H.Pulai Éva : Elhunyt Papp Árpád

A mediterrán országok nyelvén írt költemények egyik legjelent?sebb hazai m?fordítója 73 évet élt.

 

Papp Árpád

Emlékezés vásznat fehérít? nagyanyámra

 

A kenderáztató tavak köré

terítve már végszámra a vásznak:

              a sárgásbarna rétek.

Napfény fakítja színüket,

szemerkél? es?kben áznak, áznak, áznak,

              s egyik reggelre – hófehérek.

 

 

2010. augusztus 10-én, 73 éves korában meghalt Papp Árpád költ?, m?fordító, irodalomtörténész, tanár. A mediterrán országok lírikusainak egyik legismertebb fordítóját az ajkai kórházban érte a halál.

 

 

.

Vakotás, gyerekkori vásrfia tükröm –

Semmi köze trükkökhöz, tükrözéshez.

Dugdostam,

                 elejbéd tartom, népem:

Bepárásodik-e?

                             1976. októberében

 

 

Papp Árpád Somogyaszalón született 1937-ben kisparaszti családban. 1955-ben érettségizett a kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumban, majd az ELTE magyar-latin szakán szerzett diplomát. Tanulmányai alatt Kardos László m?fordítói szemináriumát is látogatta. Visszakerült Kaposvárra, a hajdani gimnáziumában tanított latint, irodalmat és olasz nyelvet, kés?bb az iskola archív könyvtárát gondozta és közben szerkeszt? volt a Somogy cím? folyóiratban.

 

1966-tól a Világirodalmi Lexikon újgörög és ciprusi görög irodalommal foglalkozó részének f?szerkeszt?je volt. Dolgozott a Világirodalom Gyöngyszemei sorozatban és a Modern Olasz Költ?k Antológiája kötet szerkesztésében. Papp Árpád Athénban, Cipruson, Krétán, Rómában és Palermóban ösztöndíjasként képezte tovább magát, a máltai La Valetta Egyetemen pedig vendégprofesszor volt. Több mint száz könyv megjelenését segítette. Vas István és Somlyó György mellett ? fordított el?ször magyarra Kavafisz-verseket.

 

Egyetlen saját verseskötete, a Metszéspontok cím? 1972-ben jelent meg a Magvet? Kiadónál, versei 1971-t?l külföldi folyóiratokban és antológiákban is bekerültek. Mindeközben megszerezte az irodalomtudományok doktora tudományos fokozatot. Papp Árpád többek között részt vett a magyar írók els? világtalálkozójának szervezésében és a Magyarok Világszövetsége kaposvári központjának létrehozásában. Athénban 1982-ben megkapta a Parnasszosz Irodalmi és M?vészeti Társaság aranydiplomáját. Papp Árpádot kitüntették Pro Urbe Kaposvár díjjal, majd 2001-ben Kaposvár díszpolgára lett.

 

.

Papp Árpád

Üzenet

 

A hó üres árkusain

csak a keresztjeleid

analfabéta halál

.

. 

 

 

Így vallott magáról:

 

„Maradtam, mint minden munkám, töredék…”
                                                                        (Arany János)

 

    Harminc évvel ezel?tt szántam végül is a Magvet?nél kiadott, mind ez ideig jószerével egyetlen kis könyvem, a Metszéspontok (Versek és újgörög fordítások) öninterjúféle fülszövegéül.

    Március 19-én születtem egy somogyaszalai kis ház mestergerendás, sárga földes szobájában, édesapám nagykabátjára – az ágy végébe kapaszkodó édesanyám nem tudta megvárni a mez?r?l nagy sokára el?kerített bábaasszonyt. Máig sem tudom, hogy a magzatvíz tengeréb?l az új világ partjára érve els? hangoskodásom öröm vagy balsejtelem volt azon a pénteki kora délutánon…

    Édesapámnak jártányi ereje sem volt már, mégis mindig menni akart. Amikor leesett a kórházi ágyról és összezúzta magát, odakötözték. Kérdezgettük: „Mit akar?” „Dógom van. El kell vinnem az ekevasat a kovácshoz.”

    Édesanyám – csupa nyugtalan tevés, meggondolatlanság. Beszéde témában, térben és id?ben összevissza ugrál. A szürrealizmust, a montázstechnikát eredend?en nem a franciáktól tanultam.

    Nem szoktam töprengeni rajt. Talán: neokubizmus. Az úttestb?l felszaggatott kockak?vel.

    Hogyne – akár nemzetközi körözésre. Nem ál- s nem is divatszakáll. Happening? Az én generációm nyakába ezt a furcsa gitárt akasztotta a történelem. A borotvapengét mindenesetre eltettem. Meglehet, jó lesz egyszer penget?nek, ereimre.

