A két toprongy, valami szokatlanul gerinces tartással, olyan intellektuálisan tekintett egymásra, és kicsit udvariaskodó, nyakatekerten, cifrázott körmondatokban kezdtek el beszélni.
– Engedelmével, igen tisztelt egykori igazgatóhelyettes úr, az egész mérnöki diplomája és valamikori titulusai nem jogosítják fel arra, hogy saját körzetemben meggátoljon beszerző tevékenységben.
– Nézze tanár úr, mindenki úgy szerez be, ahogy tud. Ez a két utca történetesen az én fennhatóságom alá tartozik, mint azt voltunk bátrak megbeszélni, emígy nem lehet szemrehányása.
– Tisztelettel emlékeztetném, az a megbeszélés inkább monológ volt, amiben elmondta, hogy maga melyik utcában kíván gyűjtögetni és nekünk, többieknek melyik utcák járnak. Ez nem a mi köreinkre jellemző magatartás.
– Ugyan már, ne rázzuk itt a rongyot, két csóresz hajléktalan vagyunk!
– Erről beszélek igen tisztelt mérnök úr. Hagyhatna nekünk, többieknek is elemózsiához jutási lehetőséget.
– De tanár úr, akkora ez a város, rengeteg az utca, miért pont ez a kettő zavarja?
– Tudja, az a helyzet, hogy jó lenne már egyszer egy olyan nagygyűlés félét tartani, ahol nem egy vagy két személy mondja meg, hogy kinek melyik utca jár, egyeseknek zsírosabb, másoknak kongó kukájúak.
– Bizarr ötletei vannak! Hajléktalan nagygyűlés!
– Tudja mérnök úr, arra gondoltam, ha a geológus, a szociológus, a közgazdász és bíró ismerőseik felosztanák a beszerző területeket, talán kevesebb panaszra és szemrehányásra lehetne számítani.
– Meg tudja szervezni?
– Meg tudnám szervezni, de nem elég ez a néhány ember, az egész intellektuális kasztnak ott kellene lenni.
– Miért nevez bennünket kasztnak, tanár úr?
– Semmi…, csak szakmai ártalom, történelmet és filozófiát tanítottam tudja, és itt tényleg vannak kasztok, mi vagyunk az értelmiségi kaszt.
– Hát akkor csinálja meg!
– Engedelmével megkérném magát is, hogy akit tud, hívjon össze.
– Néhány napot ez igénybe fog venni. Minden nap találkozunk tudja jól, de képtelen az ötlet, mert túl sokan letahóztak már ahhoz, hogy ha a csillagos ég a hálószobám teteje, akkor legalább a gerincem maradjon a régi.
– Igen mérnök úr a családjaink és lakásaink odalettek. Van még bíró is közöttünk, akit el sem tudok képzelni, hogy került ide.
– A bíró esetét ismerem. Meg akarták vesztegetni, egy igen magas pozíciójú gyanúsított perében, de ő balga elutasította a szép summát, kirótt neki vagy tizenöt évet, aztán szépen megszervezték, hogy az utcára kerüljön. A fellebbviteli bíróság pedig felmentette az általa elítéltet.
– Nem annyira meglepő, csak azt ne mondja, hogy van itt olyan, aki saját hibájából került ide.
– Van, de kevés. No, néhány nap alatt megcsináljuk. Maradok tisztelettel, de most kérném szépen, szabadna további gyűjtögető tevékenységemet folytatni, nagyon éhes vagyok.
– Alászolgája, én is megyek a magam körzetébe.
Ősz eleje volt, olyan három, négy nap után tudták megszervezni a nagygyűlést. Addigra mindenki tudta, miről van szó és tulajdonképpen mindenki örült is neki, kivéve azokat, akik a kimondottan zsíros körzetek korlátlan urainak gondolták magukat.
– Barátaim, megnyitom az ülést… Bocsánat, most nem én ülnökölök, szakmai ártalom… – szólalt meg a bíró.
– Ha szabad javasolnom – szólt oda a szociológus a bírónak -, igenis ott lenne a helye a döntők között, ismerjük és tiszteljük magát.
Egy másik irányból valaki azt mondta:
– Viszont a szociológusnak még inkább, mert jól ismeri az egyes körzetek lakosságának anyagi helyzetét, ami a kukák tartalmát gyökeresen meghatározza.
– Na és a geológus úr! – szólt egy másik irányból valaki. – Neki még térképe is van, és fel tudná írni, kinek melyik utca dukál.
