Kését markolva, lapult, várva a lehetőséget.”
“Azóta eltelt pár év, és egyedül élek. Amiből lehet. Nem túl fényesen, de még nem haltam éhen. Igaz néha egész kevés hiányzott. *
Kis tisztás az úttól nem messze. Szélén termetes fák és bokrok, közepén nagy, tiszta tér. A hunyorgó parazsú, kis tűz körül élettelen rongycsomóként hevertek az alvók. Ugyancsak fáradtak lehettek, mert alig moccant valaki. Az erdő már pihenőre tért. A biztonságot sugalló, halk lombsusogás szunyókálásra csábította az őrt is, aki nagyokat bókolt. Vásárba igyekvő csapat lehet. Három felnőtt férfi, egy kamaszfiú és egy asszony. Közelükben masszív, gondosan megépített szekér, hátuljánál kikötött lovak. Lószerszámot vagy csizmákat vihettek, messzire áradt a friss bőr szaga. Szanaszét régi tábortüzek hamuja. Ezen a helyen gyakran éjszakáztak az úton járók, mert kényelmes napi járásra feküdt két város között. Éppen ezért őrködtek gondosan, hisz ismert pihenő lévén, az útonállók is könnyen rájuk törhettek. A vásározókat megéri kirabolni. Mindig van náluk pénz vagy eladható áru, és sokáig nem hiányoznak senkinek. Nem is szerettek egyedül utazni, inkább összevárták egymást, karavánban jártak. Ez a csapat talán abban bízott, hogy elegen vannak, vagy az utolsó pillanatig dolgoztak az árun, ki tudja.
A bokrok takarásában kuporgó árnyat nem igazán érdekelte. A lényeg az, hogy most itt heverésznek védtelenül előtte. Kitárulkozva, mint valami kikapós asszonyság, aki hódolóra vár. Micsoda fogás! Ha a kiszemelt zsákmányra gondolt, elöntötte a gyönyör. Isteni fogás, nem szabad elbaltázni valami apró hibával. Időtöltésként azon gondolkodott, miért nincs itt egy fogadó. Finom ételek, puha ágy, biztosan sokan megállnának pihenni. Ha telik rá, az utazók szeretik a kényelmet. Idővel akár ő is összehozhatná. Elhessentve ábrándjait figyelte az őrt. Gyakran, olyan két óránként váltották egymást. Először egy idősebb férfi strázsált, most a kamaszgyerek volt soron. Sovány, de gyors mozgású. Még meggyűlhet vele a baja, ha nem vigyáz. Vastag karó hevert a keze ügyében, kellemetlen lenne, ha ellene használná. Ezért is várt idáig.
A fiú hunyorogva bámulta a tüzet, fáradtnak érezte magát az egész napi talpalástól.
— Ha legalább a szekérre felülhetnék, de nehogy mán — gondolta magában —, hisz akkor kevesebb áru férne föl. Milyen gúnyosan tudja mondani a gazda: Isten azért adott neked lábat, hogy használd! A vacsora sem volt annyi, hogy megfeküdje a gyomromat. Kutyába se veszik az effajta mesterek az inast.
Az árny egészen lassan, a szekér takarásában maradva osont közelebb, kezével tapogatva maga előtt a talajt. Ha gallyat talált, félretette. A kerék küllőin át látta az őrt. Amikor az felemelte a fejét, megdermedt, bízva abban, hogy a tűz kis fényétől elvakítva nem figyel fel rá. Az asszony a kocsiban vackolt el, halk szuszogás jelezte, hogy ő is alszik. A ponyvát belülről kötözték le, de amire vágyott, az nem a szekér belsejében volt. A lovak nem foglalkoztak a csendesen mozgó alakkal, ők is elfáradtak az egész napos húzásban. A kamaszgyerek egyre többször bókolt, de azonnal föl is ébredt. — Ha túl sokáig várok — gondolta magában —, leválthatja valamelyik idősebb férfi, aki nem fog elaludni. Cselekedni kellene, míg nem késő!
Kését markolva, lapult, várva a lehetőséget.
— Apa esténként mindig elmesélte, mi is történt vele napközben. Erős, mély hangja betöltötte a konyhát, és hatalmasakat kacagott, ha mulatságos részhez ért. A szeme körül a sok nevetéstől apró, erős ráncok lettek. Mutatta, hogy jó kedélyű, elégedett ember. Anya ilyenkor nem ült mellettünk, általában a fazekak között ügyködött, kavargatta, kóstolgatta az ételt. Mivel legtöbbször túl korán ültünk az asztalhoz, szinte sürgette az ételt, főne már meg, hogy megetethesse a sok éhes férfinépet. Ha túl meleg volt, szélesre tártuk az ajtót, hadd jöjjön be a frissítő, hűs levegő.
De ez nagyon régi emlékem, talán hatéves lehettem az utolsó szép estémen.
A temetésre rossz gondolni, mégis erőszakkal betolakszik a gondolataim közé. Nyomorúságos, didergős idő volt, emlékszem jól átfáztam, pedig akkor még jó ruhában állhattam ott. Sokan jöttek elbúcsúzni, szerették őket a faluban. Állítólag véletlen tűz támadt, mindannyian megfulladtak a füsttől. János bá’, a nagybátyám örökölt mindent. Engem is. Suttogták a faluban, hogy jól jött nekik ez a véletlen, mert a saját ipara akkorra már nagyon halódott. Erre az időre nem szívesen emlékszem, jobb lenne teljesen elfelejteni. Kiszorultam a műhelybe aludni, a ruháimat elvették. Kár lenne elpiszkolni őket a munkában, mondták. Ha ételből nem is, munkából sokat kaptam. Hajnaltól késő estig, nap-nap után. Vasárnap elmehettem a misére, akkorra visszaadták a régi ruháimat. Nem örültem neki túlzottan, hisz kezem-lábam kilógott, úgy megnőttem. Mise után kiküldtek a műhelybe, hisz mindig sok volt a munka. Nekem. Ott kaptam valamilyen ennivalót is, mert nem engedtek ám az asztalukhoz. Büdös vagyok a sok bőrtől, mondták, meg egy ilyen lusta gyereknek amúgy sem jár rendes étel. Azt ki kell érdemelni! Ha nem ver annyit a bácsi, mégsem jöttem volna el. Egy vastag, erős derékszíjjal szeretett ütni. Jókora rézcsat volt rajta, bárhol talált el, nagyon fájt. A fejemet nem bántotta, mert az megláthatják a falubeliek, de a ruha alatt tele voltam sebekkel. Az egyik éjszaka csendesen eljöttem.
Azóta eltelt pár év, és egyedül élek. Amiből lehet. Nem túl fényesen, de még nem haltam éhen. Igaz néha egész kevés hiányzott hozzá. Olykor, ha a nagy szerencsém van, felfogadnak kisebb munkákra. Persze fizetség nélkül, csak kosztért-szállásért. Egy serdülő fiú nem sok dologra használható, a mindig kevés ennivalótól is túl sovány vagyok, nem nézik ki belőlem az erőt.
Amikor befejezték a vacsorát, a ritkás darócba tekert füstölt sonkát kiakasztották a szekér oldalára, hadd szellőzzön. Napok óta nem ettem rendesen, leskelődés közben ez a mámorító illat majd megőrjített. Nem bírtam tovább a várakozást, rossz kis késemmel elvágtam a tartózsinegét, és a húst magamhoz ölelve berohantam a sötétbe.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.12. @ 13:32 :: Urbánszki László
