– Mi van te leánka? Olyan piros az arcod, mért nem játszol a többiekkel és bubázol, ahogy szoktál? Jer ide, lám mi van veled! Tegnap este óta nem ettél semmit, ejsze megehültél, vaj mi? Mutasd magad! Uram atyám, tüzel a homlokod! Gyerünk gyorsan, ahajré bé az ágyba! – Véri megrettent. Ismerte a tüdőgyulladást, gondolni sem mert rá.
– Édösanyám, még dél sincs, nem akarok lefekünni! – szabadkozott az alig öt éves kislány.
– Nem baj leánka, majd altatót dúdolok a fülecskédbe, és már aluszol es.
Ekkor már az éppenhogy tántorgó kicsi lányt ölbe kellett lefektetni.
– Ölbéli buba vagy, tudod-e? – próbálta vigasztalni anyja, legalább annyira a kicsit, mint magát.
Láz forralta a testét, piros, cserepes ajkaival lázálmában hol megébredt, hol elaludt.
– Édösanyám, küldje ide a nénémet, játszanék! – mondta, s a következő pillanatban már aludt megint.
János a mezőről, csak este tájt került haza, holtfáradtan. Riadt felesége szeméből kiolvasta, nagy baj van.
– Jánosom, a kicsi leánka beteg!
– Mi baja van?
– A teste csupa láz.
János ki sem fogta a lovakat, ledobta a szekér tartalmát az udvar közepére, a lovak közé csapott, nem kímélve a holtfáradt állatokat, vágtában tette meg a néhány kilométeres utat a bányavároskáig. Orvost szerzett, ugyanúgy a lovakat csépelve sürgette a hazaérést a segítséggel.
Véri, eddig a kicsi lány egész testét borogatással tekerte át. Rövid volt a vizit. Egy sztetoszkópos vizsgálat, lázmérés és pulzusszámolás után, a szobából kijövet a doktor közölte, tüdőgyulladás. Ez a szó, akkor egyenlő volt a halállal. Azt is hozzátette, ahogyan ma egy orvos sem merné előre jelezni, hogy legfeljebb néhány napja van hátra.
– Ügyes asszony a felesége, a borogatás sokat segít. Egyik-másik, úgy egy a százból, túl is éli tőle. Ennyi az esély rá, nem több!
Eltelt az éjjel, János, Vérit váltva, a munkától fáradtan bóbiskolva virrasztott ötödik gyermekük ágyánál. A többiek sem igen aludtak. Reggelre rosszabbul lett.
– János, menjen el az orvoshoz! Valami orvosság csak van!Ezt a kicsi bubát nem hagyhatjuk ilyen csepp korban meghalni, még játszani is csak most tanulgat.
János helyett soha semmiben nem lehetett dönteni. Nem fogadta el a kéretlen tanácsot. Az asszonynak korábban eszébe sem jutott volna azt mondani, hogy ezt csináld, vagy amazt. János most szó nélkül fogta be a lovakat, rohant le újfent a városfélébe.
– Értse meg jóember, nem tudok mit tenni, nincs gyógyszer! – mondta az orvos.
Hazafelé – bár már elterjedt a hír, hogy beteg gyerek van -, a falubeliek nem tudtak János arcán olvasni. Kilenc testvér közül legidősebbként, a saját családja mellett a többi árván maradtat is istápolta. Most meg semmi tartással, patakzó könnyekkel ül a bakon.
Az asztalos háza előtt megállt, bement. Csorgó könnyek között, összeszorított foga közül keservesen szűrte ki a szavakat:
– András, koporsó kellene.
– Kinek, te?
– A leánkának…
– Melyiknek a három közül?
– A kicsi bubának.
– Meglesz János. Hát mi lelte szegénykét?
– Tüdőgyulladás.
András nem kérdezett többet. Ez annyit jelentett akkor, hogy meghalt. Bement a műhelybe, és nekilátott. Kicsi bubának, jó ember gyermekének, szép kis koporsó jár, beleadta a szívét. Megfaragta, és János könnyeitől meg a gyermek zsenge korától, maga is könnyezve végezte a munkát.
A borogatás akkor nem segített, a gyermek meghalt. János, Véri és a testvérek meg sem szólaltak virrasztva. Csak néha-néha mentek ki egyenként a ravatal mellől. Mikor épp János volt kint, Marcella beleütközött a mindig kemény, most zokogó apjába. Egymásra néztek.
– Jer ide leányom!
Ő odament, apja magához ölelte olyan szorosan, mint talán azelőtt soha. Kézen fogva mentek vissza.
– Búcsúzzunk el a húgocskádtól. – súgta a fülébe, s virrasztottak tovább.
Könnyek fakadtak, bús arcukon csurogva.
– Olyan sápadt a kicsi leánka. Szegény kis élete, kívül van már az ajtófélen… Nem rázza a hideg sem többé. Úgy becsavarnám borogatásba, de… – Jajdult fel Veronika.
Öt esztendejének öt kicsi gyertya. Sóhajok, könnyek, zokogás… János, Véri, s a testvérek szívében esti imák alanya lett az elsőnek elment, a helyet készítő kicsi buba. Emlékszik-e rajtam kívül valaki is reád, kicsi buba, kicsi buba…
Legutóbbi módosítás: 2010.10.03. @ 05:52 :: Boér Péter Pál