Kopogtattak.
— Tessék! — kapta fel a fejét a hírneves főszerkesztő, éppen kávézott, s ilyenkor nem szerette, ha zavarják.
Fáradt tekintetű ember lépett a szobába.
— Elnézést a zavarásért. A főszerkesztő elvtársat keresem.
— Parancsoljon, én vagyok.
— Bárány — mutatkozott be sután a váratlan látogató. — Bárány Béla, kérem tisztelettel.
— Harsányi. Milyen ügyben keres?
— Hogy milyen ügyben? Hát… izé… hogy is mondjam…?
— Röviden — nyomta szét cigarettáját Harsányi. — In medias res.
— Hogy tetszett mondani?
— Térjen a lényegre, kedves…
— Bárány, kérem tisztelettel. De ha zavarok…
— Csak mondja bátran! — erőltetett arcára némi mosolyfélét. — Mi mindenkit meghallgatunk. Szeretne panaszt tenni?
— Isten őrizz, én csak egy… novellát hoztam — kurkászott elő a férfi egy gyűrött kéziratot.
Hiába, a szerkesztőségi munkának is vannak árnyoldalai! Egyszer torzonborz alak robbant a szerkesztőségbe, összevissza gesztikulált, és felemelt ököllel követelte, írjanak azonnal részletes tájékoztatást korszakalkotó találmányáról, amely bármely sörényes lényt tizenöt másodperc alatt örökre megkopaszthat. Ahogy elnézi, ez a Bárány sem éppen bárány, bár eddig csak bégetett inkább. De ki tudja, hogy a hamu alatt mi minden pislákol még.
— Tegye le, majd elolvassuk.
— Köszönöm — rebegte Bárány hálálkodva, zavartan állt egyik lábáról a másikra, aztán valahogy mégis bátorságra kapott.
— De nem lehetne most, kérem tisztelettel?
— Sajnálom — emelkedett fel Harsányi. — Keressen meg úgy egy hét múlva.
Bárány elborultan nyúlt a zsebébe, mire a főszerkesztő sietve megkérdezte:
— Rövid?
— Tíz oldal.
— No, nézzük! — rogyott vissza gyanakvóan.
De semmi sem történt. A férfi továbbra is félszeg és előzékeny maradt, csupán a zsebkendőjét rántotta elő.
— Foglaljon helyet, kérem!
Bárány megkönnyebbülten foglalt helyet.
— Tetszett? — óvakodott elő a kérdéssel, miután a főszerkesztő végignyargalt a novellán.
— Maga erdélyi?
— Miből tetszik gondolni? — lepődött meg a férfi.
— Egyszerű: aki ilyen… hm… stílusban fogalmaz, az csak erdélyi lehet. Disszidált:
— Igen.
— Miért?
— Mert… Nem tudom, hogy meg tetszik-e érteni, de én nem szeretek, és nem is tudok tapsolni.
— Ismeri a magyar himnuszt?
— Egy picit.
— És a románt?
— Elénekeljem?
— Köszönöm, majd alkalomadtán. Háza, autója volt-e?
— Csak reumám, de az most is megvan.
— Mestersége?
— Suszter.
— Párttag?
— Voltam, amíg egy mondat ki nem csúszott a számon.
— Nevezetesen?
— Éhes vagyok.
— Aha! Utána?
— Kizártak.
— Értem. Aztán mondja, miről szoktak beszélni egy-egy pártgyűlésen? Például maga, még mielőtt kizárták volna? — csóválta meg a fejét a főszerkesztő.
— Megköszöntem szeretett főtitkárunk értékes tanácsait, melynek révén soha nem látott fejlődésnek indult a cipőfelsőrész-készítő ipar, továbbá pártunk és kormányunk áldozatkész fáradozását, amiért a fény századába vezetnek, és új házakat, agráripari központokat építenek nekünk. Végül megfogadtam, hogy igyekszem méltó lenni a bizalomra, ezért a jövőben még jobb, selejtmentesebb cipőket készítek.
— Brávó! — tapsolt a főszerkesztő. — El tudom képzelni, hogyan beszélne akkor, ha még tapsolni is tudna. Ha így folytatja, nálunk akár miniszter is lehet.
— Viccelni tetszik?
— Ahogy vesszük — mormogta sötéten. — Én mindenesetre sikert és kellemes beilleszkedést kívánok. Vegyen magának kocsit, és csináljon néhány gyereket.
— Nagyon szívesen — élénkült meg a derék cipészmester. — Tej van, gyereksegély jár. Csak a menyecske hiányzik — kacsintott hamiskásan.
— Hát csak igyekezzék, igyekezzék! Ami a novelláját illeti, egyelőre elég csiszolatlan, stílusa dagályos és itt—ott magyartalan, szereplői vértelenek, s a mondanivaló is hiányzik — fejtegette Harsányi tárgyilagosan. — A maga helyében előbb a nyelvtant tanulgatnám, hozzá helyesírást, aztán stilisztikát. Másrészt próbáljon jobban feloldódni. Azonosuljon a hőseivel, de függetlenítse is magát tőlük, különben sosem tud különbséget tenni aközt, amit ír, és aközt, amit csak gondol. Ez az első írása?