 

* * *

 

    Nagy László büszke, toporzékoló cs?dörei jelentek meg el?ttem, hallgatva a jogi fejtegetéseket… Minket, öregeket amúgy is kiherél az id?. De ti, fiatalok, ne engedjétek kiherélni a Pegazust – néhány marék zab, néhány vödör víz reményében… Abrakostarisznyába dugott fejjel nehezebb nyeríteni. Ez a cs?dör, ha a történelmi kényszer úgy hozta – kavicsot ropogtatott, parazsat evett… Rúgott egyet – forrást fakasztott a patájával. A herélt ló lehet közhasznú jó igavonó, de utódok nemzésére képtelen…

 

* * *

 

    Persze a cigány is a magáét dicséri. Az enyém, kiscsikó korában, jó másfél évig futkosott – szinte szárnyalt szabadon – réten, mez?ben az anyja körül. Aztán melléje kötötték – szoktatták az úthoz, miel?tt szekér elé fognák… Keresztapám, a falu tagbaszakadt, kormos kovácsmestere, hamarosan nehéz patkót vert mind a négy lábára – ha akarna, akkor sem tudna egykönnyen elszakadni a földt?l…

 

* * *

 

    Magyarország szerencsétlen ország – itt nem elég másként gondolkodni, itt másként kellene élnünk. Itt példánk éppoly fontos, mint beszédünk, szavaink…

 

* * *

 

    Csoóri Sándor nem elefántcsont-, nem az Eiffel-tornyot, s nem is a Kremlét (ama híres órával, amelyr?l kiderült, nem jár pontosabban, nem mutatja megbízhatóbban a világid?t, mint a zámolyi vagy az aszalói templomé) választotta nem csupán tudósítói kiküldetése, hanem küldetése helyéül, tudatában, hogy ezek a tornyok mindig bástyák és ?rhelyek is voltak egyben. H? ma is hozzá, amikor a déli szomszédainknál dúló véres és a nálunk zajló vértelen háború és polgárháború, mely történelmileg, meglehet, maradandóbb vagy végzetesebb lelki sebeket okoz, íratlan vagy írott szabálya szerint le kell rombolni, szét kell l?ni minden tornyot, mindegy, hogy pünkösdi láng illette nyelv? harang – vagy géppuskafészek…

 

* * *

 

Mid?n barátai közül ki ebbe, ki abba a pártba hívta

Nekem sok(k) volt az az egy is…

 

* * *

 

Szelíd kérdés

Uram, elárulnád nekem,

hanyadíz

iglen tervezed jutalmazni

az atyák vétkeit a fiakban?

 

* * *

 

    Évekig bet?zgettem Széchenyit is a Somssich–Táncsics Gimnázium archív könyvtárában – magyar–latin szakon végeztem az ELTE-n, 1959-ben, 1995-ben lettem kandidátus Arcok és áramlatok a XX. századi görög költészetben cím? munkámért –, ahova a régi kultúrpolitika ültetett be, az új meg ottfelejtett… 1956 t?zvészénél gyújtott gyertyám pisla, rebeg? világánál. És nem volt könny? elindulnom szellemi és valóságos utazásai nyomdokain. Hiosz, Málta, Szicília… A fényes szalonokba, fogadótermekbe, nekem, akit Molotov-koktél-partikra szólított röpcédulákon a Szabadság, akinek kezébe felszaggatott kockaköveket nyomott – építs bel?lük utcatorlaszt –; aki negyven évvel ezel?tt végtelenített gyászszalagot f?ztem az írógépembe; akinek ez a sorokba töretett sors jutott osztályrészül, s hogy a sorvégek el?tt mindig halljam azt a pici cseng?t – a panasz és figyelmeztetés kis lélekharangját –; aki hittem, hogy a költészet: vakotás, gyerekkori vásárfia tükröm, melyet szívem fölött dugdosva át kell mentenem minden országos házkutatáson, és nem arra való, hogy káprázatával segítse hazai vagy nemzetközi csalók b?vészmutatványait, hanem hogy olykor már halottnak hitt népem szája elé tartsam: bepárásodik-e?

 

* * *

 

    Ahhoz, hogy megállhassak az Akropolisz el?tt, én, akinek kövei is alig maradtak örökbe, fel kell idéznem magamban fején vessz?vékában sorsom terheit cipel?, rongytekercs-glóriás édesanyámat, a ’szent szkarabeuszként kévét görget? fajt’, ahogy Kazantzakisz írja a krétai parasztokról, édesapámat, amint búzahordáskor kévét kéve mellé, sort sorra rakva, mint egy épül? színarany oltár áldozópapja, makulátlan fehér vászonba öltözötten, estére kelve felemeli magát a csillagokba…

 

* * *

 

