A páciens derékba tört múltját
gyógyítják az ampullák,
az infúzió csöpög,
a monitoron az életbemaradás esélye
gördülékenyen ível, mint a gauss-görbe,
a szívdobogás gyatraságának ütemére
dong a darázs,
s egy légypiszok kerül hálóingedre,
nincs olyan szer, ami kiszedné belőle,
csak hányingert keltene;
a hipó elkeni,
a fehérítő sárgítja,
így maradsz meg a korház nyilvántartásában.
A szike felnyitja
kábult tested bőrét,
csak azt látod; mi lakozik benne,
de mi a betegségének az okozója?
Tompít a sztetoszkópod.
Egy lélegzetvételnyi csend hallatszik,
az életfunkciók stagnálnak,
megérintenek a vég-elgyengülés jelei,
a fájdalom szúrásai foszforeszkálnak,
az injekció segít, de aki vagy,
azt nem fedheti föl az sem, ki elvégezte az orvosit,
hiába a műtéti beavatkozás,
nem állítasz fel újabb diagnózist.
Bolond vagy, szemlátomást nem tűrsz,
segíteni akarsz, de kapkodsz,
fogalmad sincsen arról; kit öltesz be,
kit varrsz, hány öltéssel össze,
addig, amíg a megértés hiányából
beadagolsz, nem telik többre.
A lélegeztető gép sípol,
letakarod a kihűlt élettelent,
s így vezetsz róla leltárt;
elvesztetted, (ez a te hibád)
nem baj, a te korlapod,
megesik az ilyen,
befeketedik a patyolat prakszisod.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:15 :: Horváth Nóra