Nabokov tanítgatta kedvenc katonáját, hogy hol is legeltetik a méhészek a munkásaikat, ha csak tiszta akácmézet szeretnének begyűjtetni, vagy ha netán erdei virágmézet is kívánnak pergetni. Sőt, az őrmester elvitte Mosét arra a terepre is, ahol az igazi hungaricum számba menő, vaddohány-virágméznek való terem. — Ezt a helyet, egy ottani szakember, ingyen megmutatta az orosz kollegájának. Emléknek csupáncsak egy téli zubbonyt és egy pár csizmát kért.
Egyébként a szerkesztői munka nem volt nehéz, amivel Bábelt megbízta. Leginkább csak a gombostűvel kellett feltűzni a szebbnél szebb nagyméretű képeket, amikkel a kultúrtiszt ellátta. Ezeken Sztálin elvtárs volt látható, amint éppen elmélyülten Leninnel beszélget, vagy éppen a néphez szónokol. Ott persze magától értetődik, hogy a büszke anyák, a csecsemőket magasba emelve mutogatják neki, mintha mondanák, hogy:
— Látod elvtárs, a tanításod szerint alkottuk. — Meg hogy:
— Ugye milyen szépre sikerültek?
Persze, ezeket, az extra-pufók babákat, vagy negyven versztáról is begyűjtötték a propagandaosztály emberei; szép mai szóval mondva: a fotoshootingra. A képeken még a csecsszopókon is gyönyörű pionírnyakkendő vöröslött, és olyan élethű volt az egész, hogy csak éppen azért nem lobogott az anyák haja és a csecsemők piros kendője, mert a legénységi kantinban sose volt huzat. De a katonáknak mégis az a kép tetszett legjobban, ahol Sztálin elvtárs éppen íróasztala sarkára tolva a Donyeci Vízerőmű tervezését, és pihenés kedvéért az áhítattal hallgató Hacsaturjánt oktatja a zeneszerzés fortélyaira. Miközben persze az örmény komponista, könnyes szemmel csüng a nagy Tanító ajkán.
Később Nabokov feltetetett Rákosiról is egy angolbélyeg méretű képet. Mose akkor tudta meg, hogy ez a kis kövér kopasz, nem is német, hanem Magyarország tanítója és vezére, és az országot is így hívják, ahol most éppen ideiglenesen állomásoznak. Ezen később az egész körlet roppantul meglepődött, mikor Mose elújságolta nekik.
Nabokov a maga módján egyengette az édes torkú katonája karrierjét. Mose még új embernek számított a posztján, de már az őrmester, nyilvános dicséretben részesítette a szerkesztőjét, mint élenjáró faliújság felelős; s jutalomból pedig átnyújtott neki tíz forintot. A katonákat ette az irigység, hiszen ezért a pénzért már egy sajtár igazi lőrét is lehetett kapni az ottani őstermelőktől. Mivel ilyen kitüntetés még nem volt a Vörös hadseregben, ezért Bábel, mihelyt csöpögő testtel kimászott a legénységi uszodából, Nabokov sorakozót vezényelt, s a szerkesztője mellére tűzte a „Vörös Hadsereg kiváló vízimentője” jelvényt. De Mose bírta a fájdalmat, mint egy igazi szovjet-indián. Fel se szisszent; csak akkor könnyebbült meg, mikor öltözéskor áttőzhette bőréről a zubbonyára a kitüntetést.
Az őrmesterétől ráadásul kapott még egy írást is, amivel már egyedül is becserkészhette a Kis Balaton vidékét, és ismeretséget kötött a helyi természetbúvárokkal. Különösen a zalavári Rónás Bubival barátkozott, aki egy vidám fickó volt, és közkedvelt madárfestő. Gyakran átjárt éjjelenként a déli országhatáron az árukészletét felújítani. Tényleg nem vált hátrányára, hogy úgy vágott az esze, mint egy szamuráj kard. Mose, félig-meddig meg is bízott Rónásba, mert rokona volt a kocsmárosnak, akitől a század a feketén vágott disznót szokta venni. Ezért természetesen nála cserélte be a szanitéc értékes arany zsebóráját is, húsz deka törtaranyért. Idővel már csak Bubitól vásárolták a körletüknek szükséges bort, pálinkát, miegymást. Mikor a forint már biztos pénznek számított, Mose már csak az újpénzben fogadta el a kincstári holmik ellenértékét; – még jól fog jönni neki rubel helyett.
