Szűcs úr hagyományőrző vízimolnárként tartotta el családját, nem is akármilyen körülmények között. Anyagi értelemben a környék legtehetősebbjei közé mondhatták magukat, attól a pillanattól, amikor a kétségbeesett, váratlanul munkanélkülivé vált Szűcs úr átmeneti szállásnak, olyan első lakás félének, megvásárolt a maradék kevés pénzükből egy teljesen lepusztult, működésképtelen vízimalmot. A hajtókerék egyáltalán nem is létezett, egy tengely korhadéka emlékeztetett egykori szebb időkre mindössze. Meg kell adni, Szűcs úrnak a molnárkodáshoz egyáltalán nem fűlött a foga, de nem nagyon válogathatott. Így lakásukat kénytelen volt némi bütykölés, rögtönzött műszaki megoldások és egyebek árán, újfent működő vízimalommá is visszaalakítani. A gyerekek roppantúl örültek a bógón működő pörgő-forgó masinák látványának, sokkal kevésbé Szűcsné, de legjobban Szűcs urat zavarta álmában, amikor hiába tette tartalékra a saját kezüleg rendbehozott hajtókereket, az még így is hangosabban duruzsolt, a korábbról megszokott légkondicionáló berendezésnél. Ha tehette volna, a világból is kimenekül, ám idegenforgalmi és néprajzi szempontból hirtelen olyan forgalma alakult ki, ami mégiscsak zajos otthonukhoz kötötte. Ugyanis igazi molnártevékenységet nem volt szükséges végeznie, elég volt napi egy-egy véka búzát, szemléltető eszközként megőröni az egymást váltó turista és iskolás csoportok fizető vendégeinek, akik hamar tehetőssé tették. Már az első nyár végén, Szűcséket, a környék gürcölő őshonosai zsigerből utálták, irigységből, hiszen bármelyikük megvehette volna egy kis aprópénzért azt pénzgyárnak Szűcs úr helyett, de nem tették. Szűcs úrral is kicsit elszaladt a ló, mindenkit elkezdett lenézni. A második nyáron, amikorra már egyáltalán nem is kellet volna ott lakniuk, pénzükből megengedhettek volna maguknak egy nagyon komfortos lakást, esetleg kisebb villát, de Szűcs úr, Szűcsnével egyetértésben úgy döntött, hogy a kincset nem adják ki a kezükből. Megszokták a duruzsolást, talán már nem is tudtak volna nélküle aludni. A gyerekek a nyári szezonban nagyon jól mulattak népviseletbe öltözötten a csoportok előtt. Magukban, röhögték azokat a lükéket, akik hajlandóak voltak valaha hasonló hacukákat magukra venni mindennapos öltözködésre. Szűcs urat zavarni kezdte a neve. Egy nap eltűnt, bement a városba és jó pénzért, egy erre szakosodott, tekintélyes kutatót megbízott, derítse ki, esetleg nincsenek-e nemesi ősei, ha lehet többen is, rosszabb esetben egy is megteszi, de az legyen igen magas rangú. A kutató kutatott és megint csak kutatott. A Szűcs nem feltétlenül nemesi név így be kellett a napi rutinon kívül -amivel minden hasonló esetben pillanatok alatt bizonyítja a nemesi ősiséget-, vetnie egy kis fortélyt. Ennek értelmében Szűcs úr elődei, három generációval korábban, a nemesi üldözések elkezdésekor Szürkehalmayról Szűcsre váltottak, hogy a Tanácsköztársaság, majd a ‘45 utáni kommunista rendszer zaklatását elkerüljék. További 38 másodpercnyi kutatás után, szakemberünk kiderítette, hogy Szűcs úr elődei a mai Magyarország utolsó legitím királyának leszámazottjai egyenes ágon, ezen belül Szűcs urat egy esetleges Monarchiára váltás után automatikusan királlyá kellene koronázni, mert ő az első számú trónörökös. Szakemberünk kiválóan ismerte a Szűcs úr lelkületű embereket, így nem állt meg ennél az abszurdításnál, jóval tovább gurította a malomkövet –stílszerűen- és még három ország egyenes ágú trónkövetelőjévé nevezte ki Szűcs urat. Legyártotta a szükséges többszázéves kutyabőröket, nemesi címeket őrző dokumentumokat saját leányvállalatánál, ahol egy hajdani tímár segédletével megfelelő technikát dolgoztak ki a bőrök korának vizsgálhatatlanságára -legalábbis-, a