“Tekintve, hogy öt-tíz év beletelik, míg egy igazán örömteli jó regény manapság az ember kezéhez jut […] nem tehet az ember egyebet, megpróbálja maga megírni. Úgy kezdtem hozzá, hogy olyat írok, amit mindig szerettem volna olvasni.”
(Sarkadi Imre)
Sarkadi Imre (Debrecen, 1921. augusztus 13. – Budapest, 1961. április 12.) Kossuth-díjas (1955) és József Attila-díjas (1951, 1952, 1954) magyar író, újságíró.
Sarkadi Imre életútja önmagában is kalandos regény, fordulatos, rövid, de teli változatossággal, örök tanulással, élmények halmozásával. Sajnos máig tisztázatlan halála kettétört egy olyan pályát, ami a legnagyobbak közé emelhette volna. Kezdte mint gyógyszerészsegéd 1941-ben, Debrecenben. 1943-tól 1944-ig nyomdászként dolgozott. Munka mellett a debreceni egyetemen jogot hallgatott. 1946-ban Budapestre költözött, ahol újságírással kezdett foglalkozni, hamarosan a Szabad Szó felel?s szerkeszt?je lett. 1950-ben a M?velt Nép segédszerkeszt?jeként folytatta újságírói munkáját, majd 1954-1955-ben az Irodalmi Újság munkatársa lett.
Éppen ott tartott, hogy író és olvasó kortársak végre odasorolják az él? irodalom legnagyobbjai, legeredetibb m?vészelméi közé, amikor meghalt. […] Akik jól ismerték, öngyilkosságot gyanítanak; akik még jobban ismerték, balesetnek vélik, olyan balesetnek, amely ha nem ekkor, hát máskor okvetlenül bekövetkezett volna, mert egész élete egyetlen szakadatlan játék volt a halállal, az önpusztítással.
.
Feleségével, Nádas Erzsébettel a negyvenes évek végén
.
Negyvenéves volt. Huszonöt éves f?vel m?velt, komoly, felel?sségtudatos és fegyelmezett stílusú író; negyvenéves korában is fenegyerekesked?, amolyan “lehetetlenül viselked?” kamasz. Kopaszodó már kisdiák korában, gyerekkép? családapaként is. Az én emlékezetemben úgy él, mint egyszerre érzelmes, jó férj és minden szoknya után kajtató szerelmi kalandor; egy liter – reggeli el?tt megivott – rummal a gyomrában és idegeiben józan okossággal tudott filozófusok tanításairól vitatkozni, a napközben részletekben lenyelt legalább még egy liter pálinka után éles elméj? publicisztikai cikkekben magyarázta a politikai és gazdasági helyzetet, máskor meg kábult f?vel ült az írógép elé; ha szóltak hozzá, akadozott a nyelve, vagy éppen összefüggéstelen értelmetlenségeket válaszolt, miközben ujjai alatt kikerekedett egy novella, amely akár görög mitológiai tárgyú volt, akár a hazai parasztság napi helyzetéb?l következ? tragédiát mesélt el, tökéletes formai kecsességgel, népi íz?, de gondosan választékos nyelven és izgalomkelt? érdekességgel nyomdakész remekm? volt, de az is megtörtént, hogy egy kocsmában délel?tt, baráti körben, néhány pohárka körtepálinka után valaki felvetette a kérdést, ki emlékszik valamelyik kortárs néhány évvel ezel?tt megjelent versére vagy novellájára, akkor Sarkadi váratlanul felpattant, két kezére állt, és lábaival a magasban kalimpálva, szó szerint elmondotta a réges-rég olvasott szöveget. És kedvesebb embert, szolgálatkészebb barátot, kiadók, újságok, színházak alkalmazkodóbb munkatársát el sem lehetett képzelni. Ha egy rendez?nek nem tetszett egy dialógus, leült, és neheztelés nélkül átírta; ha egy egész felvonás nem tetszett, azt írta át. Volt úgy, hogy ezeroldalnyi szöveget írt és újraírt, amíg színre nem került a nyolcvan-kilencven oldalnyi dráma. A teremt? lángelme és a gyerekes oktalanság, a példátlan megfigyel?készség és mindent meg?rz? memória, a szépség, jóság és igazság mámoros szeretete és az idült iszákosság sosevolt egységben forrt össze az önpusztító életmóddal.
Eszményképe Móricz Zsigmond volt, tudatosan az ? útját akarta folytatni a magyar nép életkörülményeinek, történelmi sorsából folyó tragikus összeütközéseinek, jellegzetes alakjainak ábrázolásával. Gyakorlatilag tehát abba a körbe tartozott, amelynek az akkor él? id?sebb nemzedékekben Szabó Pál és Veres Péter voltak a legf?bb kifejez?i. Sarkadi tisztelte is ?ket, azok is nagyra becsülték Sarkadit, habár nem mindig értettek egyet. […] A hivatali és a hivatalosnak tekintett irodalmi kritika néha olyan haragosan fordult ellene, hogy még azokat is megrótta, akik hivatalosan elmarasztalt könyveir?l elismer?en írtak. Ez a helyzet olyan különös konfliktusokba keverte, hogy szinte évenként felváltva volt általánosan elismert és ellenségesen mell?zött. Volt úgy, hogy szerkeszt?i székb?l került – mintegy szám?zöttként – vidéki általános iskolai tanárnak, onnét vissza egy f?városi színház dramaturgjának, hogy nemsokára ismét máshol legyen kénytelen megkeresni napi kenyerét.