P.s.-féle: Sic erat in fatis – így volt megírva a sors könyvében – gondoltam, mikor elolvastam néhány reám is vonatkozó dokumentumot az idén tavasszal: baráti házban, vendégl?ben találkozva arról beszélgettünk (akkori dékánhelyettesünk, tanársegédek, néhány hallgató), 1957 januárjában, hogy ragaszkodnunk kell a forradalom emlékéhez, h?nek kell maradnunk hozzá. Számomra, úgy látom, megmásíthatatlan, jóslaterej? szavak voltak ezek, ha nem is az idézett Végzet-istenn? nyilatkoztatta ki, hanem bizonyos ’Teri’ jelentette ?ket, és nem a Sors Könyvében, hanem a Belügyminisztérium szigorúan titkos dossziéjában ?rz?dtek meg. Valakik néha belekukkanthattak, hiszen szakterületemre – jó néhány újgörög regény, több ezer ógörög, olasz, bolgár, lengyel verssor lefordítása után – állami ösztöndíjjal csupán 1982-ben jutottam ki.  

 

 

.

.

.

Papp Árpád

Bizonyosság

 

Ezek a kurosz-szobrok, tört márvány-falloszukkal

Teherbe ejtenek újra meg újra

Ringyó id?

 

 

  

.

.

Papp Árpád

Argonauták

 

Micsoda új csapat volt, micsoda társak

Micsoda egyszeri kalandra feszült meg ideg és ín

Hogy öblösödött, csattogott az a fehér ing

Micsoda viharban a zászlónkul felhúzott Szabadság!

 

Ifjúság, tékozló, türelmetlen isten

Hogy dobáltad el sorra az éjbe félig-szívott csillagaid!

Engednéd, hogy beérjük Gyapjú-renddel?

A n?k aranyló ágyék-gyapjújával?

 

 

Metszéspontok

részlet

 

Tudtam, hogy eljössz.

Esténként kulcsra zárom az ajtót

körülbástyázom maga könyvekkel, gyerekek zsivajával –

azok a könyvek ott a polcokon, sz?nyegen

tárt, béna szárnyú különös madarak

hevernek szanaszét – aláhúzott szavakkal, bizonytalan

                   ceruzajegyzetekkel, piros kérd?jelekkel a lapszéleken

azok a kis fehér kartonlapok egy világszótár cédulái

csupán a legnélkülözhetetlenebb szavakkal

s mégsem akar sikerülni – egyre több a lefordíthatatlanabb

                   a világban?

néha kijövök ide a konyhába, senkit se zavarjak

áthallom a szomszéd szobából fiaim szuszogását

lángra fujkálják szemem kialvó parazsát

tölts még

vörösbort – megszoktam, hogy itt ég el?ttem a pohárban

az abrosz zöldjén, mez?ben kicsiny ?rt?z

valami elképzelt éjszakában?

a poharad, mintha csak más virrasztó t?z felelne az enyémre

ne mosolyogj, ne hidd, hogy mindez mer? hasonlat –

 

ülök itt egymagamban

és a csöndben a mosogató csapja csöpög, konokul

csöppre csöpp, megállíthatatlan

csöppre csöpp, engesztelhetetlen

mintha maga az id?, valami rosszul tömített csapon

lassanként átveszi a ritmusát a szívem

egyre gyorsabban: csöppre csöpp – makacsul

                   homlokomra

tehetetlenségemben már-már felüvöltök: Elég!

Elég! Bevallom! azután: ugyan mit?

                   kinek tartozom számadással?

 

Csak ritkán szólalok meg

ebben a csupa zaj korban hiszek a csönd gyógyító-

                   s vallomás-erejében

de hát a hallgatás is nehezen fordítható le

akár egymásnak mondott szavaink:

                   kenyér, szeretet, béke, szabadság

nem, nem szeretem a sima, súlytalan szavú embereket

nekem minden szó k?tömb, eltorlaszolja gégém

kínnal tudja csak odábbhengergetni a nyelvem

s valóban: azt akarom, k?görgelék legyen, ha néha szólok

lehessen építeni bel?le – menedéket, reményt vagy

                   barrikádot a forradalomnak

igen, mit nézel úgy rám, a forradalomnak

tudom, fölszedik a nagyvárosok macskakövét, az utakat

                   leöntik bitumennel

maholnap nem lesz kockak? barrikádnak

tudom, nálunk meg már sokan kipipálták az el?jegyzési

                   naptáraikban

de én hiszek ebben a szóban

s Nem! mondom újra

ahogy a csillagok a sötétre

pokolgép ketyeg mellkasomban

két öklöm kibiztosított kézigránát zsebemben

ha kell, pusztuljanak velünk együtt, felrobbantom, odavágom –

 

[…]