— Legalább a tízedik — szontyolodott el az erdélyi. — De még egyetlen sort sem közöltek — vallotta be őszintén. — Pedig milyen kínnal, verejtékkel írtam, minden szót megrágtam, kérem tisztelettel. Hasztalan, valami mindig hibádzott. Hol a szavakat kevertem össze, hol a gondolatok sántítottak.
— Mégis írt.
— Írtam.
— De hát miért, ha csakugyan annyi kínba, fejtörésbe került? Kényszerítették? Miért nem olvasott, ült be egy moziba inkább? Vagy ilyesmik nem érdeklik?
— Dehogynem.
— Különös — töprengett el a főszerkesztő. — Tulajdonképpen miről írt?
— Hogy egyszer Erdélyben is tanítsák a magyar himnuszt — húzta ki magát a görnyedt cipészmester —, s ne kelljen többé tapsolni, ha lélegzeni akarok.
— Nocsak! — nézett nagyot a hírneves főszerkesztő. — Nem is olyan buta ez a jámbor suszter. Azt hiszem, kezdem pedzeni, miért kérődzött maga minden mondat után — jelentette ki fokozódó respektussal. — Remélem, nálunk nem lesznek problémái.
— Remélem — gyúlt ki az erdélyi arca. — Az biztos, hogy eddig csak jót tapasztaltam, sőt… Mintha az idő is szebb lenne, itt kevesebb a felhő, több a világosság.
— Nálunk.
— Bizony, mert ha a nap nem süt, ott a villany, ugye, nem úgy, mint odaát a „fény országában.” A lakosság békés, sorba sem áll senki, mert mindent megkap a hústól a képmagnóig.
— Nálunk.
— Igaz, hogy drágán, de hát dolgozni kell, s akkor lesz hús is, kérem tisztelettel. Nézze ezt az öltönyt! — mutatott komoran kopott ruhájára. — Tíz éve nyüvöm, de esküszöm, nem sokáig. Legközelebb frakkban és Ladán jelentkezem maguknál.
— Ámen. Ezek szerint feladja, mármint az irodalmat, s a stilisztika helyett most élni tanul.
— Szó sincs róla — válaszolta szinte sértődötten. — Az irodalom nekem mindig szívügyem volt. Egyetemem ugyan nincs, egyet—mást azért megtanultam. A kaptafánál. De ami késik, nem múlik. Egyszer az irodalmat is megtanulom — fogadkozott ünnepélyesen —, és írok egy könyvet a magyar valóságról.
— Máris? — hökkent meg a hírneves főszerkesztő. — Tulajdonképpen mióta él itt, kedves Bárány mester?
— Két hónapja.
— Gratulálok. Én ötven éve ízlelgetem, mégis analfabéta vagyok hozzá.
Teltek a napok. Elmúlt a nyár, az ősz anélkül, hogy Bárány jelentkezett volna. Már jól benne jártak a télben, amikor a főszerkesztő egy részegbe botlott.
— Hülye!
— Bo… bocsánat! — dadogta a toprongyos férfi.
— Bárány úr! — rezzent össze Harsányi az ismerős hangra. — Nem ismer meg?
— Nem, de ha fizet egy fél decit, akkor megismerem.
— Menjünk! — invitálta egy bárba rövid habozás után. — Hogy van? Meséljen! Merre dolgozik most? — bújt ki belőle a kíváncsi publicista.
— Sehol.
— És a Lada? Ha jól emlékszem, azt mondta, legközelebb frakkban és Ladán jelentkezik nálunk.
— Nincs semmiféle Ladám. Az istenit, hát kinek néz maga? Csavargó vagyok, most ez a mesterségem, passz — felelte a férfi tompa tekintettel.
A főszerkesztő szívébe szánalom suhant. Szegény tróger! Vajon tényleg nem ismert meg? Egyáltalán mi történt vele, hogy idáig jutott? — találgatta megindultan. Ahogy elnézi, ez nemcsak a kaptafát, a tollat is rég sutba vágta, s vele együtt álmait egy magyar, új világról.
A romániai menekültek ügye nem sokkal ezután napirendre került, egységes politikai programmá vált, melynek értelmében valamennyi disszidens menedékjogot kapott. Megalakult az Erdélyi Szövetség, mindez akkor, amikor maga Magyarország is kátyúba zuhant. A gazdaság pangott, nőtt a munkanélküliség, infláció. Ugyanúgy, mint az erdélyi Kárpátok között is.
Harsányi sajnálkozva gondolt vissza az egykori suszterre, aki előbb egy maga teremtette írói világba, majd hozzájuk menekült. Egy nap ajánlott levelet kapott. Bárány írta. A borítékban maszatos füzet lapult. Új világ — silabizálta a hírneves főszerkesztő.
Hanem a füzet abszolút üres volt.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.30. @ 17:26 :: Petrozsényi Nagy Pál