A bejárati kapunak elment a kedve a nyikorgástól olyan erősen markolta meg a fagy az illesztékeit. Alig tudta megtartani egyensúlyát a lejtős járdán, s a lépcsőre érve sem javult a helyzet. De az ajtó mögött teaillatú meleg fogadta, hagyta áradni testében a jóleső érzést, mielőtt az Otthon öregszaga átvette a hatalmat. A falaknak, a falvédőknek, a foteleknek, a szőnyegeknek, de még a viszonylag modern televíziónak is nehéz múltja és történelme kerekedett ebben a közegben.
Az üres szoba láttán kereső tekintete egy gondozóba akadt.
— Az étteremben uzsonnáznak! — vetette oda az ölében magasodó vasalt lepedők fölött.
Ismerte a járást, a hosszú épület egyszerű elosztását amúgy sem nehéz áttekinteni.
Halk beszélgetés foszlányait csípte el az egyik asztal mellett elhaladva, ahol a karácsonyi ünnepekre is bent maradók a felvágottas kenyeret és a kockasajtot csipegették.
Ezüsthajukat mind fedetlenül hagyták, itt már nincs jelentősége a kendőnek, kalapnak.
Mosolyogva duruzsoltak, kit mikor és ki látogatott meg, meddig maradt és mit hozott.
Nagyit nem találta közöttük. Aggódva nézett körbe az ebédlőn, amikor távolabb egy asztalnál felfedezte. Egyedül uzsonnázott. A közönség elnémult, és sandán pislogott, amikor nagyi felé vette az irányt. Mi történt itt? Miért nem ül velük együtt mama?
Süketsége megakadályozta, hogy tőle diszkréten megtudakolja ennek a furcsa helyzetnek az okát, ezért az ételkiadó pultnál szorgoskodó gondozóhoz fordult:
— Mama miért ül külön?
— A mama összeférhetetlen! — magyarázta az szelíden, de szigorúan.
— Hogy értsem ezt? — nézett a nagymamájára, aki mintha érezné a szavakat, dühösen, szinte gyűlölettel fordult a lakótársai és a gondozónő felé.
— Az otthon lakóit állandóan ingerli! — folytatta a nővérke.
Nehezen nyomta el nevetését, miközben a kilencvenhárom éves, negyvenöt kilósra aszalódott asszonyt szemlélte, akinek csak nagy barna szemei jelezték: van benne élet.
Testének már rég nem ura, ide is épp azért kényszerült. Lánya, aki az utóbbi nyolc évben folyamatosan gondozta, ápolta az egyre magatehetetlenebb édesanyját, köldöksérv műtéten esett át. A többi hét testvére közül egyik sem vállalta be, hogy naponta háromszor ránézzen mamára: reggel havat takarítani, a sparheltbe begyújtani, délben, mielőtt megérkezik az ételszállító megnézni, elért-e a kisszékből ácsolt illemhelyéig vagy takarítani és mosni kell gyorsan őt magát és a szobát is, este pedig beadni a gyógyszereit, megvacsoráztatni, újra megrakni a tüzet, majd biztonságosan lefektetni.
Nem hitték el húguk panaszáradatát, ami az utóbbi két évben egyre súlyosabb állapotokról számolt be, hiszen ahányszor meglátogatták anyjukat, mindig rendet találtak. A mindennapos szolgálat eredménye köldöksérv, s az egyre több nyugtató lett.
Szégyellte magát, hiszen ő sem segített annyit édesanyjának, hogy a mama körüli teendők után kikapcsolódjon, vagy többet pihenhessen. Válása után örült, ha talpon maradt, s gyermekeinek új otthont, új életet teremtett.
— Mivel „ingerli”, hiszen járni is alig bír? — értetlenkedett.
— Éjszaka felébred, és a botjával veri a szomszédja vaságyát, akkora zajt csapva, hogy mindenki felriad! Addig üti, amíg egy gondozó be nem megy hozzá. Akkorra már a szekrénye előtt áll, dobálja ki a ruháit, és azt hajtogatja: – „Haza! Haza!” Nem lehet vele beszélni, makacs.