1987 márciusában részt vett a Berzsenyi Társaság nemzetközi pályázatán „Athéni levél – hazáról, magyarságról” cím? írásával, s második díjban részesült. Részt vett a Somogy megye szellemi kapcsolatait reprezentáló irodalmi antológiák (bolgár, orosz és lengyel) el?készít? és anyaggy?jt? munkálataiban, a fordítások megvalósításában; jelenleg egy észak-olasz antológián dolgozik. emlékezés vásznat fehérít? nagyanyámra” cím? lírai miniat?rjét Farkas Ferenc megzenésítette, s 1987 tavaszán mutatta be a Vikár Kórus, Zákányi Zsolt vezényletével. „Négy pasztel” címen jelenteti meg – Weöres -, Lator- és Gárdonyi- vers társaságában a Zenem?kiadó. Papp Árpád lírai anyagát abból a világból meríti, melyet jól ismer, melyt?l igazában soha sem szakadt el – számára nem a szarvassá-válás érzete okoz gyötrelmet; abból a világból, ahova „mindig visszatalálunk, hiába szedték föl elhullajtott lábnyomaink”. Édesapja, vállán a kaszával, nadrágszíján a szarv-tokmány-kürttel: a feltámadás vagy a végítélet talányos, félszárnyú” arkangyala; édesanyja népi ikon szentje, fején rongytekercs-glóriával; nagynénje úgy ?szült meg, hogy paraszt Pénelopé-ként férjét mindegyre várva a frontról – fekete hajszálait sz?tte a gyolcsba… szuggesztív képsorok érzékeltetik a lukácsi „meghatározatlan tárgyiasság” világát. Nat Scanmacca, szicíliai-amerikai költ? szerint „költészete azon a paraszti jellegen alapul, mely a magyar rög megforgatásával hozza irgalmatlanul felszínre a lényeget, mutatja be az embert és azokat, akik szenvedést okoztak a magyar népnek”.

Költ?i mozdulatai, gesztusai túlmutatnak önmagukon, akár csak kazalrakó apja mozdulatai, amikor estére kelve, kévét kévére igazítva, felemelte magát, mint valami színarany oltár pogány áldozópapja, a csillagokba. Sors és id? van bennük, talán azt akarják sugallni: nem a mítoszt kell újra elmondani, hanem elsajátítani a mítoszteremtés, méginkább: a teremtés ?si mozdulatát: 1976-os kötete óta mindössze pár rövid verset publikált. Talán fogadjuk el hallgatása részleges magyarázatául azt a pár sort, melyet az Eötvös Kör vallomás-kér? (,, Mit jelent a szül?föld?”) levelére válaszolt nemrég: „A szül?föld: szüleim „hol volt, hol nem volt” hét holdnyi földje, mindez, amit csak köszönhetek neki, benne van régi, immár húsz éve megfogalmazott vers-vallomásaimban; azt meg, ami megmaradt bel?le: azt a négyszögölnyit, ahová kijárok, mint a kutya, amely elásta a sorsa által odadobott csontot (egyetlen tartalékom a végs?, még ínségesebb id?mre), azt meg még nem merem, nincs er?m megbolygatni”.

 

Szerz?: Szijártó István, Somogy 1990/1, Felel?sségeink – Máskor 10.(részlet)

.

.

 

Följelentés

 

 

Jó ember volt Uram. Rapsic. Az utolsó orvhalász. Nádasba rejtett ladikja elsüllyed, elkorhad. Tengerlátta hálót kért, a maga sz?tte már nem készül el, szögekre feszítve marad a deszkán, elkötetlen fonalakkal. Küldtem volna, törvényt szegve, de megijedtem. Úgy húzta a hálót, mintha nem is lett volna fáradt a szíve. Megyünk csizmásan, horgászbottal álcázva, a vödörben a háló. A halakat kémlel? görög, és a világgal, emberrel, a világért és az emberért perleked? költ?. Ha elkapnak minket, hasztalan a véd?beszéd. A dolgom hogy füleljek, ügyefogyott horgászt tettetve, ha jön a jár?r. Árpád húzza az evez?t, térül-fordul, oldalaz, táncoltatja a ladikot, fölszedi a hálót a halakkal, mintha a tolvajok istene adná a ritmust, és nem egy szívbe ültetett szerkezet. Szerencsére nem kell a tudományom, a vízb?l mentés, nem rántotta a tóba a háló. A vödör is megtelt halakkal, föllélegezhetek a parton, lám-lám, engem is várnak nádszálak, pirosra érett tövekkel, hogy pánsípnak metszem ?ket. Úgy volt, hogy ?sszel jön Árpád hozzánk a tengerhez, verselni, halászni. Elhozta volna a lyrát is, mit neki készítettem, kecskeszarv karokkal, hogy igazítsak rajt, hangoljam. De most elszótlanodtam. Csak a nádasából való pánsíp szól érte, meg félbemaradt énekek, a verseire.

Spyros Zambelis

 

 

 

Forrás

MTI

napkut.hu

buvopatak.hu

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1146 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva