Parázsfényű fákon
álmokat ölelnek
égett szárnyú szeretők.
Talán nem lesz már holnapunk – súgják.
Szemükről lángoló színekben
olvad az alkony,
fészkükben ring
a gyermekarcú hold.
Fény hasad tenyeremben,
hiába a fohász,
sodor az ár, messzi a part.
Lelkem hazug napok
hordalékába veszett,
de mezítelen álmaim
már kezedben tartod.
Szaggatott légzésű az élet,
áldatlan most
minden áldott pillanat.
öleld át helyettem a világot,
fáj öleletlen karom…
Emeld válladhoz a múlt
mázsányi súlyát,
tudom nehéz,
de nekünk bírni kell…
Csak egy percet várj még,
ne hunyd le szemed,
ma szemérmetlenül
szívedig vetkezem.
Hangokat szaggat
számról hangod,
húsomat tépi
minden újjászületés,
csontomig mar a jelen,
szétfeslett álmokra gyűrődik
az egyszervolt éjszaka,
elhalkul körülöttünk
az estvilág ősz dala.
Fázós eső dobol
romba dőlt oltárunkon,
üreges szívemben hiánnyal telt
dobbanások visszhangoznak.
Az éjszaka áthasította jelenünket,
egy érc-sugarú csillag néz ránk…
Most kívánj!
Csillagom, zuhanj… zuhanj már!
Kereslek
ebben a határtalan zajos világban,
abban a roncs arcú törött tükörben.
Félig megírt versek közé préselt
illatokra vigyázok.
Szelíd arcú képeket őrzök,
villanásnyi mosolyokat,
könnyű léptű lábnyomokat,
földtől az égig, égtől a földig.
Sorsom tenyeredben rajzolódik,
elszakíthatatlan indaként
fonódik szívedre
minden rezdülésem, szépem,
sóhajom, fájásom…
Vágyad vagyok,
lánctalan hűséged,
mezítelen szabadságod,
de az idő újra rám talált,
ostora csattog, eleven fáj,
szívembe vési monogramját.
Lángol a nap a fák tetején,
nászukban hamvadtak
az éj, rongyos szívű szeretői.
Pernyeszagú fészkükből
lopott fényekkel
űzöm a sötétséget
az égi márvány kietlen ívén.
Nyisd ki az ablakot,
zengjen szelíden a hajnali csend.
Emelj magadhoz,
hadd tapogassam ki szívedben
a nem-lesz holnapok elrejtett ígéretét.