Bűneiről nem szívesen beszél az ember; ki szeret alsógatyában mutatkozni dísz-szmokingos, estélyi ruhás társaságban?
Hacsak…
Hacsak nem kiírni-üvölteni akar épp magából egy több, mint húsz éve nyomasztó emléket. Hacsak nem tanulságnak szánja ifjabb embereknek.
Ilyen esetben indokolt a lelki-gatyára vetkezés: vetkezem tehát.
A nékem rendelt tanáridő első húsz évét igazi iskolában, valódi pedagógusok között töltöttem el, és sokat közülük barátomnak is mondhattam.
A poétikai cezúra ott van itt, hogy a következő tíz évet – mígnem véglegesen nyugdíjba nem vágtak, és lettem énektanárból éneklő (torzítva Arany János kryáját) – már csak oktatási intézményekben töltöttem, tanárok között.
Hiába, no!
Értékek vesztek, hulltak, mentek veszendőbe.
De úgy látom, a magunk korabeliek körében divatos lett a nyafizás, a szép múlton való csámcsizás, hát gyorsan abba is hagyom.
Utánam Olvasó, gyerünk a lényeghez!
Meglehet, a „hernád-egyetem” – ahogy tanítványaink ironikus-szeretettel nevezték gyakran azt az iskolát, mely egyébként „csak” szakmunkásképző-szakközépiskola volt – épp általunk lett „iskola”: úgy esett, hogy vagy heten-nyolcan, fiatal, kezdő tanárok, majdnem egy időben kerültünk oda, ott kezdtük tanulni a szakmát, és lassan magunk képére formáltuk a sulit.
Abban vita nem lehet, hogy kiemelkedett mindannyiunk közül Sz.Berci. Ma is ? a pedagógus számomra, a pedagógus, aki nem „professore”, hanem az a szolgálója a gyereknek, aki a hellén világban reggel megfürdette a kölköt, elkísérte az iskolába, ügyelt rá, mert – ezt sose feledjétek Ti zseniális mai tanárok! – a paidagógosz eredetileg ez volt.
Valljuk meg: belekeveredtem a pókhálóba, azért fecsegek ennyi bevezet?t, pedig hát, magam után vezényeltelek Olvasó, egy bekezdéssel előbb.
De hát igazán nem tudom, hol is kéne a pókháló finom szálainak fölfejtését kezdeni.
Avval kezdjem, hogy akkortájt avattak éppen a buddhista rend tagjává? És hogy bolond buddhista lettem akkor? Tévedékeny buddhista? Dogmatikus buddhista? Vagy a nyelv melyik szava helyénvaló itt?
Vagy avval a szerdai nappal kezdjem, amikor…?
Vagy avval, hogy jól felépített tanári-baráti rendszerünkbe új, különös fickó érkezett?
Legyen már rend!
Kronológia, mesél? barátom, id?rend, valamiféle bármilyen REND!
Sződd a selymet elvtárs, fond a meseszálat!
Jó, legyen rend: amikor az informatikát beemelték a tantárgyak sorába, megérkezett egy infomatika-tanár sulinkba: F.Feri
Zseniális, de különös fickó volt: magának való, csöndes. Szó sincs arról, hogy ne barátkozott volna velünk, jó fej volt, de szinte semmit sem tudtunk róla, mert semmit magáról nem mondott.
Szinte semmit.
Abban az időben az én tudásvágyam f?ként két területre irányult: nagyon meg akartam érteni és magamévá tenni a Buddha tanítását, mintegy lelkembe olvasztani, életformámmá tenni. A másik nagy ambícióm volt, hogy megértsem és megtanuljam a számítógép használatát.
(Nem annak van most ideje, hogy elmeséljem, miként „törtünk be” az iskolánkba érkezett els? „iskolai kompjúter” lakhelyére Sz. Gabival és H. Andrissal, hogyan tanultuk ki a „basic-nyelvet” annak demonstrációs programjából: dehogy van annak ideje!)
Tény csak az: gyakran töltöttem időmet az újonnan kialakított informatika teremben, és így kerültem közelebb Ferihez, közelebb, mint bárki más annak idején, és így tudtam meg róla egyet-mást.