– Úgy van, továbbá a közgazdász urat is javasolnám! – szólt egy csendes határozott hang. Mindenki odanézett.
– Maga ki? Hoppá! Úgy néz ki, mint egy pap, olyan papicivilszerű van a nyakában.
– Jól gondolja, hajléktalan pasztorációt végzek.
– Á, akkor maga csak átmeneti hajléktalan.
– Nem, nagyon téved, a püspököm azzal a feltétellel engedélyezte a plébániám otthagyását hajléktalan pasztorációért, ha fogadalmat tettem, miszerint ez egy életre szól.
– Na, már van egy papunk is, farkasok közt. Orvosunk már korábbról volt, Szűcs doktor, az élhetetlenebbek közül való. Nem gyűjtött össze magának elég hálapénzt, így ő is itt van. Mindenesetre nélküle nagyon nehezen húznánk ki a telet.
És elvégezték a beosztást. Nem mondhatjuk, hogy teljes egyetértésben, de a végeredménnyel majdnem mindenki egyetértett. A bíró, mint jogi szakember ragaszkodott, hogy aláírásával hitelesítse mindenki a felosztott területeket. Ez meg is történt. Ekkor emelkedett szólásra a lelkész.
– Ha nem veszik zokon, nem kellene még szétszéledni. Van itt egy mindenkit mindennél jobban érintő időszak, a tél. A mínusz 10-20 fok tesz legnagyobb kárt a hajléktalanokban, bennünk.
– Így van – helyeselt a doktor -, van valami elképzelése?
– Annyit szeretnék kérni, ha valaki tud olyan melegvizes, vagy fűtéscsövekről, amelyek hosszabb szakaszon a szabadban vannak, jelezze.
– Atyám – szólt oda valaki -, olyan már rég nincs.
– Nem úgy gondoltam, hogy több száz méteren. Legyen csak néhány méter, vagy néhány tíz méter, azt gyönyörűen fóliával leszigeteljük a széltől, rongyokkal kibéleljük, aláfekszünk, mint a heringek egymás mellé és ami a leglényegesebb, a mindennapi biztonságos alvásunk meglesz.
– Nem elvetendő ötlet, de mondjon egy ilyen helyet!
– Geológus úr, megkaphatnám a térképét!
– Parancsoljon kérem.
– Itt, itt meg itt.
– Én magam is ismerek néhány olyan helyet, ha valaki még tud, jelölje be. Amennyiben ezt meg tudjuk valósítani – senki se csak magára gondoljon -, hanem tényleg szóljon mindenkinek!
– Abban a pillanatban, ahogy ott hagyjuk, mindjárt birtokba veszik mások!
– Nem! Minden nap ketten fogják őrizni és annak a kettőnek az elemózsiáját a többiek összegyűjtik.
Ekkor a híres, de peches színész elkezdett szavalni.
– „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet…”
– Művészkém, ezt már megoldottuk.
-„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegedjenek az emberek.”
– Ezen dolgozunk művészkém.
– „Ej-haj víg az élet, szép az élet, vidámak vagyunk…” – fakadt dalra.
– Ezt nem ismerem, ez mi?
– Egy operett első két-három taktusa, ismeretlen különben. Valamikor játszottam, már elfelejtettem a szöveget
– Az nem árt, ha vidámság is van – szólt a lelkész -, én, aki igényli, annak minden lelki segélyt megadok, de jó lenne esetleg egy olyan himnuszféle.
– Teljes mértékben támogatom a gondolatot – szólalt meg az egykori főtiszt, aki szintén elég pancser volt ahhoz, hogy utcára kerüljön. – No, emberek – olyan jó tisztesen – ki vállalja a himnusz elkészítésének feladatát?
– Ezredes úr, ne játsszon az idegeinkkel! – szólott a zongorista. – Ki más, mint én. A kezdősor már megvan.
A színész elkezdte újból olyan magába roskadtan.
– „Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet”
– Vehetünk a bőség kosaraiból… Milyen szép nevet adtunk a kukáknak!
– Na jó, jó. Akkor „valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegedjenek az emberek!”
– Ezt próbáljuk éppen megoldani, meg azt, hogy szép legyen az élet és legyünk vidámak…
– Hej-haj szép az élet, víg az élet, vidámak vagyunk…
Legutóbbi módosítás: 2010.08.10. @ 13:48 :: Boér Péter Pál
