– Istenem, még két óra! – gondolta, amint kinézett a maszatos ablakon. A vonat ráér?sen zötyögött végig a tájon. Nagy füstfellegek jelezték útját, amint a dombokon fel-le tekerg?zött.
Még két óra, míg hazaérnek. Hetente kétszer tették meg az öt órás utat a legközelebbi nagyvárosba. A piacon adták el a kézzel készített gyöngyöket, kis faszobrokat, sz?tteseket. Nem volt nagy kereset, de mégis kiegészítette, amit a férje a bányában kapott. Nyáron jobban ment az üzlet. Turistacsoportok jöttek megcsodálni a város több-száz éves épületeit, és mindig bejöttek a piacra. Irigységgel vegyes csodálattal nézte mindig a turistákat. Furcsa, bolondos embereknek tartotta ?ket.
Lassan változott a táj, települések jelentek meg. A lebukni készül? nap utolsó sugarai ragyogták be ?ket. Eszébe jutott, hogy alig evett valamit egész nap. A lábainál lev? nagy letakart kosárból kend?be csavart cipót húzott el?. Egy mozgóárustól vette, ahogy ültek fel a vonatra. Még langyos volt, és a kend?n keresztül is érezte illatát. Oldalra pillantott, ahol az anyja szunyókált. Egy fél percig t?n?dött, hogy felköltse-e, majd mégis finoman megérintette.
– Mamó! Tessék, egyél.
Az öregasszony pislogott kett?t, megigazította kend?jét, majd elvette a feléje nyújtott karéjt. Fogatlan szájával lassan majszolni kezdte.
Szótlanul ettek. A kenyér minden falattal új er?t öntött beléjük. Megnyugtató volt és megszelídítette a gondolatokat. Az öregasszony inkább érezte, mint látta lánya mozdulatát, ahogy az a hasához nyúlt és álmodozó szemmel megsimogatta. Elkapta lánya pillantását, és hosszan nézett a szemébe. A fiatalasszony halványan elmosolyodott. Nem bántotta anyja fejcsóválása. Nem szólt még neki, még nem látszott rajta. Jól emlékezett, hogy milyen örömbe borult a szíve mikor kiderült. S mikor rágondolt, elfelejtett mindent. Elfelejtette, hogy még csak huszonnyolc éves, de már negyvennek látszik, hogy nap mint nap küzdelem az élet. Hogy sokszor fáznak, vagy beázik olykor a tet?, és nem mindig van friss víz vagy meleg étel. De ott van a férje, és a gyerekek. Igen, ?k mindent megérnek.
Kiegyenesítette a derekát, és hátrasimítva a haját, megfogta az anyja kezét.
– Már csak két óra és otthon vagyunk!
Legutóbbi módosítás: 2010.10.01. @ 10:33 :: Kallo Imola
