Egy internetes közösségi oldal üzenőfalán olvastam a minap a hozzászólásokban a részvétnyilvánítást. Nem értettem: drága, egykori munkatársam, barátnőm özveggyé lett? Elsodort egymástól az élet, évek óta nem találkoztunk, de tudtunk családjainkról, láttuk a fotókat cseperedő gyermekeinkről. Három fiáról…
A név megtévesztett. Második szülötte kapta édesapja keresztnevét.
Ó, jaj, ez nem lehet! Nem a férj hunyt el. A gyermek!
Nézem a videofilmet róla, augusztus 20-ai lovasversenyen ifjú dalia, mosolygós fiatalember üli meg a lovat; első helyezést ért el. Nyári születésnap, csillogó szemek anya hústortáját nézve: betöltötte 18. évét! Jogosítványt is szerzett már…
Szeptember 14.-én autóval közlekedett. Baleset érte este kilenc után. Sok idő eltelt, mire a mentő kiért a helyszínre és kórházba került… Éjfél alig múlt el, amit még megélt, azután csönd, elmúlás, végleg távozás…
A család döbbenete… Tonnás nehezék a szíven… Fájdalom, űr, felfoghatatlan hiány…
Felhívtam édesanyját. Sírtunk mindketten. Rettenetes. Megküzdhetetlennek tűnő helyzet. Együttérzés, vigasztalás.
Segíteni senki sem tud. Nincs visszaút. Édesanya elmondta, sokan megkeresik a családot. Erőt adnak a részvétükkel. A bajban szükséges az összefogás. Kell az erőgyűjtéshez a szülőknek a lelki támogatás. A két fivér nagyon csüggedt, szomorú. Édesanyjuk erős asszony, bár úgy érzi, teste harmadát kiszakította a bánat, szíve harmadát elemésztette a fájdalom. Csonka marad élete végéig, de a szeretetük összeforrasztja, gyógyítja majd sebüket. Az idő múlásával enyhül talán a tragédia okozta bú, de soha el nem múlik a veszteség okozta fájdalom. Talán a megnyugvásban segít, ha arra gondolnak, ez a tizennyolc év ettől a fiútól micsoda ajándék volt: kedves lénye, mosolya, tettei, ölelései mind-mind ott maradnak emlékeikben s erősítik őket, az itt maradókat további életükben! Aki marad, annak fáj. Az sír, aki eltemeti szerettét. Sír, mert marcangolja a hiány, a veszteség; mert nem hallja többé kedves hangját, nem ölelheti már át, mert fizikailag megszűnt…
Elhamvasztják a fiút, aki eddigi rövid életében szárnyalt, lóháton nyargalt, imádva a szabadságot, szilaj csikóként maga is… Szülei úgy érzik, ezzel segítik őt égi röptében, nem zárják testét zord koporsóba, adnak neki esélyt a gyors távozásra, lelke szabadságának, szálljon, röpüljön, ha így adatott, ha ilyen rövid életutat kapott…
Egy sóhaj, a szellő felszárítja a könnyeket, végigsimít az arcon a hűs őszi szél, búcsúzóul kísérik a hulló, színes falevelek, a barátok, rokonok szeretete, mielőtt felnyergelt égi paripáján felkerekedik hosszú útjára, hogy nekiinduljon végső célállomásának és eljusson a Fényig, melybe beleolvadhat minden jó lélek, s ott tündökölhet az idők végezetéig. Talán ez a Mennyország, vagy bárhogy is nevezzük; ám a Jóság soha el nem múlik – vagy akár újra megtestesül és visszatér -, nem az itt maradottak dolga ezt eldönteni, a lényeg a Hitünk, mely teljes megnyugvást adhat, amely enyhíti, csillapítja a fájdalmat, mert az Élet olyan áldás, amit alázattal kell fogadnunk.
Az érkezés örömünnep s a távozáskor érzett gyász sem kell, hogy annyira elkeserítsen, hogy az elsorvasszon. Búcsúzzunk el tiszta szívvel, erős lélekkel, hogy boldogan távozhasson, akinek mennie kell.
Béke Veled, Öcsike!
Békéscsaba, 2010. szeptember 22.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.22. @ 15:58 :: Rózsa Ibolya