Eljön majd a nap,
mikor senki nem köszön,
nézed, ahogy feléd
kocog a közöny,
lehorgasztott fejjel,
kábán közelít,
majdnem beléd botlik,
rád sem hederít…
Most meg szelíd visszhang
koppan köveken,
elhal öled tompa zsibogása,
lárma veri fel az éjszakát,
– szavát nem fogja fel ember –
csiklandozó illattenger,
verejtékszag, visszafojtott
félelem ölel –
Összegömbölyödsz.
Felnyögsz, leguggolnak
magas háztetők,
felhők hemperegnek porban,
sorban kiég minden gyertya,
fejfa felett denevér visít,
irigy hangok kiabálnak,
ott lenn sápadt árnyak várnak,
s bár fenn a padon vágy simult köréd,
már nem köszönnek,
– elnyelt a sötét.
Legutóbbi módosítás: 2010.08.29. @ 20:38 :: Péter Erika