Isten, nyíló tenyerében,
valahol messzi,
álmokon innen, és túl,
hol bábozódott csendeket
ringat a búvó szél,
fehérbe szőtt álmokat
bontogat csupasszá
az újjászületés.
Az út szélén kucorgott
a világ sötétlő árnyékában,
pókhálónyi csend
gömbölyödött szárnyaira.
Határok közé szorult a levegő,
lassan úszott el az éjszaka,
elhomályosultak a színek,
az égig érő fák
görcsös ágaiba kapaszkodva
születés és halál közt,
párhuzamos világban élt,
önmagáért, önmagával.
Az ódon szagú Nyár
méhébe vágy’ vissza a Szép,
a horizonton túlra,
a tegnapok csipke-fehér mosolyába,
és indul újra, és újra,
az alkony fényhálóját felhasítva,
hogy rátaláljon a csendre,
feketeföldek mélyében,
égre simuló kékben.
Ködfelhők közé fekszik,
illatok közt száll hangtalan,
hol árván hagyott
álmai nyugszanak.
Pupillájában lángol a távol,
ázott szárnyai közé öleli
az avar illatú hajnalt.
Nincs Isten. – súgja…
Felfelé zuhan tört szárnyaival.
Az égi moraj hullámverésében
esőtengerek hömpölyögnek körülötte.
Közelít az ég, feszül a csönd,
hasad a pillanat, elhalnak a fények.
A szél rásimul álmaira,
lassan lehull róla minden,
s reszkető szárnyaiból
lehelet-finom
szivárványt bontogat
a magányos égre
egy gyermekarcú Isten.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: Szilágyi Hajni - Lumen