Ez a túlságosan hullámzó élet alaposan megviselte idegeit, és fokozta az alkoholizmus eleve létét nyomasztó átkát. Kedélyállapota egyre széls?ségesebben csapongott a boldog elragadtatás és a gyötr? búskomorság között. És közben kit?n? m?veket írt. Az elbeszél? próza mellett egyre inkább drámákat is. Ebben a korban a paraszti tárgyú színjátékok a dogmatizmus kötelez? der?látása és der?ábrázolása folytán szinte a hajdani népszínm?vek idillizmusának újabb változatai voltak. Sarkadi mert és tudott igazi, er?s konfliktusú drámát írni a falu átalakulásának drámai, tragikus helyzeteir?l (Út a tanyákról), és meg tudta ragadni az új körülmények igazi líráját az ellentétek közt verg?d? falusi szívekben (Szeptember). Novellái és elbeszélései egyre m?vészibben ábrázolták a tragikus emberi egyéniségeket és sorsukat (Tanyasi dúvad cím? kisregénye talán a legjobb példa erre). Gazdagodó életm?ve tehát elismerések és kárhoztatások közt foglalta el helyét az irodalomban. 1954-ben a József Attila-díj végre hivatalos elismerést nyugtáz, és a következ? évben Kossuth-díjat kap. Ezzel ott áll az él? irodalom els? sorában. De az el?z? évek ellentétes értékelései olyan válságokat okoztak lelki életében, hogy néha maga sem volt bizonyos, vajon megtalálta-e már magát. Kísérteni kezdik a világnézetét zavaró filozófiák, különösen az egzisztencializmus. Így éri 1956 októberének megrázkódtatása. Az alaposan megrendül? irodalmi élettel egy id?re meghasonlik. Ipari munkásnak áll megint, de ekkortól írja legkit?n?bb m?veit. Az Elveszett paradicsom véleményem szerint a XX. század egyik legjobb magyar drámája. Ennek a sikere hívja vissza az irodalmi életbe. Ekkor hirtelen újra elfogja a bizakodás, a lelkesedés, a munkavágy. De tisztábban látja saját lelki válságait is, kételyét az emberi lélek erkölcsi értékeiben. Ezt a morális káoszt ábrázolja az Oszlopos Simeonban, a lélekben lakozó gonoszság hátborzongató drámájában, irodalmunk egyik legnyomasztóbb és legriasztóbb remekm?vében. De ekkor írja talán legszebb, legjobb m?vét, A gyáva cím? kisregényt, amelyben egy régifajta, afféle dekadens kultúréletet él? asszony kiléphetne köréb?l, és értelmesen, egészséges lélekkel folytathatná útját az új, az épít? életben, ha elfogadja új szerelmének hívó szavát. De nincs bátorsága szakítani a poshadt állóvíz megszokott kényelmével. A halálra ítélt régi visszahúzza, és a világ nélküle megy tovább. Lélektani regénynek is, korrajznak is els?rend?.
Az Elveszett paradicsom és A gyáva egyértelm? irodalmi siker és közönségsiker. Úgy látszik, mintha Sarkadi ki is gyógyult volna válságaiból, jókedve néha mámorosnak hat; mintha nem is alkoholos mámor volna ez, hanem a magát végre megtalált szellem boldog lobogása. Nagyon sokat vár magától, nagyon sokat várnak t?le…
“Én a félresikerült zseni vagyok. Minden adottságom megvolt hozzá, hogy nagyot alkothassak, hogy egy Pasteurje, egy Pavlovja legyek a kornak – csak az az egy hiányzott, hogy higgyek ilyesmiben. Azt hiszem, most se hiszek. Tegnap óta gondolkozók rajta: a tudomány már nem az, ami volt. Nem egy-egy zseniális felismerés löki el?re az új utakra, hanem céltudatos. fáradhatatlan gy?jt?munka. Az apám ennek a kornak a gyermeke, s én lettem volna az ? koráé. Igen, akármilyen hihetetlenül hangzik: én vagyok a múlt rekvizituma s ? a máé.”
(Elveszett paradicsom)
És egy italos éjszakán egy baráti családnál, jó barátok körében rosszul kapaszkodik az ablakpárkányra, és sok emelet magasságából az utcára zuhan. Aligha volt elhatározott öngyilkosság, de egyszer így kellett történnie. Önpusztító tehetség volt, és már éppen ott tartott, hogy elérkezett a remekm?vek koráig. Alighanem halhatatlanjaink közt marad neve és életm?vének java része.
Heged?s Géza
„Gondolattá vált magunkkal kell felmérni a világot, mint Oszlopos Simeon tette… de a változó kor megköveteli a póznáról való leszállást… A világ öngyilkos törekvéseinek segíteni az emberrel szemben… Lássuk, uramisten, mire megyünk ketten…”
M?vei
1943. A próféta
1947. Népgy?lés és hitvita
1947-1953. K?m?ves Kelemen
1948. Pokolraszállás
1948. A szökevény
1948. Ödipusz megvakul
1948. Párbaj az igazságért
1948. Népítélet
1948-1949. Elektra
1949. Gál János útja
1953. Tanyasi dúvad
1955. Kútban
1955. Szeptember
1960. A bolond és a szörnyeteg
1960. Oszlopos Simeon
1961. A gyáva
1961. Elveszett paradicsom
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
