Rudyard Kiplingt?l sokáig csak A dzsungel könyvét ismerhette az olvasó. A tavaly megjelent két novelláskötet után, Aki király akart lenni címmel megjelent a harmadik is. Filmen nagy sikert aratott, 1976-ban több Oscar-díjra jelölték. H?sei halálosan elszánt ?rültek, de a többi kiplingi krimi-novella h?seit is a szenvedély vezérli belülr?l: leggyakrabban a bosszú és a féltékenység. Kívülr?l pedig a hirtelen felt?n? misztikus er?k.
E kötetb?l való “a gyász, a bevallatlan hazugság novellája“, Mesterházi Márton fordításában.
Aki király akart lenni
The Man Who Would Be King
The First American in Afghanistan
A kertész
Az Úr egy sírt jelölt,
Hogy ?rködjem felette.
De látta: vénülök,
S a követ elgörgette.
Egy nap a nagy Id?ben,
Egyetlen óra tette!
Az angyal látta könnyem,
S a követ elgörgette.
Máté 28, 2.
Mindenki tudta a faluban, hogy Hellen Turrell a maga világában bárki iránt teljesíti a kötelességét, de legpéldaadóbban mégis egyetlen fivérének szerencsétlen gyermeke iránt. A falu azt is tudta, hogy George Turrell kora ifjúsága óta keserves próbatétele volt a családnak, és senki nem lep?dött meg arról értesülvén, hogy annyi megel?legezett és elpackázott gyorssegély után az Indiai Rend?rség Felügyel?jeként kapcsolatba bonyolódott egy nyugállományú tiszthelyettes leányával, mígnem egy lovas-baleset során, néhány héttel gyermekének születése el?tt életét vesztette.
A sors irgalmából George apja is, anyja is elhalt addigra, s a harmincöt éves, anyagilag független Helen, bár nyugodtan lerázhatta volna magáról az egész nyomorúságos ügyet, nemes lélekkel minden terhet vállalt, jóllehet akkortájt éppen baljós tüd?panaszok miatt Franciaország déli részén kellett kezeltetnie magát. Megszervezte, hogy a csecsem? egy dajka kíséretében hajóra szálljon Bombay-ben, elébük ment Marseille-be, kiápolta a kicsit a dajka gondatlansága folytán föllépett gyermekkori dizentéria-fert?zésb?l, emiatt a dajkát kénytelen is volt elbocsátani, majd végül soványan, megviselten, de gy?zelemittasan hazahozta a tökéletesen felgyógyult kisfiút Hampshire-i otthonába.
Mindeme részletek köztudomásúak voltak, Helen élete nyitott könyv lévén, ? ugyanis azt vallotta, hogy a botrány csak tovább dagad, ha eltussolják. Elismerte, George mindig is meglehet?sen fekete báránya volt a családnak, de a dolog sokkal rosszabbul is alakulhatott volna, ha az anya ragaszkodik a jogához, hogy nála maradjon a gyermek. Szerencsére az a fajta ember pénzért bármibe belemegy, és miután George kínos helyzetben mindig a húgához fordult, Helen indokoltnak érezte, – s ebben minden barátja egyetértett vele – hogy a tiszthelyettes-rokonság szálát, úgy, ahogy van, elvágja, s a gyermeknek minden lehet?séget megadjon. Els? lépésként a fiú – a lelkész közrem?ködésével – a keresztségben a Michael nevet kapta. Tudomása szerint, mondta Helen, ? nem különösebben gyermekszeret?, de George-ot nagyon kedvelte; hozzáf?zte továbbá, hogy a kis Michael szája egészen az apjáé, amib?l mégiscsak ki lehet indulni.
Michael valójában a széles, alacsony, szépen formált Turrell homlokot, s alatta a távol fekv? szemeket idézte föl legh?ségesebben. Szája kissé csinosabb metszés? volt a családi típusénál. De Helen, aki az anyai ág részér?l semmi jót el nem ismert volna, esküdött rá, hogy a fiú minden ízében és porcikájában Turrell, és ellenvéleményt senki nem hangoztatván, a hasonlatosság kész ténnyé vált.
Néhány éven belül Michael megtalálta helyét a világban, akár Helen mindig is: elfogadták vakmer?nek, filozofikusnak és meglehet?sen jókép?nek. Hatévesen megkérdezte, miért ne hívhatná Helent „Mamának”, akár a többi fiúk az anyjukat. Amaz elmagyarázta, hogy ? csak nagynéni, a nagynénik pedig nem egészen ugyanazok, mint a mamák, ám – ha ez Michaelnek örömet szerez – szólítsa ?t nyugodtan „Mamának” lefekvéskor, tekintsék ezt maguk között a becenevének.
Michael híven ?rizte a titkot, de Helen, mint rendesen, most is elmesélte a barátainak. Michael dühöngött amikor megtudta.
– Mér montad el? Mér montad el? – kiáltotta a vihar végén.
– Mert legjobb mindig megmondani az igazat – felelt Helen, s átkarolta a kiságyában reszket? fiút.
– Jó, de ha a zigasság csúfság, akkor szerintem nem szép dolog.
– Nem szép, kis szívem?
– Nem, nem bizony, és – érezte, hogy a kis test megmerevíti magát – amért elmontad, mostantól sohatöbbé nem hívlak Maminak, még lefekvéskor se.
– De ez nagyon barátságtalan dolog, nem? – kérdezte Helen halkan.
– Nem érdekel! Nem érdekel! Megbántottad a szívemet, és én visszabántalak. És bántani foglak, amíg csak élek!
– Jaj, ne mondj ilyet, ne mondj ilyet, kis szívem! Nem is tudod, mit…
– De igenis! És ha meghalok, még jobban foglak bántani!
– Hála az égnek, én sokkal hamarább meghalok, aranyom.
– Ha! Emma aszongya, ‘Ki tudja, mit hoz a sors’. (A fiú Helen fakókép?, öreg cselédjére utalt.) Sok kisfiú egész hamar meghal. Majd én is. És akkor majd meglátod!
Helen, akiben bennszakadt a szó, elindult az ajtó felé, de a jajveszékel? „Mami! Mami!” visszarántotta. Aztán ketten együtt sírták ki magukat.
Tízévesen, két félév bentlakásos elemi után Michael valami vagy valaki miatt fejébe vette, hogy társadalmi jogállása nem teljesen szabályszer?. Ez ügyben kérd?re is vonta Helent, akinek dadogó köntörfalazását a családban örökletes szókimondással zúzta szét.
– Egy szót se higgy az egészb?l – zárta le vidáman az okfejtést. – Nem beszélnének így a népek, ha a szüleim meg lettek volna esküdve. De ez téged ne izgasson, Néni. Én a magam fajtájáról mindent kiderítettem angol törib?l meg a Shakespeare-anyagból. Kezdjük azon, hogy Hódító Vilmos is olyan volt, és… egy csomóan még, és mind remekül boldogultak. De neked semmit se számít, hogy én olyan vagyok – igaz?
– Mintha bármi is számíthatna… – kezdte volna Helen.
– Rendicsek. Egy szót se szólunk többet, ha így sírsz t?le. – És soha
szóba nem hozta a dolgot, ha rajta múlt. De mikor két év múlva sikerült célszer?en, a szünet során elkapnia a kanyarót, s a láza fölment a közmondásos negyvenegy fokra, másról sem motyogott, amíg Helen hangja át nem tört a lázálmán, s meg nem értette vele életre szólóan, hogy az ég adta világon semmi sem verhet éket kettejük közé.
A középiskolai félévek, s a csodás karácsonyi, húsvéti és nyári szünid?k úgy követték egymást, dics?n és színesen, mint a sorban felf?zött ékkövek, és Helen úgy is ?rizte ?ket emlékezetében, mint megannyi ékkövet. A kell? id?ben Michael kialakította a maga barátságait, melyek pályájukat befutván átadták helyüket más barátságoknak; de Helen iránti szeretete mindvégig állandó maradt, s?t, er?södött. Helen pedig viszonozta mindazzal, ami érzés a szívében, ami jótanács az elméjében, ami pénz az erszényében volt; és miután Michael értelmes fiú volt, a Háború egy minden valószín?ség szerint ragyogóan ígéretes pálya elejér?l szólította ki a frontra.
Úgy volt, hogy az elnyert ösztöndíjjal október elején kezd Oxfordban. Augusztus végén, friss érettségivel kis híján belevetette magát az els?ként lekaszált önkéntesek hullámába, de a középiskolai tisztképz?t vezet? százados – akinek egy éve ?rmestereként szerepelt – lebeszélte, majd rövid úton elintézte, hogy Michaelt kinevezzék tisztnek egy újonnan felállított zászlóaljhoz, mely zászlóalj annyira új volt, hogy a fele állomány még mindig az ?si vörös kabátot viselte, a másik felét pedig a nyirkos, túlzsúfolt sátrakban kerülgette az agyhártyagyulladás. Helent viszont megbotránkoztatta az önkéntesek azonnali besorozásának még a gondolata is.
– Dehát a családi hagyomány – nevetett Michael.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy mind mostanáig elhiszed azt az ostobaságot? – mondta Helen. (Emma, az öreg cseléd már évek óta halott volt.) – Becsületszavamat adtam… becsületszavamat adom itt és most… hogy… hogy minden rendben van. De komolyan.
– Ó, az engem nem izgat. Sohasem izgatott. – mondta a fiú vitézül. – Úgy értettem, hamarább benne volnék a parádéban, ha önkéntesként soroztatom be magam – mint a nagyapám.
– Ne mondj ilyet! Attól félsz tán, hogy túl hamar vége lesz?
– Nincs olyan szerencsénk. Tudod, mit mondott Kitchener.
– Tudom. Viszont a bankárunk múlt hétf?n azt mondta, az egész nem tarthat tovább Karácsonynál – puszta gazdasági okokból.
– Remélem, hogy neki lesz igaza. De az Ezredesünk – aki pedig hivatásos – azt mondja, hosszú robot lesz.
Michael zászlóalja szerencsés volt, amennyiben – egy számos „eltávozást” eredményez? véletlen folytán – partvédelmi szolgálatra jelölték ki, melyet a norfolki tengerpart sekély lövészárkaiban abszolvált; onnan északra küldték egy skóciai folyótorkolat ?rzésére; végül valami vaklárma miatt tartalékba helyezték. De épp aznap, mikor Michael egy vasúti csomóponton négy teljes órát beszélgethetett volna Helennel, a zászlóaljat átdobták a kontinensre, mivel a Loos-i veszteségeket föl kellett tölteni; úgyhogy a fiúnak csak egy búcsútáviratra maradt ideje.
Franciaországban megint a zászlóalj mellé szeg?dött a szerencse. Ypres környékén foglaltak állást, ahol dicséretes, bár nem túlzottan meger?ltet? tevékenységet folytattak, amíg összefabrikálódott a Somme-i offenzíva terve; s Armentieres és Laventie térségének békéjét élvezték, mikor amott a csaták elkezd?dtek. Egy értelmes parancsnok – látván, hogy a fiúk bölcsen ügyelnek a szárnyakra, és hatékonyan ásnak – távíró-kábel fektetés örvén egyszer?en kilopta a zászlóaljat a hadosztályból, és Ypres tágabb körzetében fogta munkára.
Egy hónappal kés?bb, miután Michael éppen megírta Helennek, hogy dögletes az unalom, tehát aggodalomra semmi ok, az es?s hajnalból kivágódó els? gránátszilánk egy pillanat alatt végzett vele. A következ? lövedék kifordította a földb?l, s a holttestre borította a hajdani pajta maradék falát, de oly egyenletes rétegben, csak szakért? szem látta volna, hogy ott valami kellemetlenség történt.
A falu addigra rég hozzáedz?dött a háborúhoz, s angol módra a hírek fogadásának rítusait is kialakította. A postamestern?, mikor a hivatalos táviratot a hétéves lánya kezébe adta, hogy vigye át Miss Turrellékhez, épp csak megjegyezte a parókia kertészének: „Hát most Miss Helen került sorra.” A kertész pedig, a maga fiára gondolva, annyit mondott: „Akkor tovább bírta, mint némelyik másik.” A gyermek viszont hangosan zokogott a kapuban, mert Michael Fiatalúr gyakran adott volt neki cukorkát. Helen hamarosan azon kapta magát, hogy igen gondosan egymás után leengedi a red?nyöket, és mindegyikkel komolyan közli: „Az ’elt?nt’ mindig azt jelenti, hogy meghalt.” Azután beállt abba a keserves menetbe, mely az elkerülhetetlen rendben végigjárta a haszontalan érzelmek sorát. A lelkész természetesen a reményr?l prédikált, és megjövendölte, hogy igen hamarosan üzenet érkezik valamelyik hadifogoly-táborból. Helennek több barátja is tökéletesen hiteles történeteket adott el?, bár mindig ismeretlen asszonyokról, akik hosszú hónapok süket csöndje után csodálatos módon visszakapták elt?nt szeretteiket. Mások arra biztatták, hogy sürg?sen lépjen kapcsolatba olyan szervezetek csalhatatlan F?titkáraival, akik kapcsolatba léphetnek jóakaratú semlegesekkel, akik pontos értesüléseket képesek kicsikarni a legszigorúbban titkolózó Fritz parancsnokból is. Helen megtett, megírt, aláírt mindent, amit javasoltak neki, vagy amit elébe raktak.
Michel egyik „eltávozásakor” elvitte volt egy l?szergyárba, ahol végignézhette, hogyan halad a megmunkálatlan vaslemez a csaknem kész termékig. Akkor döbbenten észlelte, hogy a nyomorult dolgot egy pillanatig sem hagyják magára; „így gyártanak bel?lem gyász-sújtott legközelebbi hozzátartozót” mondta most magában, amint a különféle dokumentumokat elkészítette.
Id? múltán, mikor az összes szervezet mélységesen illetve ?szintén sajnálta, hogy nem áll módjában kideríteni stb, valami megszakadt benne, és minden érzése – leszámítva a megszabadulás fölötti hálát – áldott passzivitásban hunyt ki. Amikor Michael meghalt, Helen világa megállt, s ? eggyé vált e megtorpanás teljes döbbenetével. Most ? továbbra is egyhelyben állt, míg a világ ment el?re, de ez ?rá nem vonatkozott – semmi módon, semmilyen tekintetben nem érintette. Ezt abból vette észre, hogy milyen könnyen sikerül társalgásba foglalnia Michael nevét, és fejét az illend?en elmormogott együttérzés hallatán a megfelel? szögben félrehajtania.
E megkönnyebbülés áldott tudatában Helen a rászakadó, majd harangzúgásostól elmúló Fegyverszünetet alig vette tudomásul. A következ? év végére leküzdötte az élve hazatért ifjakkal szembeni fizikai undorát is: képes volt megfogni a kezüket, és csaknem ?szintén kívánt nekik minden jót. Hidegen hagyták a háború akár nemzeti, akár személyes utóhatásai, de – bár roppant távolságból – részt vett a különféle segélybizottságok munkájában, és határozott nézeteket vallott, s?t, hangoztatott (közben figyelte magát) a falu Háborús H?si Emlékm?ve tárgyában.
Ekkor kapta meg, mint legközelebbi hozzátartozó, a hivatalos értesítést – s annak mellékleteként egy neki címzett, ceruzával írt, olvashatatlan levelet, egy ezüst azonosító lapot és egy zsebórát – melynek értelmében Michael Turrell f?hadnagy tetemét föllelték, azonosították és a Hagenzeele-i Hármas Számú Katonai Temet?ben újratemették; alább kötelességszer?en ott állt a sor bet?jele és a sír száma.