Fájdalom nyilallt a mellkasába. A „vádlottra” nézett. Pillantásuk találkozott. Képtelen haragudni rá. Egész életét végigdolgozta. Nyolc gyereket szült és nevelt fel, a földeken és otthon is keményen küzdött a nincstelenséggel. Mégis minden gyermekének szakmát adatott, s az időközben félszázra gyarapodott családot: gyerekeket, menyeket, vejeket, unokákat, dédunokákat úgy tartotta össze, mint a marokszedő az értékes búzaszálakat – egyet sem engedett elveszni.
Férjét húsz éve temette el, de hozzá bármikor betévedt egy-egy családtag vagy szomszédasszony, mindig meg tudta kínálni cukorkával, magafőzte édes likőrrel, frissen szedett körtével, az épp kisült buktával vagy élesztős palacsintával.
— Most is azért eszik külön, mert malackodik — tüzesedett be a nő. — Beveszi az ételt, megrágja, utána kinyitja a száját és visszaköpi a tányérjába. Ráadásul ilyenkor mosolyogva figyeli a hatást. Mindenkinek elmegy az étvágya ettől a látványtól. Ezért űzték el az asztaluktól a többiek.
A pír tarkójáról az arcára kúszik. Nem akar többet hallani. Leül a mamához. Megsimogatja a karját, majd falatokra csipegeti a szalámit és hozzá a kenyeret.
— Ezt tessék megenni! Hoztam vérnarancsot és zselés szaloncukrot. Utána megesszük! Jó? — fordul szembe vele, hogy az olvasni tudjon a szájáról.
Felragyog az arca. Mósztatni és nyelni kezdi az uzsonnát. Csak az utolsó néhány falatot nem kéri. A teára mutat. Jóízűen kortyolja.
Közben kirakja csomagjából az ígért csemegéket. Nagyanyja le nem veszi a szemét a kezéről, mindaddig, míg ki nem hámozza héjából a narancsokat, majd gerezdjeire szedve a tányérjára nem rakja. Görcsös kezével fürgén kapkodja és dobálja a szájába.
— Lassan mama! Van idő! — artikulál erősen.
A zselés szaloncukrot élvezettel ízlelgeti, és csak sokára nyeli le. Egyet, kettőt, hármat… nem szól rá.
Az ebédlő kiürül, nem érdekli a távozók szánakozó vagy csodálkozó tekintete.
Mennyi energia, erő és szeretet lakozott ebben a törékeny asszonyban még néhány évvel ezelőtt. Azután összement, belefáradt az életbe, feladta. Imáiban Istent kérte, vigye már el végre, ígéri ott is hű szolgája lesz.
— Mama! Tessék rám figyelni! — rázta meg finoman a kezét, megvárva, amíg elégedetten hátradől székén.
— Anyut megműtötték, nagy a sebe, nehezen gyógyul. Nem tudjuk mamát még hazavinni. Itt jó helyen tetszik lenni. Vigyáznak mamára, én pedig jövök minden hétvégén. Tudom, hogy folyamatosan látogatják a családtagok, rokonok hét közben is. Ne tessék éjjel felverni a szobatársakat és a személyzetet. Még itt kell maradni!
— De meddig? — préselte ki a kétségbeesett szavakat a régóta hangtalan torkán.
— Amíg javul az idő! Csak addig! — s nem hazudott, hiszen itt három-hat hónapnál tovább nem maradhat – így szól a törvény. De kimondani nem merte. Egy hazavágyónak ez is sok.
Itt ért véget a látogatás. Ettől a pillanattól kezdve mama szeme a semmibe révedt, legyintett, s botjára támaszkodva betipegett a szobájába.
Odahajolt, megcsókolta a homlokát, de válaszreakció nem érkezett.
Sebes léptekkel vágott át a nappalin és a folyosón, ki a fagyos sötétségbe.
Épp elérte az ajtót, mielőtt kitört belőle a zokogás. A sírástól felhevült arcát még erősebben marta az északi szél.
Ott és akkor megfogadta, idejében keres magának egy szeretetházat vagy bentlakásos otthont. Ezt nem fogja végigcsináltatni sem a gyerekeivel, sem az unokáival, ha Isten úgy dönt, nem biztosít helyet utolsó éveire a méltóság mezején.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.01. @ 13:37 :: Bereczki Gizella - Libra
