Tudod, kedves,
mostanában időnként
kétségbeesem…
mert – bár néha nem látok,
a találgatás nem azonos
a bizonyossággal, de –
szemem világát
talán elveszthetem.
Most tiltakozom
természetesen,
s nem hihetem el,
nem is érezhetem
ennek tömény, izzó súlyát,
nem foghatom fel igazán
a tehetetlenség valóságát.
Bízni és hinni
már-már kötelesség,
minden esélyt megadni
s megragadni késztet
a reménység.
És fontos a tudat,
hogy ha mégis, mégis…
fehér botom majd
kezemből elejtem,
szavak nélkül biztatsz életre,
s támaszul erősen
megfogod a kezem.