Így aztán Helen egy másik gyártási folyamat futószalagján találta magát – örömittas illetve megtört rokonok között, akik szilárd meggy?z?déssel élték meg, hogy immár van a földön egy szeretetüknek emelt oltár. Ezek hamarosan elmondták, és különféle menetrendek segítségével megvilágították neki, mennyire egyszer?, s az élet szokott vitelét milyen kevéssé zavarja, ha az ember fölkeresi a maga sírját.
– Milyen más volna – mondta a Lelkész neje – ha Mezopotámiában vagy akár csak Gallipolinál esett volna el.
Helen így valamiféle második életre ébredt, s ez a kéretlen fájdalom átkergette a La Manche csatornán, ahol, a bet?szók új világában, megtudta, hogy a Hagenzeele-i Hármas Számúba kényelmesen eljuthat a délel?tti hajóhoz csatlakozó délutáni személlyel, valamint hogy Hagenzeele-t?l alig három kilométernyire van egy kényelmes kis szálloda, ahol az ember egész kényelmesen megalhat, másnap pedig fölkeresheti a maga sírját. Mindezt a F?hatóságtól tudta meg, mely a földig rombolt, örvényl? vakolatporral és szélfútta papírronggyal borított város szélén, egy deszkából és kátránypapírból tákolt barakkban székelt.
– Jut eszembe – mondta az illetékes – természetesen ugye ismeri a sírját?
– Igen, köszönöm – mondta Helen, és megmutatta a Michael hajdani kis írógépén leírt bet?jelet és számot. A tiszt a sok könyve közül valamelyikben ellen?rizte is volna, de akkor egy termetes Lancashsire-i asszony nyomult kettejük közé, és ráparancsolt a férfira, hogy azonnal mondja meg, hol találja a fiát, aki az A.S.C. utászoknál volt káplár. A rendes neve Anderson volt, zokogta, de mivel jó hír? népekt?l származott, természetesen Smith néven soroztatta be magát; és Dickiebush-nál esett el, tizenöt elején. ? maga nem tudja a számot, sem azt, hogy a két keresztneve közül melyiket használta az álnevével; de a Cook-nál váltott kedvezményes jegye Húsvét hetének végén lejár, és ha addig nem képes megtalálni a gyerekét, akkor megbolondul. Aztán odarogyott Helen keblére, de a tiszt felesége gyorsan el?jött az iroda mögötti kis hálóból, és a n?t hárman egyesült er?vel egy dikóra fektették.
– Igen, gyakran ilyenek – mondta a tiszt felesége, miközben kioldotta az asszony f?köt?jének szoros zsinórját. – Tegnap ugyan? azt mondta, a fiú Hooge-nál esett el. Biztosan ismeri a sírját? Borzasztó sokat számít.
– Igen, köszönöm – mondta Helen, és elsietett, miel?tt a dikón fekv? asszony újrakezdte volna a jajveszékelést.
A mályvaszín és kék csíkosra mázolt, zsúfolt, vászon-homlokzatú fa-kalyibában elfogyasztott tea még beljebb sodorta Helent a rémálomba. Fizetéskor egykedv?, kevéssé csinos arcú angol n? állt mellette, aki – hallván, hogy a Hegenzeele-i vonat iránt tudakozódik – felajánlotta, hogy elkíséri.
– Én is Hagenzeele-be tartok – magyarázta. – Nem a Hagenzeele-i Hármas Számúba; az enyém a Cukorgyári, bár most már La Rosiere-nek hívják. A Hagenzeele-i Hármas Számútól kicsit délre. Foglalt szobát a szállodában?
– Ó, igen, köszönöm, táviratilag.
