Zakatol a vonat
Szorongó szívvel ült a vonaton. Behúzódott a sarokba, nem foglalkozott útitársaival. Látszólag az ablakon nézett ki, de tekintete az üresbe révedt.
Sorra törtek rá az emlékek. Szennyei tanár úr, az utolsó matekóra, a búcsú a tanár úrnál, az utolsó szavai: „Be fogsz jutni… Tudásod meglesz hozzá… Láttalak magyarázni osztálytársaidnak. Tehetséged is van. De meg kell küzdened a démonokkal is… Üdvözöllek a pokolban!” Az értetlenkedése… Majd találkozása a démonnal. Amely er?sebbnek bizonyult, hisz legy?zte, elmenekült el?le. „Hej, haj törpefeny?, elárultalak, gyenge voltam, kitépett a vihar”. Alig bírta megállni, hogy könnyei el ne eredjenek. Emesére gondolt. S az Emese „árulására”. Jónás karácsonyi meghívása jutott eszébe, a „Még találkozunk!”, majd a mostani idézése. Vajon végül ? aláírta volna, ha a határid? el?tt nem történik meg a fordulat? Ki tudja, Emesére is milyen nyomás nehezedett. Egy indián mondás merült fel emlékezetében: „Ó Nagy Manitou, add, hogy az ellenségem mokaszinjában járhassak öt percig, miel?tt ítélkezem felette!” Nem, nem mégsem. Akkor még karácsony el?tt meg kellett volna tennie ezt a lépést, ha kényszerb?l tette! S boldogan újságolta, hogy férjhez megy. „Nem, ez nem érdekházasság…” – vonta le a következtetést.
Majd álmai jutottak eszébe, amivel a pályáját kezdte. Arra a hideg zuhany, ami az iskolában érte. Nem így képzelte el álmai iskoláját. Bár e mostoha körülmények közt megállta a helyét. De távozásával elárulta azokat, kiket a legjobban szeretett az iskolában: a diákjait, kik megsiratták távozását. Akik szerették. Tényleg árulás volt a távozása? Hiszen ha még maradt volna egy évig, akkor a mostani hatodikat végzettekért kellett volna maradni még egy évet, majd a mostani ötödikesekért még egyet… Tényleg, nem távozhat egy tanár jobb munkahelyre, anélkül, hogy árulást követne el? Nem lehetnek ambíciói? Nem tudta megadni a választ a kérdésre. Elhagyta Kisesztert, aki a legjobb barátn?je volt, el többieket, s el Emiliat. Igen, ?t, kivel az idei vitái megedzették a barátságukat. Akivel megtanultak különvéleményen lenni viharok nélkül. Hiányozni fognak neki e viták. Sokat segítették abban, hogy ? is objektívebben lássa a jelen történéseit.
Hiába kerülgette, Áron állandóan eszébe jutott. Miért félt rá gondolni? Nem tudta megmagyarázni önmagának. Tény, hogy amint eszébe jutott, azonnal „tudatosan váltott témát.”
Talán Secheiné foglalkoztatta a legkevésbé a magyargy?löletével együtt. De MureÃ?Ÿanné már nem hagyta nyugodni. Furcsa páncélt hordott az a n?, mint aki fél, nehogy megismerjék. Volt, amikor úgy érezte, gy?löli, mint a poklot, volt, amikor az volt az érzése, védelmezi. Mint az alatt a két inspekció alatt. Vajon az els? inspekción, amikor a jelentésbe beíratta, hogy szóbeli megrovásban részesül, mert nem tarja be a differenciált tanítás elveit, számított egy olyan inspekcióra, mint amilyent ? másodszor kapott? El?re kitervelt volt? Nem, ez túl meredek. Ezt még az összeesküvés-elméletek kedvel?i se hinnék el. S a szavai távozáskor: „De tudja milyen, amikor eléd teszik. S tudja azt is, hogy a füleket is megfigyelték”.
Vajon tényleg volt még egy fül a suliban? Vajon ki? „Úgyse hiszi el nekem…” – mondta akkor. Vajon kire utalt? Hogyan is mondta egyszer Emilia? „Ezek mindenütt ott vannak. Köztünk is, s ne képzeld, hogy az RMDSz-ben nincsenek. Kellettek a magyar besúgók, akik értették a magyarok beszédét is. Gondolj Jónásra”. Vajon MureÃ?Ÿanné még utolsó szavaival is mérgezte a hangulatot? De ez az utolsó tette, ez aljas volt. Nem. Ez az utolsó tett a szemétség netovábbja volt. Még akkor is, ha ezzel vásárolta meg, hogy Marosvásárhelyre kerüljön. Erre nincs felmentés.