Például azt, hogy valóban kiváló programozó-informatikus, meg azt, hogy magánélete minden, csak nem derűs.
Szerda lett egy napon, szerda. (Már ha jól emlékszem.)
Berci, az igaz tanár, suliba jövet szívinfarktustól magát-megadón zuhant a trolibusz megállójának padjára, onnan a mocskos flaszterra, aztán sivító ment?autó vitte az intenzív-osztályra: voltunk páran, akik döbbent csöndben néztük utóbb az üvegablakon át Bercit, és reménykedtünk nagyon.
Eltelt két nap: ahogy a kardiológus mondta nekünk, a három kritikus napból kettő, és péntek lett, amolyan hurrá-péntek.
Abban az évben az órarend-készít? hölgyek és urak kegyesek voltak irántam, mindössze négy órát tettek péntekre, volt hát id?m minden pénteken a gépteremben tanulgatni délután kett?ig, háromig olykor, annál is inkább, hogy óra sem volt tizenegytől már, a terem üres volt.
Feri tehát már tíz óra után készülődni kezdett: kicsit még segített nekem, türelmesen felelgetett kérdéseimre, aztán elköszönt, és elment.
Dél körül lehetett.
Eszemben nincs ismeretterjesztésbe kezdeni, de egy mondat erejéig itt meg kell állnom, és megjegyezni, hogy sok-sok részlet-tanításon túl, mi a buddhista szellemi magatartás alapja. Nos, nem más, mint az ego lépésről-lépésre való csökkentése, mintegy loccsantgatása a tudat kelyhéből. Egyszerű oka van ennek: ha a tudat csordultig telve az Énnel, akkor oda más – Isten, Buddha tana, bármi – igen nehezen férhet el.
Ha tehát én akkor, mikor Feri kiment a teremből pénteken dél körül, már igazi buddhista lettem volna, és nem csak afféle rendtaggá avatott, föl kellett volna neszelnem távozásának napnak felh? mögé búváshoz hasonlatos voltára.
De nem voltam az, egészen elkápráztatott a saját énem nagyszerűsége: hisz még buddhista mivoltomra is büszkén tekintettem: ó, sancta simplicitas!
Úgy délután háromig elszöszögtem a számítógéppel, aztán gondosan bezártam a termet, a kulcsukat leadtam a portán, és hazaindultam.
A Körút – Wesselényi utca sarkán szálltam le a troliról, átvágtam a hatos villamos megállójába, és ott találtam a megállóban F. Ferit. Kérdeztem, hogyan sikerült ilyen hosszú utat megtennie három óra alatt. Azt mondta, hogy lent volt a Rókalyukban (az egy kocsma a Wesselényiben), megivott néhány fröccsöt.
Még mindig nem gondolkodtam el azon, hogy ez az ember egymagában ácsorgott, ivott egy ócska krimóban vagy három órán át, csak haza ne kelljen mennie: még mindig nem gondolkodtam el.
A fröccsök miatt, vagy kapaszkodási kényszerében Feri váratlanul kinyílt, és mesélni kezdett magáról, sorsáról. Válásairól, több házasságból való gyerekeiről, akik semmibe nem veszik, jelenlegi feleségéről, aki még annyira sem tartja, mint gyerekei.
Megjött a hatos, fölszálltunk, és ő még mindig beszélt. Aztán a Rákóczi térhez értünk: annyit tudtam, hogy ő valahol itt lakik. Készülődött is a leszálláshoz, de még megkérdezett, nincs-e kedvem meginni vele a sarki csehóban egy sört.
És én ekkor követtem el az első hibát, az elsőt, mely bűnbeeséshez hasonló.
Sosem vetettem meg a kocsmákat, soha egy-egy korsó sört, soha egy kocsmai beszélgetést, csakhogy akkortájt – mint mondtam – masszív buddhistának véltem magam, aki nem piál, nem cigizik, húsételt nem eszik, még húsvéti sonkát sem. Nem ám! Inkább beledöglik a húsvéti ünnepekbe, úgy ácsingózik a sonka után, de nem eszik belőle!
