításáért szervezett békés tüntetések, ül?sztrájkok úgy kerültek be a román sajtóba, mint a magyar szeparatizmus újabb bizonyítéka, s összefogásra biztatta a románokat a magyar veszély ellen. A belföldi hírek jó részét az Erdély integritásáért szervezett tüntetések tették ki. A tüntet?k f? jelszava az volt: „Murim, luptÃ?Æ?m, Ardealul îl apÃ?Æ?rÃ?Æ?m![4]” Ebben a hangulatban került sor az els? március 15.-ei ünnepség megszervezésére. A Március 15-e megünneplésének visszhangjai még jobban felajzották az indulatokat, melyek aztán a Marosvásárhely fekete márciusában[5] tet?z?dtek.

 

Pénteken, Március 23-án az iskolából az állomás felé tartó Noémit megint utolérte a taxi.

– Mi a hangulat a suliban? – kérdezte Áron komor hangon, miközben Noémi épp ült fel a bakra.

– Mi legyen? Két táborra oszlott a tanári. Csak vádaskodunk. Kölcsönösen.

– Még most is minket tartanak agresszornak? – hüledezett Áron.

– Mindenhol ez van. Édesanyám és édesapám is ugyanezt meséli a saját munkahelyér?l.

– De hát Süt? András szemét mi vertük ki? Mi jöttünk felfegyverkezve a Görgény völgyéb?l? Mi támadtuk meg ?ket? – háborgott Áron.

– TV-t nem nézel? Újságot nem olvasol? Egyebet se mutatnak, mint azt a filmjelenetet, amelyben a földön fekv? MihÃ?Æ?ilÃ?Æ? Cofariuba Cseresznyés Pál belerúg. „Ebb?l is látszik, ki volt az agresszor!” A görgényvölgyiek békésen tüntetni mentek, de a magyarok megtámadták ?ket… Folytassam? Brassóban az egyik ház falára rá van festve: „Dögöljenek meg a magyarok” A sok uszításnak ez lett a gyümölcse – felelte Noémi.

– Tapasztalom, s képtelen vagyok elhinni. Hogy nem látják, hogy manipulálják ?ket?

– Ennek úgy mondják, a pszichológiában, hogy a visszafordíthatatlan hiba törvénye. Minél nagyobb hibát követsz el, annál nehezebb elfogadni, hogy elkövetted. S azt is szinte képtelenség elfogadni, hogy a tieid a „rossz fiúk”. Mi magyarok is vágyunk arra, hogy a magyarokat pozitív színben lássuk.

– S ?ket a propaganda azzal etette, hogy a román a világ legbékésebb, legt?r?képesebb nemzete… – értett egyet Áron.

– Igen, ha a legfasisztoidabb kijelentéseket összegy?jtenénk, akkor ez benne lenne a top 10-ben. De talán még a top 3-ban is. Ha a románok a legbékésebbek, akkor bárkivel vannak konfliktusban, ?k a jók, a másik az agresszor. S ez meg bosszúért kiált…

– Mi lesz velünk tanárn??

– Hááát… Nehéz id?k várnak ránk. Örvendjünk, hogy nem élünk vegyes házasságban. Képzeld, mi lehet ott a hangulat! Túléljük valahogy. Egy embert lehet végtelenségig hülyíteni. Egy népet is lehet rövid távon hülyíteni. De nem lehet egy népet a végtelenségig hülyíteni.

– Még van ereje bízni tanárn??

– Van választásom? A kétségbeesés nem old meg semmit. A vihart túl kell élni. Emese, a barátn?m túlélte, az 1987-es lázadás utáni letartóztatást. Ha kétségbeesem, rá gondolok.

– Imre szorítsd, és Áron ne hagyd magad? – mosolyodott el kesernyésen Áron.

– Nem felejtetted el… – csillant fel Noémi szeme.

– Azt nem lehet! S a Törpefeny?t sem, amelyiket a forradalomkor szavalt el a tanárn?! – felelte Áron.

 

 

 

 

 

[1]   N?kre aggatott, nyomdafestéket nem t?r? jelz? kamaszos rövidítése.

 

[2]  Ceausescu paranoiájának egy része volt, hogy minden erdélyi h?s román volt. Nekünk még azt tanították, hogy a románok 1437-es bábolnai felkelését a román Anton cel Mare din satul Buda vezette (budafalusi Nagy Antal, van Romániában Buda nev? falu), az 1514-es parasztháborút pedig Gheorghe Doja. (ejtsd Dozsa)

 

[3]  Különválás. Ezzel riogatták a románokat, a szeparatizmus veszélyével, melynek a végs? célja az Erdély elszakítása és Románia enklavizálása lett volna. Párhuzamként a Nagorno-Karabah enklávé körül 1988-ban kialakult háborút emlegették.

 

[4]  Meghalunk, harcolunk, Erdélyt megvédjük! (Ebben a sorrendben…)

 

[5]  Március 19-én több ezer román tüntet? Kincses El?dnek, Maros megyei alelnöknek lemondását követelte. A nyomás hatására Kincses El?d lemondott. A pokol akkor szabadult el, amikor mez?gazdasági szerszámokkal felfegyverzett Görgényvidéki románok megérkeztek. Az ortodox papok és a helyi vezet?k biztatására a Vatra RomâneascÃ?Æ? által bérelt autóbuszokon érkez? megvadult görgényvidéki románok azért érkeztek, hogy „csináljanak rendet”, mert „a magyarok ölik a románokat”. Többek között Pet?fit és Bolyait akarták meglincselni. Feldúlták az RMDSz székházat, és véresre verték a benne tartózkodókat, többek között Süt? Andrást, aki el is vesztette egyik szeme világát. Másnap 15-20 000 magyar tüntetett a b?nösök megbüntetését követelve, s Ion Iliescu, Románia ideiglenes államelnöke jelenlétét követelték. A körülbelül 1000-1500 román ellentüntet?t alacsony létszámú rend?rkordon választotta el, mely az autóbuszokkal ismét megjelen? görgényvidéki (libánfalvi és hodáki) fejszékkel és botokkal felfegyverzett „rendcsináló” megjelenésekor hirtelen felszívódott. (A román televízió és sajtó ezt úgy mutatta be, hogy fegyvertelenül érkeztek békés tüntetésre). A magyarok eleinte menekülni kezdtek, majd a szétszedett parki padok deszkáival függönyrudakkal, stb. felfegyverezve ellentámadást indítottak. A magyarok Szovátáról és a Nyárád völgyéb?l kaptak segítséget. A nyárádmenti magyar cigányok is a magyarok segítségére siettek. A konfliktusban 5 személy meghalt (2 román, 3 magyar) és 278 (88 magyar, 190 román) sebesült meg annyira, hogy kórházi kezelést igényelt. Az események után 21 embert tartóztattak le, 12 (magyar) cigányt, 8 magyart és 1 románt, 8-at ítéltek el, 7 magyar cigányt és 1 magyart, csendháborítás és garázdaság vádjával s 3-5 hónap börtönt kaptak. Rajtuk kívül 1992-ben 10-10 évre ítéltek 2 magyart, Cseresznyés Pált és Barabás Ern?t, a Mihaila Cofariu bántalmazásáért. (A jelenetet heteken és hónapokon át mutatta a román TV). A szándékosan a magyar tömegbe hajtó és két ember halálát okozó két román sof?r kiléte ismert, ?ket felmentették.