Egyébként már megjött a parancs, hogy nemsokára lecserélik őket egy belevaló baskíriai ezredre. Zsoldfizetés majd még itt lesz, hogy vehessenek valami helyi emléket babájuknak.
Mose még régen megígérte Bubinak, hogy szerez neki egy vadonatúj dandártábornoki prémkabátot, amit huszonhárom sarki rókából varrtak; — történészek szerint ilyet viselt Kutuzov herceg is, a boronyinói ütközet előestéjén. De sajnos a csomag valahogy elkallódott a postán. Bubi nagylelkűen nem kérte vissza az előleget, mert mesésen keresett amúgy is.
Este a kantinba váratlanul közölték, hogy megjött a hazamenő parancs, és másnap elkezdik a bevagonírozást. Ezért mindenfajta kimenőt letiltottak. Nagy volt az öröm, és visszhangzott a hurrá, mint mikor a tábornok lova trappol a szemlén, hátán a gazdájával. És hajnalig folyt a vodka…
Kora reggel váratlan riadó sorakoztatta a legénységet. A lassabbakat a táborcsendőrök gumibotja kérlelte szaporább tempóra. Futótűzként terjedt el a sorok között, hogy az éjjel feltörték az ezredkasszát és elvitték a kifizetésre váró zsoldot. Sőt a tábornok zacskóját is, amiben az öreg a gyémántjait tárolta, amit a háború alatt gyűjtött fáradságos szorgalommal. Ő ugyanis konzervatív ember volt; nem bízott a bankóban. Na meg a gyémánt kis helyen is elfér.
A létszámolvasásnál rögvest kiderült, hogy csak egy katona hiányzik. Mose Bábel. Betolták a vonatszerelvényt, és elkezdődött a berakódás. Közben a szovjet katonai hatóságok a magyar szervekkel karöltve, országos körözést rendeltek el, és lezárták a határokat. Eredmény nélkül. A szerkesztőt mintha föld nyelte volna. Az ezred főtisztjeit megbilincselték, és különrepülővel Moszkvába szállították. — Egyelőre…
Csak évek után derült fény a rejtélyre.
Mose már régen eldöntötte, hogy nem megy haza. Tudta, hogy ehhez t?ke kell, de nem idegeskedett; – legfeljebb majd felveszi a neki járó obsitját a pénztárból. Annyit, amennyi szerinte nekijár. Mikor váratlanul kihirdették az indulási parancsot, a képszerkeszt? higgadt maradt. – Tudta mit kell tennie. Gondolatban már ezerszer végigpróbálta. A páncélszekrény kulcsmásolata már egy hónapja a zsebében volt. Szerencséjére a fegyvermester falubelije volt, és irtózatosan berúgott a rovarirtóval ízesített vodkától, amit a születésnapjára vitt neki a műhelyébe. Mose gyorsan dolgozott. Értett hozzá. Mikor beosont az irodába és kinyitotta a páncélszekrényt, kellemesen meglepődött a bőrzacskón, amiben a gyémántok szorongtak. Úgy vélte, hogy ez nagyon szép emlék a katonaidejéből. — Na, meg egy megye is Dáriusként élhetne belőle haláláig.
Átmászott a laktanyakerítésen, s egy óra múlva már Rónás Bubi civilbe öltöztette és nekiindultak a csempészúton a déli határ felé. Bubi szívesen tette, mert egy szakajtóra való bankót kapott érte.
Epilógus
Egy évre rá, Izmirben egy új szálloda büszkélkedett a parti sétánysoron. A megnyitón a polgármester tartott beszédet az illusztris vendégkoszorú előtt. Mose Bábel szerényen hallgatta apósa magasztaló szavait Nabokov barátjával, a „törökmézgyár” tulajdonosával.
A volt őrmester ugyanis még élni akart, s ezért már hamarabb megérkezett; — vadászgéppel. Nem csoda; Sármellékről csak olyan indul… Meg aztán szép pénzt is kapott a gépért.
Egy arra osonó pincér tálcájáról Mose levett egy párás kristálypoharat és élvezettel belekortyolt a dohánymézes vodkába és Nabokovra mosolygott. Talán a faliújságja jutott eszébe…
Legutóbbi módosítás: 2010.09.08. @ 12:14 :: kisslaki
