– Szia, engem keresel?
– Igen. Le kell, hogy szakítsalak, mert apa beteg.
A budapesti fapóktól innen, de a Zakkant Macska fogadón túl, élt egy vézna kisfiú. Höbinek hívták. Történt egyszer, hogy azon gondolata támadt, meglátogatja édesapját. Meglepetést akart okozni azzal, hogy egyedül megy. Büszkén nyitott be az ajtón, de ami fogadta, nagyon elszomorította. Apukája az ágyban feküdt és alig lélegzett.
– Apa baj van?!
– Nincs semmi, Höbikém, csak a szívem…
Szegény kicsi Höbi, csak ült lesújtva az édesapja ágya mellett. Nem tudta, mitév? legyen. Bánatában már csak a falon szaladó pókot figyelte.
– Figyelj ide kiccsávó! Menj el a kristálydomb mögé. Ott találsz egy narancsszín? gólyahírt, azt f?zd meg és itasd meg a faterral. Most meg mi van? Nem láttál még hétlábú pókot? Gyerünk, húzzál bele! Tudom, hogy érted, amit mondok.
– Hát… izé… tényleg. De hogy lehetséges ez?
– Úgy, hogy az apád fia vagy. Csak ? már feln?tt és már nem emlékszik ránk.
– Ránk?
– Na jól van, elég a dumából. Menj el addig a sokszög? víztoronyig, ahol régen a Dorka kutyát, azt a mihasznát sétáltattátok. Ha odaérsz, háromszor kerüld meg. De ne sétálva, hanem fél lábon ugrálva. Bal lábon, balról jobbra. Megjegyezted?
– Meg.
– Akkor sipirc.
Höbi rohant, ahogy a lába bírta, míg egészen a sokszög? víztoronyhoz nem ért. Ott végrehajtotta, amire a hét lábú kaszás pók utasította, majd megállt. Nem történt semmi. Már épp kiült volna arcára a csalódás, amikor valami sz?r?s kéz kinyúlt a toronyból és berántotta magához.
– Nem látott meg senki? Nem hát. Hogy is láthatott volna, hisz profi vagyok. A legjobb berángató.
Höbi feltápászkodott és furcsán nézett arra a sz?rös valamire, ami berántotta.
– Ki és mi vagy te.
– Yeti vagyok, a havasi bukfenc, akinél nincs jobb berángató.
– Ahan, értem. És hányan vagytok ilyen izé… berángatók.
– Egyedül vagyok.
– Akkor minden világos.
– Most gúnyolódsz velem? Nem tehetek róla, hogy kiszívta a Nap a bundám. Eredetileg sötét vagyok.
Höbi ekkor már mosolyogva válaszolt. – Sötét mi?
– Igen sötét – húzta fel az orrát Yeti.
– A segítségedre lenne szükségem. Apukám beteg és meg kell találnom a narancsszín? gólyahírt. Tudod, merre van?
– Persze, hogy tudom. Átmész a foltos réten, átúszol a galagonya folyón, aztán rátérsz a felejtés ösvényére, majd ha nem felejted el, balra lelépsz a negyedik kilométer kavicsnál. Ha eddig megvagy, akkor el kell mondanod a mágikus sajtérlel? fohászt. Eddig világos?
– Háát, világos.
– Ha megkérhetnélek, ne gúnyolódj. A Nap tehet róla.
– Ööö… értettem.
Tehát, ha meg vagy a fohásszal, egy sajthintóra kell várnod. Ha megérkezik, szállj fel rá és elvisz a kristálygömb tövébe. Onnan egyedül kell menned.
– Ez azt jelenti, addig elkísérsz?
– Még mit nem! Ez azt jelenti, addig lehetnek olyan ?rültek, akik elkísérnek.