Áron emlékét továbbra is kerülgette, végül megadta magát. A végén már bevallotta magának, félt szembesülni a lelkiismeret-furdalásával. Azért, hogy nem vette észre három éven át, mi lakozik a fiúban. Most, hogy megtudta, köteles lenne viszonozni? Tény, lelkileg felborzolta az eset. Osztálytársn?je, Klári jutott eszébe, kinek egyszerre két fiú csapta a szelet. „Miért nem adod ki az útját az egyiknek?” – kérdezte t?le akkor. „Nincs lelkem megbántani…” – lepte meg akkor a Klári válasza. Vajon csak err?l a megbántástól való félelme kavarta fel, vagy tényleg érzelmileg érintette a dolog? „Egy férfi és egy n? közötti igaz barátságot, csak szerelemmel lehet elrontani”. Kit?l is hallotta ezt a mondást? Lehetnének-e „csak” barátok, ha ? nem menekült volna el? Vagy a barátság nem „csak”, hiszen a több?l elvileg lehetne kevesebb? S ha el?bb megtudja, mi lett volna e kapcsolat sorsa? ? városon n?tt fel, s három éve vágyódik vissza. Igénye van arra, amit csak városon kaphat meg. Nem érezte igazán elemében magát a falusi környezetben, bár az emberek melegsége nagy hatással volt rá. Képes lett volna ezért a kapcsolatért mindent feláldozni? Vagy amúgy is halálra volt ítélve ez a kapcsolat, s igaza volt Áronnak, aki a távolságtartást választotta. Külön világból valók. Tudott volna-e Áron gazda utána jönni? Mihez kezdett volna városon? Képesítése nincs. Ha egy szakiskolát elvégez, végül lett volna szakmája. De ? is visszavágyott volna falura. Vajon nem szerette volna meg végül a várost? Vajon jobb volt ez így? Talán ezáltal megkímélte a sors egy újabb csalódástól Szilárd után, kivel az egyetemen három évig jártak együtt? Most már mindegy, örökre elváltak útjaik – igyekezett meggy?zni önmagát.
Aludni próbált, el-elszenderedett, de álmában se hagyták nyugodni a gondolatok. Aztán Déva után elaludt. Aradon ébredt meg, amint új utastársak léptek a fülkébe. Mindenki álmosan szorított helyet nekik. Alig indult el a vonat, jött a kalauz. Elkérte a jegyeket, kilyukasztotta ?ket, s miel?tt kiment, odaszólt:
– Készüljenek a vámvizsgálatra. Vegyék el? az irataikat!
Noémin páni félelem vett er?t. Édesapja esete jutott eszébe, a vonaton elkobzott útlevéllel.
– Kisasszony, rosszul van? – szólalt meg mellette egy fiatalember magyarul, majd kérdését elég gyatra angol kiejtéssel is megismételte, látván, hogy nem kap választ. A többiek is felé fordultak, egy id?s n? románul érdekl?dött hogyléte iránt, egy középkorú férfi meg németül.
– Sunt bine… – felelte el?ször románul, majd magyarul, németül és angolul is megismételte a választ: – Jól vagyok. Mir ist wohl. I am well. Ça va… – tette hozzá zavartan, franciául is, már nem volt benne biztos, hogy nem szólt-e hozzá valaki azon a nyelven is.
– Kér egy kis vizet? – kérdezte a fiatalember magyarul.
– Az jól fog esni, köszönöm.
– Olyan színe lett hirtelen, mint a viasznak – szólt a fiatalember, miközben egy pohárba ásványvizet töltött, s átnyújtotta. – Nyissuk meg az ablakot?
– Nem szükséges… – felelte Noémi kissé több élettel a hangjában. – Egyeseket zavarni fog a huzat.
– Láttam, nagyon szótlan volt az úton. Valami nagyon emészti. Nem az én dolgom. De most fogadjon szót, s beszéljen, foglalja le magát, az jót fog tenni. Tehát most vallatni fogom, s jobban teszi, ha válaszol. Kicsit leköti a figyelmét, míg átérünk a határon. Tehát kezd?dik a rend?rségi kihallgatás! Hogy hívják? Én Debreczeni Gábor vagyok.
– Noémi. Zsigmond Noémi – nyújtott kezet.
– Hova valósi? Én Budapesten élek, de Tatán születtem – kérdez?sködött tovább a fiatalember. – Esetleg nem veszi tolakodásnak, ha tegezném? Szóljon, ha tolakodó lennék.
– Én brassói. Ott is születtem – felelte Noémi. – S ne magázz. Nem szeretem, ha velem egykorúak magáznak.