boldog, újdonsült főnemesek számára és megtörtént az áhított váltás. Malmába hazaérkezve Szűcsünk kisebb családi értekezletet hívott össze, ahol felvázolta az új helyzetet, minek során tulajdonképpen az ország királyát tisztelhetik benne. Ájuldoztak! A gyerekek, kastélyban képzelték a jövőjüket, Szűcsné a Bahamákon élt volna legszívesebben, de Szűcs úr hajthatatlan volt. – Maradni kell, amíg vissza nem kapom a jussomat, ha egyszer én vagyok a király, nem hagyhatom népemet. Azt a rövid időt, amíg tisztázódnak diplomáciai és politikai viszonylatban is jogaink, magam részéről leginkább vízimolnárként vészelném át. Jövedelmezőbb és rangunkhoz mérten kevésbé megalázó munkát nem tudok elképzelni, így marad minden a régiben egy kivétellel, a nevünket Szűcsről, Szürkehalmyra változtatjuk azonnal és a főhercegi megszólítást joggal követelhetjük mindenkitől, hiszen nem emlékszem, hogy valaha is a pallosjogomat hatályon kívül helyeztem volna. Jut eszembe, kellene egy pallos is. Igen! Az asszony kicsit megrémült, a gyerekek jó játéknak tekintették Szűcs úr családi Szűcstelenítését. Igen kérem, ez egy Szűcstelenítés volt. Szürkehalmy, a főherceg gondoskodott a megfelelő ősi díszmagyarok beszerzéséről kényszerű nemesi száműzetése idejéről. Biztos rejtekhelyen elásott ősi címereit is elővarázsoltatta és természetesen elkezdett raccsolni, hiszen ezt is elrabolták tőle, a raccsoláshoz való jogot. Gyermekeit, Lajosról és Ildikóról Leopoldra és Isaurára nevezte át és feleségével elkezdett magázódni. Feleségét, a főhercegné őméltóságát Jolánról, Josephinára, saját magát pedig Istvánról Ireneuszra nemesítette. Nagyon megváltozott az élet, már-már összeomlani látszott a 15 éves házasságuk. Josephina asszony, pontosabban a kegyelmes főhercegné válást fontolgatott, a keserű dolgokat ő sem szerette, ám az ő Szűcs ura, különcsége mellett, jó ember volt és ami ennél sokkal fontosabb, igen jó anyagi hátteret biztosított a családnak. Mellesleg a vízimalom közös tulajdont képezett, így azon osztozkodni sem tudtak volna rendesen. Az asszony ezután cselhez folyamodott. A raccsolás maradhat, de a magázódás az már túlzás, sok békát lenyel, főleg ha azok aranyból vannak és lenyelésük kapcsán a család, nem utolsó-, hanem elsősorban ő maga életszínvonala emelkedik, de a magázódást sokallta. – Főhercegi család vagyunk nem? – szólt nemesi férjéhez. – Úgy van Josephina. – Tessék kérem tegezni, mint ahogy azt minden normális ember teszi. – Nézze drágám, nem vagyok hajlandó póri módon, raccsolás mentesen, tegeződve, alantas jobbágyszerű komunikálásra. – Szűcském, honnan szedted ezeket a szavakat, – Ne tegezzen Josephina! – Annyit raccsolsz Szűcs amennyit akarsz, de milyen nemes az olyan, aki nem Felső és Alsó
Szürkehalmy? Csaki egy akárki nemes, függetlenül esetleges főhercegi rangjától. – A rang és a név kötelez, tudhatnád asszony. – váltott tegezőre Szűcsünk. – Hogy én Alsó és Felső Szürkehalmy vagyok, többszörösen főherceg, a családomat ilyen szellemben óhajtom nevelni. – Rendben van Szűcs. – Ne Szűcsözz! – Felső és Alsó Szürkehalmy főhercegem. Raccsolj nyugodtan, de tegeződjünk, ahogy eddig és igyekezz a gyerekekkel nem túlságosan tudatosítani ezt a nemesi dolgot. Ki tudja milyen rendszerek váltják még egymást és bajuk lehet szegényeknek őseink nemzetjobbító múltjából. Szerintem, ha eitthon raccsolsz és a népek előtt nem, az pont jó. A névváltozást, a dicstelenítést is tökéletesnek találom, de mindennek eljön a maga ideje. Ki kell várni az ősi jussal, amíg megfelelő történelmi kontextusba helyeződik személyed, családunk, netán gyermekeink, unokáink, dédunokáink életében. Várunk hát, így Szűcstelenül.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.18. @ 13:31 :: Boér Péter Pál