Höbi ameddig csak ellátott, csakis foltokat látott. Mindenféle szín? és anyagú foltokat. Fogalma sem volt, hogy mekkora lehet a rét, de egy dologra rájött. Nem látja a végét. Már vagy két órát gyalogolt, amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább, feladja. Haza akart menni. A meleg otthon falai közé. Az apja fölé.
– Nem!
Könnyeit nyelve újra nekivágott volna, amikor ráförmedt egy hang valahol a lába irányából.
– Ha nem szállsz le a farkamról, kettéharaplak, haloványka.
Höbi ijedten ugrott hátra, miközben nem tudta levenni a szemét egy hatalmas megelevenedett foltról. – Ezer bocsi nem láttalak. De tudod mit? Egyél meg. Még mindig jobb, mint hogy kudarcot vallok és az apukám beteg marad.
A hatalmas folt, ami nem volt más, mint egy réti víziló, megsajnálta a kisfiút és így szólt. – Tudod mit? Nem eszlek meg, hanem segítek neked. Hajlandó vagyok téged elvinni a folyóig. Na, gyere, ugorj a hátamra.
Höbinek nem kellett kétszer mondani. Egy csapásra a víziló hátán termett. Két apró fülébe kapaszkodva rikkantott egy juhét.
Vágtattak egy teljes napon át, amikor is végre lelassultak, majd megálltak. Höbi leszállt és kinyújtóztatta végtagjait.
– Még be sem mutatkoztunk egymásnak. Höbi vagyok.
– Én meg Etelka a réti víziló.
– Szép neved van.
– Tudom. Én adtam magamnak. Régen Béla voltam.
– Világos
– Nem, amint láthatod a foltjaim sötétek.
– Persze, persze. Ismer?s már… Kérdeznék valamit. Miért csak a folyóig?
– Mert nem tudok úszni.
– Víziló vagy és nem tudsz úszni?
– Ez van. Még piciló koromban, amikor siklani tanultam, bevertem a fejem a part szegélyébe. Azóta part fóbiám van. Ezért is teszlek majd le pár méterrel hamarabb. De most éhes vagyok. Van a közelben néhány papsajt. Menjünk és együnk.
Pár perc múlva már ott ültek egy rakás foltos papsajt közepén. Höbi a tenyerébe helyezett néhányat majd elfintorodott. – Ezek elég nyeszlett sajtok.
– Mert még nem mondtam el a sajtérlel? fohászt. Figyelj és tanulj. Tele a hócip?m ezekkel a kis sajtokkal. Nagyobbat akarok.
– Ennyi?
– Bonyolult mi? Én is évekig tanultam.
– Gondolom…
Ám ekkor eszébe jutott Höbinek, hogy bizony még rá kell lépnie a felejtés ösvényére. Ezért el?vette a mobilját és beírta a fohászt és a kilométerkavics számát az emlékeztet?be és úgy programozta be, hogy percenként ismétl?djön. Bízott benne, hogy mire lemerül a telefonja, már túl lesz az ösvényen.
– Valami alternatív tanulás mi? Hangos lecke. Hö?
– Indulhatunk végre?
– Induljunk – böfögte vissza Etelka.
Húsz perc múlva már látszott a folyó. Höbi leszállt Etelka hátáról, megveregette az oldalát és puszit nyomott mindkét pici fülére.
– Adnék egy jó tanácsot. Próbálkozz az úszással újra, csak most ne keresztbe, hanem hosszába ússz. Garantálom, hogy nem lesz part egyhamar. Oké?
– Tényleg? De rendicsek vagy. Lehet, hogy el?bb-utóbb rászánom magam.
Már bokáig ért a víz neki, amikor egy túlméretezett piranha emelkedett ki a vízb?l. Fogai, mint kések meredtek ki a szájából. Höbi sápatag arccal merevedett meg.