– Mindjárt más. Néha eléggé tele van, máskor egy lélek alig lézeng benne. De nemrég fürd?szabákat kapott a régi Lion d’Or – a Cukorgyári nyugati oldalán lév? szálloda – ami elég sok embert odavonz, szerencsére.
– Én err?l nem sokat tudok. Most jöttem át el?ször.
– Csakugyan? Én kilencedszer a Fegyverszünet óta. Nem magam miatt. Én hál’Istennek senkimet se vesztettem el – de, mint bárki másnak, elég sok barátom van, aki igen. És valahányszor átjövök, úgy találom, jól esik nekik, hogy van valakijük, aki egyszer?en csak ránéz… a helyre, és otthon beszámol róla. Aztán az ember fotókat is csinál nekik. Egész listám van a rámbízott munkákról. – Ideges nevetéssel meglapogatta a vállán átvetett Kodakot. – Ezúttal kett?t vagy hármat a Cukorgyáriban kell megnéznem, de jó egy párat a környéken lév? többi temet?ben is. Megvan a szisztémám: elraktározom, és rendbe rakom ?ket, érti. És amikor már elég megbízásom van egy-egy környékre ahhoz, hogy megérje, akkor átugrom, és elvégzem a munkát. Az embereket pedig komolyan megvigasztalja.
– Gondolom, igen. – felelte Helen, és megborzongott, ahogy felszálltak a kis vonatra.
– De mennyire! (Tiszta szerencse, hogy az ablaknál kaptunk helyet, ugye?) Persze, hogy megvigasztalja ?ket, különben nem kérnék rá az embert, nem igaz? Valami tizenkét vagy tizenöt munka van a listámon – ismét meglapogatta a Kodakját – ma este rendbe is kell raknom ?ket. Ja, most jut eszembe. A magáé?
– Az unokaöcsém – mondta Helen. – De nagyon kedveltem.
– Ó, hogyne! Néha eltöprengek rajta, vajon érzik-e a haláluk után? Maga mit gondol?
– Jaj, én nem… nemigen mertem volna ilyesmiket firtatni – mondta Helen, és kis híján fölemelte a kezét, hogy a n?t távol tartsa magától.
– Talán jobb is. – felelte amaz. – A veszteség érzete éppen elég lehet, gondolom. Nos, nem is nyaggatom tovább.
Helen ezt hálával fogadta, de mikor a szállodába értek, Mrs. Scarsworth (addigra bemutatkoztak egymásnak) ragaszkodott hozzá, hogy egy asztalnál vacsorázzanak, majd vacsora után a fojtott hangon beszélget? hozzátartozókkal teli, sz?k, csúf teremben végigkalauzolta Helent a „megbízásain”, ismertetve az elesettek életrajzát, hajdani megismerkedésük helyét és legközelebbi hozzátartozóik vázlatos jellemrajzát. Helen majdnem fél tízig bírta, akkor aztán a szobájába menekült.
Kis híján egy órakor kopogtak az ajtaján, és belépett Mrs. Scarsworth; összekulcsolt kezében még mindig a rémes listát szorongatta.
– Igen… igen… tudom – kezdte. – Elege van bel?lem; de valamit el akarok mondani. Maga… ugye nincs férjnél? Akkor talán nem fogja… De nem érdekes. Valamit el kell mondanom. Én ezt így nem bírom tovább.
– De kérem…
Mrs. Scarsworth a csukott ajtóig hátrált, szája hangtalanul mozgott.
– Egy perc – mondta. – Maga… emlékszik ezekre az én sírjaimra, meséltem róluk lent, az étteremben az imént. Csakugyan megbízásos munkák. Legalábbis jó részük az. – Tekintete körbejárta a szobát. – Micsoda különös tapéták vannak itt Belgiumban, nem gondolja?… Igen. Esküszöm, megbízásos munkák. De van egy, tudja, és… az a férfi többet jelentett nekem, mint bármi más a világon. Érti.
Helen bólintott.