– Szép város! Jártam ott egyszer. Voltam a Cenken, a Pojánában, sétáltam a Kapu utcán, hallgattam orgonakoncertet a Feketetemplomban… Felejthetetlen élmény volt. Te jártál Pesten?
– Egyszer. Tíz évvel ezel?tt. Nem kaptam többször útlevelet.
Lassan elindult a beszélgetés. Észre sem vette, s a határra értek. Amikor a határ?rök felszálltak, s kérték az útleveleket, Noémi megint falfehérré vált. Láthatóan felszusszant, amikor beleütötték a pecsétet a sz?z útlevelébe, s visszaadták. A beszélgetést nem tudták folytatni, mert megjöttek a román vámosok.
A vámos körülnézett, végigmérte a csomagokat, majd megakadt a szeme Noémin.
– Az ön csomagja melyik? – kérdezte.
Noémi megmutatta a b?röndjét.
– Nyissa ki!
Alaposan kikutatták, felforgatták. Nem találtak semmit. A vámos még egyszer szórós szemmel visszanézett az ajtóból, mint aki meg akarja jegyezni magának az arcát. Kis id? után a vonat elindult Lökösháza felé.
– Mi bajuk volt magával? – akadt ki a román n?. Így feltúrni valakinek a holmiját!
– Das ist ungeheuerlich![1] – háborodott fel a német utas is.
Gábor megvárta, amíg Noémi néhány szót váltotta a némettel, majd odaszólt.
– Akin látszik, hogy izgul, kiszúrják. Feltételezik, hogy van oka az izgalomra. Miért izgulsz annyira? Hiszen nem el?ször esel át vámvizsgálaton! – Megjegyzését inkább kijelentésnek szánta. Noémi elmesélte édesapja esetét.
– Atyajóég… Hallottunk mi egyet s mást de ez minden képzeletet felülmúl – vizslatta Noémi szemét, mintha azt akarná kiolvasni, hogy hihet-e neki.
A magyar vámon már könnyebben átestek. A román utasok le is szálltak Békéscsabán. Négyen maradtak a fülkében. Gábor mintha erre várt volna, rákérdett.
– Hova rejtetted? – kérdezte.
– Mit? – lep?dött meg Noémi, de érezte, hogy hangja elárulta, hogy kérdés telibe talált.
– Amiért féltél a román vámostól. Láttam a magyartól már nem… Általában akik Magyarországról mennek vissza félnek a román vámtól. Belekötnek azok sok mindenbe, f?leg a könyvekbe. – Gábor elkacagta magát. – Ne félj, ha szekus lennék, itt úgy sem tudnálak letartóztatni. Nos? Kíváncsivá tettél, mit nem találtak meg? A vámos is tudta, hogy rejtegetsz valamit…
– A tésztás doboz aljára. A diplomáimat.
– One way ticket to the moon[2]… – idézte Gábor a híres BoneyM számot. – Marosvásárhely?
– Langyos, szinte meleg – helyeselt Noémi.
– Sok sikert a holdutazáson! – felelte Gábor sok empátiával a hangjában.
– Köszönöm, rám fér!
A német férfi felesége szakította meg a beszélgetésüket. Budapest-térképet vett el?, s az iránt érdekl?dött, hogy miként lehet eljutni a Keletib?l a Déli Pályaudvarra. Noémi Gáborhoz továbbította a kérdést. Hárman valahogy szót értettek.
– Jól beszélsz németül – állapította meg elismer?en Gábor.
– Brassói vagyok – magyarázkodott Emese. – Az egyik legjobb barátn?m szász volt.
– Kiejtésedr?l ítélve angolul is elég jól beszélsz…
– Nyolc évet tanultam.
– Engem is tanítottak nyolc évet oroszul… Mégse tanultam meg. Te hány nyelvet beszélsz, könyörgöm? Jól értettem, franciául is mondtad, hogy jól vagy? Tudsz franciául is? – hitetlenkedett Gábor
– Igen, de nem olyan jól. A franciával együtt 5 nyelven beszélek.
A német útitársak megint megszakították a beszélgetést, az iránt érdekl?dve, hogy mit érdemes megnézniük Pesten két nap alatt, mert végül úgy döntöttek, hogy két napra megszakítják az utazást. Megint el?került a térkép, Gábor magyarázott, Noémi tolmácsolt, s lassan Szolnokra értek.
– Jujj, itt le kell szállnom – mondta Gábor. – Én most nem megyek fel Pestig, van itt valami dolgom. Sajnos búcsúznom kell. Sok sikert a holdon! Nem féltelek! – tette hozzá biztatóan.
– Köszönöm – felelte Noémi.
[1] Felháborító!
[2] Egyirányú jegy a holdra.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