– Nyugi öcsi. Már öt éve vega vagyok. A rehabon leszoktam a húsról is. Ma már csak alga és szója. Na, meg gyúrok. Azért vagyok ekkora. Figyu! Láttál már ekkora uszonyt? Egy hajót elhúzok vele. Ha így haladok, jöv?re én leszek a legsúlyosabb piranha. Már csak húsz deka kell, hogy elérjem a két és félkilós álomhatárt.
– Tudod mit, segítsünk egymásnak – vágta oda Höbi a halnak. -, ha átviszel a túlpartra, még ma eléred a csúcsot. Van nálam egy negyedkilós vekni. Azt letolom a szádon, és máris gy?ztél.
– Komolyan mondod? Megteszed értem? Te vagy az eddigi legjobb lenyomó, akivel életében találkoztam. Na, kapaszkodj belém.
Fogalma sem volt, hogy hol van és miért. De valami folyton zörgött a zsebében. El?vette és elolvasta. Ahogy balra tekintett megakadt a szeme egy kilométerkavicson. Valahonnan ismer?s volt neki, de nem tudta honnan. Ekkor ismét rezegni kezdett a zsebében a szerkezet. Megnézte, majd lelépett balra és halkan, bár nem tudja miért, felolvasta a rajta lév? szöveget. – Tele a hócip?m ezekkel a kis sajtokkal. Nagyobbat akarok.
Ahogy kimondta a szavakat, egy hintó gurult el? a semmib?l. Nem volt elé befogva semmi, de mégis haladt. Höbi fogta magát, és úgy, ahogy volt, beszállt a hintóba. Mintha csak most ébredt volna egy furcsa álomból. Hirtelen tudta, hogy miért van itt és mit keres.
– Apa.
A hintó elindult s meg sem állt a kristálydomb széléig. Már meg se lep?dött azon, hogy a kristálydomb nem volt nagyobb, mint egy dobókocka.
– Hm, tehát innen egyedül kell tovább mennem.
Fogta magát és átlépve a dombot, tett még két lépést. Ott volt az orra el?tt, amit keresett.
– Szia, engem keresel?
– Igen. Le kell, hogy szakítsalak, mert apa beteg.
– Nem, nem kell. Elvihetsz gyökerest?l is. Nem kell azért az egyiknek pusztulnia, hogy a másik életben maradjon.
– De hosszú lesz az út.
– Dehogy. Az utak körbe futnak. Nézz csak oda!
– De hiszen…
Höbi ámuldozva nézte, ahogy a bokrok széthajlanak és megpillanthatta a víztornyot.
– De akkor miért?
– Mert nem mindig a legrövidebb út a megfelel?, azért. Na, áss ki és vigyél édesapádhoz. El?tte, ha lehet, köszönj el Yetit?l. Jah, és ne emlegesd neki a bundája színét, mert arra harap. Egyszer a napon ragadt, de ez hosszú történet.
– Mizu Kölyök?
– Megyek haza.
– Akkor gyere ide, hadd dobjalak ki.
– Pszt… minden oké?
– Ahan.
– Akkor minden jó.
– Világos.
Höbi hazáig rohant. Kezében a növénnyel nyitott be az ajtón. Az apa még mindig az ágyban feküdt, de mintha már jobban lett volna.
– Apa! Meghoztam. Meg fogsz gyógyulni.
– Már gyógyulok kisfiam.
– De hát…
– Nem a virág számít, hanem a szándék, a tett és a szeretet. Te mindegyikb?l nekem adtad az egészet, ami benned eddig összegy?lt. A mai naptól fogva örökké élni fogok általad kisfiam.
Az évek teltek. Höbi megn?sült, kisfia született, majd elvált. Már nem emlékezett, milyen is az, amikor pókokkal és vízilovakkal beszélget. De a szeretet megmaradt. A kisfiától nemrég kapott egy narancsszín? gólyahírt, melyet közösen ültettek el Apa sírjánál.
Az utak körbefutnak.
Legutóbbi módosítás: 2010.08.15. @ 13:20 :: Jagos István Róbert
