Dél-Magyarországon történt, az 1970-es években két általános iskolás lánnyal…
A nagymamájuknál töltötték a nyári szünidő egy részét. Egyik délután kerékpározni indultak. Nem mehettek egy-két utcánál távolabbra, és egy órahosszánál tovább. A nagyi így engedte el őket. Nem volt akkor még mobiltelefon, de még vezetékes is csak ritkán.
Elindultak a lányok, egymás után tekertek a járdán. (Az úttestre tilos volt kimenni!) Az utca végén kijutottak a főútra. Leszálltak a járgányokról és a kijelölt gyalogátkelőhelyen szándékoztak szabályosan átkelni, s várták, hogy a forgalom csituljon. Néztek balra, néztek jobbra, az autók jöttek-mentek. Egyikőjük a túloldali ház fölé pillantva meglátta a Holdat.
— Hogyan kerül ez ilyen közelre? Nézd csak!
A másik lány is látta, hogy szinte a kémény tetején ül — tán nagyobb, mint egy gólyafészek — az a furcsa színű égitest. Szokatlanul közel volt, és narancssárga, mint a lemenő nap, csakhogy nem a horizonton bukott lejjebb és lejjebb, hanem a magasban „lebegett”. Áttolták a bicajt az úttesten, s az a ház most balra állt tőlük, mert az a másik utca bizonyos szögben eltért az előzőhöz képest. Keresték a kémény fölött ismét, mert valahogy vonzotta a tekintetüket. Nem látták sehol… Felültek a bringára és tovább pedáloztak a járdán. Néhány pillanat múlva közvetlenül az orruk előtt tűnt fel, szinte karnyújtásnyira. Szemüket nem tudták levenni róla, olyan szépségesen izzó narancsszín fénnyel izzott… (Későbbi visszaemlékezéseikben soha nem értették meg, hogyan tudtak úgy végigkerekezni egy egész utca hosszat, hogy nem estek el, hiszen fölfelé bámultak egyfolytában.)
Mielőtt elérték az utca végét, a gömböt hirtelen emelkedni vélték, mintha távolodna, azután csak fogyott, fogyott, kisebbedett, míg végül csak egy icike-picike gombostűfej lett, majd még parányibb, végül már nem látta a szem…
Ekkorra kiértek a piactérre, sötétedni kezdett, majdnem meg is ijedtek a jobbról magasodó, fekete víztoronytól. Szembe jött velük egy néni, és megkérdezték tőle udvariasan, ugyan mutassa már meg nékik, merre keressék az égen a Holdat. Az épp a víztorony mögött „bujkált”, ránéztek s tényleg a Holdat látták akkor, sápadt fénnyel, távolról, magasan az égen. Ám hová lett a narancsszínű óriás gömb? Vállukat megrándítva megfordították „lovaikat”, és nyomban visszaindultak nagyihoz, nehogy elkéssenek; egy órahosszába ez a kétutcányi kerekezés vígan belefér…
Nagyi és a fél utca aggódva állt a ház előtt, és bizony nagyon kérdőre vonták a két lányt, hogy hol kóboroltak órákig. ők pedig nem értették, hiszen az imént indultak csak el, az lehetetlen, hogy több óra is eltelt volna. Meséltek a gömbről, és nem hittek nekik, mert aznap telehold volt az égen, és bizonyára azt látták, hiába állították, hogy nagyobb volt, mint a Hold és narancsszín fényben ragyogott és ott lebegett előttük és aztán elillant. Másnap figyelték a híradást, lapozták az újságokat, de egy mondatnyit sem találtak erről a jelenségről.
Találgatta akkor már a rokonság is, mi lehetett? Meteorológiai megfigyelő hőlégballon, vagy valamilyen katonai kémműhold? Sohasem derült ki, azonban a két lánnyal később — bár más-más városban élnek felnőttként — párhuzamosan történtek az életükben olyan események, amelyek nem éppen mindennaposak. Ám ez már egy másik történet lesz.
S hogy mi végre írtam le mindezt?
Keresem azokat az embereket, akik szintén beszámolhatnak hasonló élményekről!
Legutóbbi módosítás: 2010.08.28. @ 08:54 :: Rózsa Ibolya
