Újra itt vagyok. Itt vagyunk. Egy esztendő telt el azóta, hogy ezt a számomra oly kedves vidéket, Erdélyt utoljára láttam. Most is rövid idő jut a sok-sok szépség befogadására. Sötétben érkezünk meg szálláshelyünkre, Hargitafürdőre. Kissé fáradtan, éhesen, elgémberedett derekakkal, lábakkal szállunk ki a buszból. Nézünk jobbra, nézünk balra, s szinte semmit nem látunk, olyan sötét van. Tájékozódunk, tapogatózunk, hova is érkeztünk, közben magunkba szívjuk mély levegővétellel a friss hegyi levegőt. Igaz egy kicsit füstös, nemrég fűthettek be. Érződik az elégetett fának a füstje. Még mindig hihetetlennek tűnik számomra, hogy Erdélyben vagyok, vagyunk 1360 méter magasságban, a Hargitán, ahol még sosem jártam.
A panzió teraszán középkorú, magas, sovány férfi, a házigazda széles mosolya fogad.
— Isten hozta valamennyiket — tessékel be barátságosan a háromemeletes panzió földszinti ebédlőjébe. Az utazótáskákat a buszban hagyjuk, mert nem illik a kosztot és kvártélyt adót megvárakoztatni.
— Kerüljenek beljebb. Csak tessék — noszogat.
Nem kell kétszer mondani. Mindannyian igyekszünk bemenni a jó meleg faházba, a terített asztalokat látva éhségérzetünk egyre fokozódik.
Az ebédlőben két fiatal hölgy, az egyik a tulajdonos lánya, a másik egy alkalmazott halványlila színű itallal teli kis poharakkal megrakott tálcát tart a kezében.
„Az üdvözlő italt nem illik visszautasítani”, cseng fülembe Robi, az idegenvezetőnk tanácsa. Egyikünknek sem áll szándékában ezt tenni. Egy szempillantás alatt megüresedik a két tálca. Áfonyapálinka. Ilyet még sosem ittam. Először nem tűnik erősnek, pár pillanat múlva érződik a hatása. Persze már a buszon is ittunk egy kis étvágygerjesztőt, igaz nem áfonyából, hazai szilvából készült.
Miután felhörpintjük a köszöntő italokat, helyet foglalunk a piros-fehér szőttesekkel leterített asztaloknál. Nagyon hangulatos hely. Igazán otthon érezzük magunkat. A konyhából kiszűrődő pompás illatok, kanálcsörgés, poharak összecsendülése gondoskodik erről. Az ebédlőt hamar belakjuk. Negyvenhét ember zsivaja, majdnem egy kis lakodalomnak tűnik. Idilli hangulat. Jó lenne, ha most megállna kicsit az idő, s ez az este nagyon sokáig tartana. Vágyam félig-meddig valóra válik. Ez az este elég sokáig fog tartani. Az éjszaka viszont annál rövidebb lesz.
Az ételre nem várunk sokáig. Alig jutunk lélegzethez, már ott gőzölög előttünk a Csorba leves. Már a buszon találgatunk, hogy vajon mi lesz a vacsora. Talán egyikünk el is találja az első fogást. Nagyon finom a kicsit savanykás, zöldségfélékkel dúsított helyi specialitás. Itt általában nem rántják, illetve habarják be a levest. Szerintem sokkal egészségesebb így, mint ahogy mi főzünk. A második fogás két hatalmas flekkensült szelet, pityókával, rizsgombóccal és káposztasalátával. Találgatjuk, hogy milyen hús lehet. Van, aki medvére esküszik, van, aki bárányra, utólag megtudjuk, egy borjú és egy sertésszelet.
Bőséges, ízletes, nagyon finom vacsoránk színhelyét lassan elhagyjuk. Aki éhen marad, csak maga tehet róla. Nem sok kedvünk marad a kipakolásra. Megkeressük szobáinkat, elhelyezkedünk, majd visszamegyünk a házigazda által felajánlott „dühöngőbe”, ami egy különálló, jókora helyiség, középen hosszú asztallal, körülötte lócákkal. A jelek szerint nem vagyunk még elég fáradtak, hiszen majdnem éjjel egy óráig ki sem fogyunk a szóból.
Közben kijárunk csodálni a panzió melletti óriás fenyveseket. Tőlünk 300 méterre van Ábel rengetege. Nagyon hihető. Minden olyan, ahogy Tamási Áron megírta. A kapun túl, az égig érő fenyők sejtelmesen susognak, mintha egymással beszélgetnének. A fenyves mellett hosszú farakás, mögötte az egyik házőrző kutyaházában pihen. Nyugodtan ül, nem észlel veszélyt. Legjobb barátja, egy barna lábú róka majdnem minden este meglátogatja. Egyik este pár lépésnyire sétál el mellettünk a kis ravaszdi. Láthatjuk a szomszédolásukat. Furcsának tűnik a két állat kapcsolata. A házigazda megnyugtatóan magyarázza, hogy jó barátságban vannak már régóta. Elmerészkedünk a farakásig, de tovább nem megyünk. Túl nagy a sötétség. Az orrunk hegyénél tovább nem látunk. Inkább visszatérünk a biztonságosabb „dühöngőbe”.
Idegenvezetőnk felvázolja a következő napi programot. A közeli mofeta felkeresésének a gondolata felcsigázza a kedélyeket. Ezt követi majd Csíkszereda, Tusnádfürdő, a Csukás-tó, a Szent Anna-tó, majd visszafelé Nyerges-tetőn a kopjafa park megtekintése. Jókedvű idegenvezetőnk ki sem fogy a történeteiből. Vidám, hangulatos estével zárjuk hosszúra nyúlt napunkat. 564 km van mögöttünk. Nem érezzük a fáradtságot, a jókedv, az együttlét erőt ad.
Kicsit később, jóval éjfél után elcsendesedik a ház. Egy-két csoszogás még behallatszik a folyosóról, de a zajok lassan mind elülnek. Kicsi szobánk nagyon hangulatos, egyszerű bútorokkal berendezett. Két heverő, egy asztal, két szék, egy kétajtós szekrény, padlószőnyeg, a falon két reprodukció. A heverőn tiszta ágynemű, vastag takaróval letakarva.
Bizonyára mindenki siet aludni, mert hamar reggel lesz. Én is elhelyezkedem, a takaró kicsit nehéz, vastag szőttes. Amíg megszokom, az itt élőkről elgondolkodom.
Székelyek. Mások, mint mi vagyunk. Mi a titkuk? Mitől jobbak, többek, mint mi? Lélekben, emberi tartásban magasan fölöttünk állnak. A hely, ahol élnek maga a földi paradicsom. Akármilyen elnyomásban, kitaszítottságban volt is részük a történelmük folyamán, a magasba szökő hegyek, a szirtek, szorosok, barlangok, a fenyvesek, források, vízesések, friss patakok, az életet jelentő zöld legelők, a mélyben rejlő óriási mennyiségű természeti kincsek nem is késztették őket távozásra. Megtartó ereje volt és van itt a földnek, hagyományaik mélységes tiszteletének, s megtartó ereje van a hitüknek.
Erről kirándulásunk végére teljesen megbizonyosodom.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:19 :: Szulimán Eleonóra
