A borbély apósa idegesen járt le-fel a konyhakredenc és az ajtó közt futó „rongyszőnyegen”.
— Édesapám, üljön le, már szédülök — fogta lánya kétfelől a fejét.
— Ha az USA segít, ide soha nem ér el a front.
— Papa csak ne bízzon annyira. Amerikának nem mi vagyunk a fontosak. Ennek a háborúnak a vége sajnos nincs közel, figyelje meg, részesülünk mi még abból — vitatkozott a vő. Ágneske figyelmesen ült a kisszéken, gondolta, most nem szól közbe, majd később kérdezősködik. Hogy mi az az usa, meg a háborúból hogyan fogunk részesülni.
— Ugyan már! Churchill ezt úgysem hagyja, először is különbékét fog kötni Hitlerrel. Sztalin csak egy barbár. Az angolok úriemberek. Az angol előtt ő egy senki — füstölgött a nagyapa.
— Ne becsüljük le az oroszt. Nekünk, a csatlósnak úgyse lesz jó, bárki nyeri is meg ezt a háborút. De Hitler még előbb végigtarol minden országot. Mi meg ki vagyunk szolgáltatva neki.
Rémülten hallgatta a kisgyerek, a neki zavaros szóváltást és sehogy sem értette, hogy mi is lehet a mindennapi vita tárgya. Biztosan tévednek a felnőttek, mert az lehetetlen, hogy jönnek a repülők és mindenki meghalhat…
*
Ezalatt Tereskén Mihály bá’ kicsit meghajlott, hogy a szemöldökfába fel ne akadjon. A máskor mindig csinos Mariska kócosan ült egy kecskelábú széken. Zavartan állt volna fel.
— Maradj. Ez a Gyuri gyerek üzenete — dobta le a zöld lapot a tiszta, súrolástól kopott deszkára, a hóna alól elővett vekni kenyér mellé.
”Kedves Mihály Bátyám!
(Előbb egy sor fekete csík, amit takar az olvashatatlan, alább pedig ez a szöveg.)
Menjen el az anyámhoz és mondja meg neki, hogy bocsásson meg a fiúk engedetlenségéért, Isten bocsásson meg nekik, Mariskámat meg vegye pártfogásba, mert ő az én mindenem.
Szerető öccse Gyuri a messze Szovjetúnióból
Kedves kis menyasszonyom, Mariskám! Megkaptam a fényképedet, amit a szívem fölött őrzök. Küldjél az anyámnak is belőle. Meglássd, a Jó Isten hazasegít és leszünk mi még egy pár! Csókol Gyurka”
Mariska mellére szorította Gyuri kézírását a sokat utazott papíron.
— Gyurikám, engem csak a jó Isten vehet pártfogásába, aki reád is vigyázzon és vezéreljen haza!
Mihály megsimogatta a lány szokatlanul csapzott fejét.
— Megyek Ozorára. Az én néném tűzbe fog menni az unokájáért. Nem éheztek? Rosszul nézel ki lyányom!
— Semmi bajom, Mihály bá’ — hárította Mariska.
— Nincs hát, csak a falu…! — szólt bele az anyja.
— Mi van a faluval?
— Ne figyeljen anyámra! Beszélnek…
*
Plávics Ozora Községházánál járt. A bíró megállította a minap, merthogy a pékség nem maradhat sütőlegény nélkül.
És meghirdették a megüresedett helyet. Az egyezség úgy szólt, hogy „amíg ifj. Plávics György vissza nem tér a frontszolgálatból…” Mert az biztos, hogy vissza fog jönni…!
Aztán sietett, hogy harangszóra hazaérjen, akkor kell kiszedni a kenyereket a kemencéből.
De nem szólalt ám meg a harang!
Az egyházfi harangozót is behívták katonának, a felesége meg csak a sekrestyési teendőket merte vállalni. A harangkötél neki túl nehéz jószágnak bizonyult.
Gyuri bácsi hiába várta a „levesnótát”.
Baj mégse történt, mert Margit beugrott az öltőárokba és hozzáfogott menteni a kisült kenyereket. Fiatal lányereje azonban, bármilyen elszántan bizonyítani akart is, bizony végesnek bizonyult.
