Remegő pillákon, mázsás sötét ül,
nem tud magáról semmit a test,
az éji kábultság belső mámorában,
ziháló szívem képeket fest.
Játékos holdsugár, átsuhan ágyamon,
magával csalja az égbe lelkemet,
oda, hol csillagok, örök útjuk járják,
ahová nem jut el más, csupán a képzelet.
Hagyom, hogy szabadon, tudattalan szálljon,
kisírva közben minden bánatát,
hogy el tudja feledni, el tudja végre
azt a bús, szerelmes, utolsó éjszakát.
Hogy el tudja feledni, el tudja végre
azt, ami azóta is annyira fáj,
hogy puha kezedet el kellett engednem…
mert tudtam, hogy valahol, valaki vár.
