Urbánszki László : Emberek a pusztából II. rész

Nyomtatás

(…)

Hatalmas erejű ütés ébresztett szendergésemből.

— Te is ezzel a vén barommal vagy? — üvöltött a fülembe egy ökörbőgésű hang, amit jónéhány rúgás is nyomatékosított.

— Mi az agyonmívelt anyátokért jöttetek ketten? Ennyire óvatos a gazda? Vagy tán üzekedsz ezzel a vén kecskével, hogy rohadna el az a bujkálós fajtája? Nem akarta otthon hagyni a szépfarú babáját? — újabb rúgások, ütések, és én sehogy sem értettem, miről beszél. Se azt hogy mit akar, hisz néhány perce még békésen heverésztünk. Most meg…

— Ha nem érezzük meg ezt a jó kis sülthús szagot, most se vesszük észre. Ugassál, ha kérdezlek, te szutyok bojtárinas! — Bivalyerejű kéz rángatott talpra. — Most tátsd akkorára a pofád, mint amikor apád szoptatott, te folyatós bornyú! Hatalmas termetű férfi magasodott fölém, és emelt meg annyira, hogy nem ért földet a lábam. Fekete subájú, loboncos hajú szörnyeteg. Szemem sarkából Mártont láttam, aki bizonyára megkapta már a magáét, mert ketten is emelték, fogták. Szemlátomást nem volt magánál, de bele-belevágtak a gyomrába, arcába, hátha megéled. Látszott, hogy sok kérdésük lenne hozzá. Távolabb, körbefogva minket, még vagy nyolc-tíz árnyék. Vigyorgó, sötét alakok óriásra nyúlt árnyékkal.

— Tudjuk, hogy Standics tőzsér marhái közelednek, legalább ötszáz darab, és titeket küldtek előre, földeríteni a területet. Tavaly, meg tavalyelőtt egész éjjel hajtották a marhákat, nem tudtuk kiszakítani a részünket. — Hol van a gulya? Mikor érnek ide? — üvöltött a fülembe az óriás, és úgy vágott gyomron, hogy mindjárt kipakoltam az ölébe a vacsorát. Káromkodva lökött el magától, szemlátomást nem szerette az egyszerű ételeket. Botladozva tántorogtam hátrafelé, amikor észrevettem, hogy Márton résnyire nyílt szemhéja alól figyel.

— Adjál nekik, komám! — üvöltöttem, és lábam előtt heverő botomat felkapva megzuhintottam az egyiket, aki fogta. Márton lefejelte a másikat, majd fegyver után nézett. Híres baltájához nem fért hozzá, ezért jobb híján felkapott a földtől egy jó hosszú karót. Azok dobhatták el, akik őt fogták. Ahhoz képest mennyire összeverték előtte, nagyon szépen osztotta őket. Még rikkantgatott is közben, mintha legényest táncolna. Ütött, vágott a husáng, de túl sokan jöttek. Én egyet-kettőt suhintottam, és amikor rés nyílt köztük, bevetettem magam a bozótba. Rosszul esett Márton csalódott üvöltését hallani, de határozottan jobb ötletnek tűnt a botos tánc helyett elsurranni a sötétben. Az utakon túlélést tanul a vándor, nem hősi harcot halálig, mint valami hibbant vitéz a regékből.

— Lóra, ti barmok, meg ne szökjön a kis fartúró — üvöltötte a bikahangú lator. — Megint riasztja a tőzsért, és mehetünk tyúkot lopni a vásárokba. Szétvágom a pofátokat, ha elengeditek. — Motya, Jaska! Üssétek már le azt a hitvány vénséget, mit gatyáztok annyit!

Csörtetés hallatszott a bozótban, ahogy a távolabb kikötött lovak felé rohantak. Én is szedtem a lábam a kiszáradt fa felé, mert tennivalóm sok volt, időm pedig kevés. Kimarkoltam övemen lógó szütyőmből az ideget, és felajzottam vele botomat, ami amúgy egy szép hosszúíj. Ugyanis az én apám íjászkatona, akitől ezt a mesterséget tanultam. No meg azt is, hogy cimboráját, akivel együtt ivott, nem hagyja ott a bajban az ember. Felmarkoltam, és az övemre akasztottam a tegezt, amit a gallyak alá rejtettem, és hajrá vissza az öreghez a tisztásra. Már támolygott az öreg harcos, és szerintem szívesen fogadta azt a két nyílat, amit nagy sietve, táncos barátaiba engedtem. Csak úgy lábba, altestbe. Egyszerűbb a világ, ha ők mesélnek a törvény előtt, nem én magyarázom, mi is történt. Egyikük a farkába kaphatta, mert fejhangon vonyított. Az ordítás megmutatta a lovasoknak, hol is vagyok. Egy lendülettel rohamoztak a tisztás széle felől, el akarván tiporni az ellent. Úgy gondolhatták, egy íjász nem fog ki rajtuk.

(…)