– Többet, mint bárki más. És persze nem lett volna szabad. Úgy illett volna, hogy senki és semmi legyen nekem. De a mindenem volt. A mindenem ma is. Ezért csinálom ezeket a megbízásos munkákat, érti. Hát ennyi.
– De miért nekem mondja el? – kérdezte Helen kétségbeesetten.
– Mert már undorodom a hazudozástól. Mert hazudozom… folyton csak hazudozom… évr?l évre. És amikor nem szóval hazudom, akkor tettel és gondolattal, szakadatlanul. Mit tudja maga, mit jelent ez. ? mindaz volt nekem, ami tilos lett volna… az igazi volt… az egyetlen igazi dolog, ami egész életemben megtörtént velem; és úgy kellett csinálnom, mintha senki és semmi lett volna. Ügyelnem kellett minden szavamra, és folyton ki kellett gondolnom, mit hazudjak legközelebb, évekig, évekig!
– Hány évig? – kérdezte Helen.
– Hat év négy hónapja el?tte, két és háromnegyed éve utána. Nyolcszor jártam nála azóta. Holnap megyek kilencedszer, és… nem bírok… nem bírok úgy elmenni hozzá, hogy a világon senki se tudjon róla. Valakinek egyszer becsületesen el akarom mondani, miel?tt odamennék. Érti? Nem magam miatt, az nem számít. Soha nem voltam ?szinte, kislány-koromban sem. De ez így nem méltó ?hozzá. Úgyhogy… úgyhogy… el kellett mondanom magának. Mert így nem megy tovább. Jaj, nem megy!
Másnap kora reggel Mrs. Scarsworth nekivágott a megbízásos munkáinak, Helen pedig egyedül gyalogolt a Hagenzeele-i Hármas Számúig. A félig kész létesítmény többszáz méter hosszan másfél méternyivel magasodott a mellette húzódó makadámút fölé. A mély árok fölött beton átereszeken kellett lépkedni a vakolatlan küls? falba vágott átjárókig. Helen fölment néhány fokot a földbe vájt, deszka-borítású lépcs?n, s elakadó lélegzettel mérte föl az elébe táruló zsúfolt síkfelületet. Nem tudta, hogy a Hagenzeele-i Hármas Számúban már huszonegyezer a halottak létszáma. Csak a fekete fakeresztek könyörtelen tengerét látta, melyeknek ágain hol itt, hol ott feliratos kis bádog-szalagok fityegtek. A keresztek tömegében semmiféle rendet, semmiféle szerkezetet nem látott; pusztán holttá aszott, derék-magas gyomok rárontani készül? vadonát. Elindult el?re, aztán jobbra-balra tévelygett, reménytelenül töprengve, ki vagy mi fogja az övéhez vezérelni. Nagy messze el?tte vastag fehér sáv látszott. Mint kiderült, egy rendezett parcella, két-háromszáz sír, melyeknek köveit már felállították, köréjük a virágokat kiültették, újonnan vetett füvük pedig frissen zöldellt. De amint elolvasta, s a cédulájával összevetette a sorok végén k?be vésett bet?-jeleket, rájött, hogy itt fölösleges keresgélnie.
Az egyik sor sírk?nél egy férfi térdelt – nyilván a kertész, hisz épp egy palánta körül nyomkodta a puha földet. Helen, kezében a cédulával elindult felé. Amint közelebb ért, a férfi felállt, és köszönés nélkül egyenesen megkérdezte: – Kit keres?
– Michael Turrell f?hadnagyot – az unokaöcsémet – mondta Helen lassan, tagoltan, ahogy élete során már annyi ezerszer.
A férfi fölemelte a fejét, és végtelen részvéttel tekintett rá, majd az újonnan vetett f?r?l lelépve elindult a kopár fekete keresztek felé.
– Jöjjön velem – mondta – megmutatom, hol nyugszik a fia.
A temet?b?l elmenet Helen még visszanézett búcsúzóul. A távolban meglátta a palántái fölé hajló férfit; azután elment, abban a hiszemben, hogy a kertész1 volt az.
Forrás:
litera.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
