Ha nem csak civilek lettek volna a település főterén, mindkét oldalon egymással farkasszemet nézve – bőszen gőzölgő vérszagot gerjesztve szavaikkal a levegőbe -, váltig azt hihettük volna, hogy két, évszázadokkal korábbi hadsereg katonái készülnek csatába egymás ellen. Semmilyen mérőműszerrel nem lehetett volna pontos előrejelzést adni a következő pillanatokról. A feszültség egyre fokozódott.
A gerjesztő ok, az addig békés szomszédságban élő szürke és drapp hajúak közti hirtelen fakadt gyilkos ellentét lett, amit egy magát kompetensnek gondoló „vezető”, harcra buzdító, a valóságtól igen távoli, felelőtlen hőbörgése indított. Korábban senki sem figyelte nagyítóval, vagy több dioptriás szemüveggel a többiek hajszínét. Ám a korábban említett, magasztosan zengő hangú, demagóg vezető kijelentette, hogy a szürke hajúak minden drapp hajú ősellenségei, mert magukban másról nem gondolkodnak, mint a drappok nemzetségének fizikai megsemmisítéséről.
– Tehát nincs más megoldás, mint a szürkék csoportjának eltörlése. Ugyanis, ha valaki meg akar bennünket semmisíteni, az holnapra nem fogja meggondolni magát, így akármit is mutat mosolygós arca, valahol a tudata legmélyén mindig ott lesz a drapp hajúak kiirtásának olthatatlan vágya, ezért a szürke hajúak megsemmisítése utolsó szálig, nem más, mint önvédelem. – dörögte beszédét számtalan hangszórón át a fülekbe, a tisztán látó drapp hajú főnők.
Nincs új a nap alatt. Köztudottan az erőszak erőszakot gerjeszt, és az erőszakra buzdítás, jogos önvédelemből a szürke hajúakat kiirtani vágyó drappokkal szemben, ugyanolyan indulatokat generált a másik oldalon. Vérben forgó szemekkel, feszülten nézett farkasszemet a két tábor. Az összecsapás csendesen, némán indult, még a repülő galambok szárnysuhogását is mindenki jól hallotta. Csak álltak, egyre szorosabb gombóccal a torkukban és gyomrukban. Valamelyik oldalon valaki elordította magát. Szitokáradatok viharát zúdították egymásra, csak úgy csapkodtak a villámok. Nem lehet tudni, mikor repült el az első kő, és hol állott meg, de a csata elkezdődött. A tömegkommunikáció félszegen, de buzgó folyamatossággal tett róla, hogy mindenki mindenről valamilyen objektív vagy szubjektív képet kapjon.
Az otthonában sertepertélő pszichológus számtalan előadásában hangsúlyozta a tömegpszichózis és tömeghisztéria okait, az “egységben az erő” jelmondat sajátos értelmezését, amikor a rosszra buzdítók, jó emberekből is kihozzák az alvó gonoszt.
– Remek gyakorlati példa – gondolta -, felmegyek, megnézem közelebbről, hogy amiről eddig olyan sokat beszéltem elméleti síkon, hogyan történik a valóságban. A jegyzettömbbe majd mindent felírok, és a következő előadásomra remekül felhasználható anyagom lesz. Különben tudományos fokozatért is harcba szállnék, ennél jobb dolgozati téma nem is lehetne.
Különleges adottságú ember volt. Szürkés drapp volt haja, a drappok drappnak, a szürkék szürkének látták. Nyugodtan sétálhatott végig az utcán, nem kellett lealacsonyodnia a hirtelen megszaporodott parókaárusokhoz, akik a drapp hajúaknak szürke, a szürke hajúaknak drapp parókákat árultak százszoros áron. Sokan menekültek a mellékutcákba, és a nem megfelelő hajszín ellen ez komoly védelmet nyújtott. Ha drapp hajú csoporttal találkozott egy szürke hajú, gyorsan felrakta a parókát, ha szürkékkel, levette azt, és fordítva.
Pszichológusunk lassan sétált, tudálékoskodó ábrázattal a központ irányába, és szorgalmasan jegyzetelt. Menet közben ide-oda biccentett, aztán elérte a városközpontot, ahol meglepte a ramazúri. Valahogy ennél elméletibb dologra számított, mint olyan ember, aki mindig könyvekből tanult, nem saját tapasztalatból. Bár a haja színe megtévesztő volt, önazonossága a szürke hajúak körébe sorolta. Egy darabig nézte a hihetetlennek tűnő csatajelenetet, ahol ki mivel tudta, azzal püfölte, verte, vágta a hajszínben különbözőt. Mint majdnem mindenhol, itt sem a bátorság diadalmaskodott. Ha tehették, kerülték a szemtől-szembe összecsapásokat, előnyt engedve a hátbatámadásoknak. Éppen azt nézte, amint valaki egy irdatlan rúddal deréktájon hátulról leterít egy drapp hajút. A másik irányban egy szürke került a földre, szintén hátulról, egy fejre mért csapástól. Jegyzetelt, miközben valami olyasmi történt, amire pszichológusként mindenki másra vonatkoztatva számított, kivéve önmagát. Feltört benne a szürke identitástudat, és a tőle mindössze négy lépésre álló kopasz férfihez lépett, aki egész testében remegett sokkos állapotban, szinte minden sejtjét eluralta a pánik.
– Te mocskos, kétkulacsos, kopasz disznó! – csúszott ki a pszichológus száján az értelmének teljesen feldolgozhatatlan mondat. – Játszod itt az eszedet?!
Mire megfordult volna, a kocsonyaként remegőt tarkón vágta, a földre terítette és elkezdte rugdosni. Ütőfegyverekből akadt bőven, gyorsan talált is egyet.
– Ez nem elég hatásos – dobta félre, keresett egy nagyobbat, és elkezdte döngetni a hetven év körüli, azonosíthatatlan hovatartozású kopaszt. Ütötte-verte amíg mozgott, lehajolt, leköpte a véres embert, még bele is rúgott kettőt-hármat, zsebre vágta noteszét, és gyűlölettől habzó szájjal elindult hazafelé. Senki nem állította meg, a haja színe bárhová sorolhatta, és ezt tudta is magáról. Cseppet sem különbözött a kopasztól, akit félholtra vert. A gyűlölet perzselt belőle, soha az életben nem érezte még magát ennyire szürkének.
Hazaért, vett egy mély levegőt. A számtalan relaxációs módszer közül a legjobban beváltat alkalmazva visszasegítette magát a normális gondolkodás állapotába. Megivott egy pohár vizet, nyugodtan lefeküdt és aludta az „igazak álmát”. Amikor reggel felkelt, a csatának már vége volt. Vette az iratait, bement az egyetemre és megtartotta előadását a garázda erőszakról, amit a csoportszellem, és bizonyos külső tényezők erősítenek fel, a garázdaságra hajlamos emberben.
– És az erre nem hajlamosat is képes pillanatok alatt állati cselekedetek végrehajtására alacsonyítani, amiért egy életen át mardossa a lelkiismeret. – fejezte be végül.
Előadása után a rendelőjébe ment, és lelkiismeret-furdalás nélkül végezte a megszokott napi teendőjét, mintha mi sem történt volna.
Legutóbbi módosítás: 2010.08.20. @ 13:48 :: Boér Péter Pál
