II.1. Mivel igazolja tudását?
Reggel háromnegyed kilenckor ott volt a Szalayné irodája el?tt. Úgy döntött, hogy nem kopog be túl korán. Ott ténfergett az ajtó el?tt, amikor egy negyven körüli n?, kulccsal a kezében rászólt.
– Kit tetszik keresni?
– Öööö… Szalaynét… Ma kilenckor… – kezdett hebegni. A szíve a torkában vert.
Szalayné nem épp diszkrét módon mérte végig tet?t?l talpig. Nem szólt semmit, csak betessékelte, s intett üljön le a fotelba.
– Ön az, akit Gábor ajánlott tegnap?
– Igen, én. Zsigmond Noémi vagyok.
Amíg rendet rakott az íróasztalán, s el?vette a fiókjából a munkájához szükséges iratokat, alaposan kivallatta.
– Hova valósi?
– Brassói.
– Hány éves?
– Huszonha.
– Mivel foglalkozott eddig?
– Tanítottam.
– Titkári munkát végzett már?
– Nem. De beletanulok.
– Gépelni tud?
– Magam gépeltem le a diplomamunkámat, de ha egy titkári álláshoz szükséges gyakorlat után érdekl?dött, akkor inkább azt mondanám, nem. De belejövök. Gyakorolni fogom.
– Szinkronfordítást végzett már?
– Nem. Jól beszélek több nyelvet, de azt nem próbáltam soha. Gábor nem tolmácsi, hanem titkárn?i állásról beszélt nekem.
– Lássam a diplomáját! – szólt rá Szalayné eléggé nyers modorban, mint akit valami számára nem kedvelt munkára köteleztek.
– Tessék, itt van minden iratom. Le is fordítottam ?ket, hogy bemutathassam, ha szükséges majd hivatalos fordítást is készíttetek róluk. Mellékeltem egy önéletrajzot is.
– De hát ön matematikus… Azt mondta az el?bb, nyelvet tanított.
– Nem, azt mondtam csak, hogy tanítottam, de nem mondtam, hogy mit. Sajnálom, ha nem voltam elég világos. Matematika-fizika tanár voltam egy eldugott székely faluban. Diplomám valójában csak az els?re jogosít fel.
– Gábor azt mondta, több nyelvet beszél folyékonyan…
– Ötöt, beleértve a magyart. De nem az egyetemen tanultam. Brassó háromnyelv? város. Kett?t meg az iskolában.
– Magyar, román, annak sok hasznát nem vesszük, orosz, és…?
– Oroszul nem tudok. Romániában már nem kötelez? az orosztanulás. Német, angol, francia, az utóbbit csak középfokon.
– Valamilyen nyelvvizsgát igazoló irata nincs?
– Nincs. Az egyetemet románul végeztem, románul is tanítottam. Az érettségi diplomámhoz csatolt jegyeken látszik, hogy angolt haladó és franciát kezd? szinten tanultam. Az angol megyei olimpiászon kilencedikben dicséretet kaptam, arra nem adtak oklevelet. Németül a szász barátn?imt?l tanultam meg, majdnem anyanyelvi szinten beszélem, de azt nincs mivel igazolnom.
– Diplomája e munkakörben mit sem ér. Szakmai gyakorlata nincs… Nyelvtudását semmilyen irattal nem tudja igazolni, csak hogy a gimnáziumban, meg az utcán tanulta. Állítja, hogy minden osztálytársa tud angolul és franciául? Vagy minden brassói tud németül? Minek alapján alkalmazzam?
Noémi lábából kiment az er?. Belekapaszkodott a fotel karfájába, mint a fuldokló egy szalmaszálba. Már elkönyvelte, hogy lesz állása, s lám, mégse…
– Vizsgáztasson le –tett még egy kísérletet. – Csak ne szakszöveget adjon. A helyes jogi kifejezéseket nem ismerem magyarul. Azokat csak románul hallottam otthon.
– Akkor mi hasznát veszem a nyelvtudásának? Ez itt nem társalgó. Ez a Parlament külügyi bizottsága. Els?sorban jogi szövegekkel lesz dolga.
– Megtanulom a szakkifejezéseket.
– Mindenre azt, mondja, hogy majd megtanulom. Ígérni bárki tud.
– Mondtam, vizsgáztasson le. Szótárra nincs szükségem. Legfeljebb franciából.
– Önbizalma, az látom, van.
– Önbizalom vagy kétségbeesés – pontosított Noémi.
– Nagyon kell ez az állás. Jól mutat egy életrajzban. „A Parlamentben is dolgoztam…” Vagy átjött, s nincs mib?l megélnie… – érzett rá Szalayné. – Miért jött ide? Azt hitte, itt kolbászból van a kerítés? – vált kissé élessé a hangja.
– Muszáj volt. Nem volt választásom. Összet?zésem volt egy szekussal. Ávóssal, ahogy itt mondják. Be akart szervezni. Megzsarolt. Nem írtam alá.
– A szekuritátét felszámolták Romániában – ellenkezett Szalayné.
– A szekuritáté m?ve volt Marosvásárhely és a bányászjárások is. Azóta megalakult a Román Hírszerz? Szolgálat. A szekus, akir?l beszéltem, lett a Kovászna megyei RHSz igazgatója. Eljövetelem napján ezt az idézést kaptam t?le. A születésnapomra hivatott be. Hogy jobban megalázzon. Még a fordulat el?tt karácsonyestét velem akarta tölteni.
„Elisabeta MureÃ?Ÿan elüldözése kapcsán…” – olvasott bele Szalayné a lefordított másolatba. Kétszer is elolvasta.
– Ennek se füle se farka. Hogyan tudta az igazgatón?jét ön, egyedül elüldözni? Hogy akarja, hogy ennek higgyek? S akkor miért nem kért ennek alapján menedékjogot?
– Nincs szükségem könyörületre. Dolgozni akarok, s eltartani magam. Haza már nem mehetek.
Szalayné elgondolkodott. Kevésbé éles hangon folytatta.
– Ez itt nem iskola, ahova bemegy, óránként 10 perc szünete van, melyet esetleg megnyújthat, ha nem itta még meg a kávéját, vagy nem szívta el a cigijét, s míg a diákoknak munkát ad, lazíthat egy kicsit. Itt sok a munka. S hibázni nem lehet, illetve lehet, de sokba kerülhet az országnak.
– Nem cigizem, és nem kávézom. Szesszióban se ittam kávét. S az óráimra mindig percnyi pontossággal bementem, s csengetés után nem tartottam benn a diákokat – felelte önérzetesen Noémi. – Sohase féltem a munkától.
– S ritkán iszik alkoholt, s nem n?zik, mi? – mondta Szalayné ironikusan.
Noémi nem válaszolt. Összeszedte az iratait, betette a táskájába, köszönt, s elindult az ajtó felé.
– Hova megy? – kérdezte pajkosan Szalayné. – Az irodájába ez az ajtó a bejárat – mutatott az oldalsó ajtóra.
Noémi visszafordult, s zavarodottan megállt. Nem értette.
– Na, jöjjön, bemutatom a közvetlen f?nökének, s leend? kollégáinak. Próbaid?re! Ha beletanul, s bizonyít, maradhat.
Noémi alig tudott egy köszönömöt kinyögni.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:58 :: Adminguru