Mondtam már: semmit sem tudtam a buddhizmusról, még azt sem, hogy az er?szaktétel önmagunkon merőben idegen a Tan szellemét?l.
Nemet mondtam hát, és rém büszke voltam magamra.
Tudom, ma már tudom – sajnos későn -, hogy épp akkor lettem volna igazi buddhista, ha leszállok a villamosról, elmegyek egy emberrel egy sört meginni, meghallgatom azt az embert, aki nyilvánvalóan kapaszkodni próbált egy embertársába, és az életbe.
Csakhogy nem ezt tettem: örök szégyenemre, gyalázatomra.
Eltelt a hétvége, hétfőn reggel a suliba tartottam. A Dembinszki utcáról ráfordultam a Hernádra, és akkor…
Figyelem, olvasó! Most nem metaforát mondok, nem jelképet alkalmazok: akkor életemben el?ször megértettem, mit jelent a földbe gyökerező láb a valóságban. Megértettem, mit jelent, amikor az utolsó csepp vér is lecsurog valahová az alsó végtagba, elzsibbasztja, megbénítja azt.
Mert amikor megláttam az iskola homlokzatán lebegő gyászlobogót, pontosan ez történt velem.
”Istenem! Berci meghalt!” – kondult, dördült meg a szívem, és nem fért el a mellkasomban, a mellkasom majdnem szétvetette.
Elvergődtem a portáig, köszöntem, és kérdeztem a portás bácsit a gyászlobogó felől. És reszketve vártam Sz. Berci nevét.
Nem az a név hangzott el.
A portás bácsi közölte, hogy pénteken éjjel F. Feri öngyilkos lett, levetette magát az emeletről, az ablakon át, a mocskos utcára.
Én pedig ekkor követtem el a második hibát, bűnbe estem másodjára is.
Bármennyire szeretném, nem kerülhetem el a vallomást, hisz többek közt ezért írtam meg ezt az egész nyomorult történetet.
Szóval: megkönnyebbültem.
Világosan emlékszem az akkori érzésemre: bizony megkönnyebbültem, hogy nem Berci, hanem Feri neve hangzott el.
Azóta – sok éve – gyakran végigjátszottam magamban mindezt: újra meg újra játszottam végig.
Tudom: Ferinek ez volt a sorsa, végzete, karmája.
Mégsem tudok szabadulni egy gondolattól: talán ha akkor elmegyek vele a kocsmába, és meghallgatom, és nem vagyok olyan átkozott buddhista-paraszt, talán elodázhattam volna halálát.
Mert semmi mást nem akart az az ember, mint egy másik ember közelségét, valakinek a közelségét, aki meghallgatja őt, akinek kibeszélheti magából az öngyilkos indulatot.
Tudom, tudom, hogy nem így van, nem járultam hozzá Feri halálához, kicsi vagyok én ilyesmihez, de szabadulni az önvádtól mégsem tudok azóta se.
Nem járultam hozzá halálához, de életéhez sem!
Bárhogy forgatom, szépítem: b?nt követtem el, bűnös vagyok.
Peroratio
Sajnálom, tényleg, annyira sajnálom, de sem katarzissal, sem „boldog vég”-gel szolgálni nem tudok.
Hahogy fantáziám és nem a valóság mondta volna tollba e történetet, akkor bezzeg lenne mindkettő, de hát nem így volt.
Nincs itt semmiféle megtisztulás, nincs itt semmi „boldog vég”: mert úgy igaz, hogy Berci akkor még megúszta, néhány hónap múlva visszatért közénk, de telt-múlt pár esztendő, és csak elment közülünk egy szépen berendezett, égi iskolába, és azóta ott tanít.
Azok a fiatal tanárok megöregedtek, meg szét is szóródtak: ki tanár maradt, ki „pályát módosított”; mindenesetre széjjelszóródtunk.
Ami azt illeti a „hernád egyetem” is megszűnt már: összevontak néhány tucat iskolát, létrehoztak valami tanulógyártó kombinátot, ami csak messziről emlékeztet iskolára.
Hej, haj!
Sajnálom, igazán annyira sajnálom, de sem katarzissal, sem „boldog vég”-gel szolgálni nem tudok.