A borbélyüzlet udvari ajtajánál pihegett csakhamar kétségbeesetten:
— Pataki úr, bocsánat! Senki más sincsen, akit híhatnék, tunna nékem segéni?
— Miben, Margitka?
— Készen vannak a kenyerek, én meg egyedül vagyok itthun…
Károly ritkán mondta valamire, hogy „nem tudom”. Most se mondott nemet.
Mire Gyuri bácsi beballagott a házba, a kenyerek ott illatoztak a polcokon. Kicsit tétován állt, nem igazán tudta, most mit is kell csinálni, hisz ennek az embernek a színét se látta szívesen. Aztán a foga közt szűrte:
— Köszönnyük szépen.
— Szívesen, szomszéd — válaszolt az és levette a hirtelen maga elé kanyarított elárvult kötényt, meg fejéről a Gyuri gyerek kis fehér sapkáját, aztán otthagyta őket a zavarukkal.
Másnap reggel, amikor a fiatalasszony kiöntötte a mosdóvizet a kert melletti árokba, Gyuri bácsi halkan ráköszönt:
— Jó reggelt, ténsasszony.
— Magának is, Gyuri bácsi, de engem Arankának hívnak, ezt egyszer már, úgy emlékszem, megbeszéltük.
— Meg…
*
„Pantallós” vendég érkezett Plávicsékhoz.
— E meg ki? — néztek kíváncsian a borbélyüzlet vendégei.
— Alighanem a Magda testvére, a Madurka Miska.
— No, akkor ez hírt hozott!
— Majd kiderül…
Kialakult már a faluban a közvélemény; ”annak a szegény fiúnak nem kellene az orosz fronton lennie…”
Kiszűrődő, halk beszéddel kezdődött a vendég ottléte. Aztán hangos sírás, felcsattanó káromkodás hallatszott, azt pedig követte a vendég gyors megjelenése az udvaron. Egyenesen a fodrászüzletbe tartott.
— Szeretnék beszélni magával. Úgy mondta az unokaöcsém, hogy jóbarátra talált itt… De a sógornak meg egészen más a véleménye. Mit beszélgettek maguk Gyurival?
— Elég sok mindenről…
— Ne kerülgessük a forró kását. Ezek azt hiszik, maga bíztatta a gyereket, hogy a frontszolgálatot válassza.
— Ezt rosszul hiszik, én soha nem mernék ilyen tanácsot adni senki ember fiának. Pláne, hogy én magam be se váltam. De arról sokat beszélgettünk, hogy a szülők mire akarták kényszeríteni, a szíve ellenére.
— Igen. Azzal a lánnyal az Isten is egymásnak teremtette őket. De hát ezekkel szót érteni…— és lemondóan legyintett.
Hosszú beszélgetés következett. Mihály jól sejtette, a kutya másutt van elásva, mégis tudni szerette volna, milyen út vezetett a fiú szerencsétlen döntéséig, hogy önként jelentkezett a frontra, hiába váltotta ki az öreg a hadkötelezettség alól. A családdal ő sem ment sokra, legalábbis az apával semmire sem, az hajthatatlan maradt. Az rögtön a sérelmeit kezdte feleleveníteni, hogy nincs elég bajuk a gazdag sógor beavatkozása nélkül is, aki hagyta, hogy egy semmi kis cseléd elcsavarja a többre érdemes fiúk fejét… A nők hallgattak.
Ágneske apjától barátságos kézszorítással búcsúzott a vendég.
Aztán amikor reményvesztetten indulni készült, Magda asszony mégis megszólalt:
— Mikorra várja azt a gyereket az a nő?
— Azt a lányt Mariskának hívják… Az unokádat? Februárra, március elejére várja. Ha addig éhen nem pusztulnak ott.
*
A hó nagyon korán leesett orosz földön. Fölötte süvöltött a szél és a magyar baka fázott a vékony, posztó mundérban, a gyatra, papírtalpú bakancsban. Senki nem tudta még, milyen is az igazi ellenség, akit később, majd úgy emlegetnek: „Tél tábornok”.
A hírek jöttek, az órás nagyapa minden híradást hallgatott, olvasott és borbély veje még a kuncsaftok hozzáfűzéseivel is gazdagabban volt „jólértesült”.
— Az oroszok áttörték a német frontot, áttörték a románok arcvonalát, mi következhet ezután?
— Azok otthon vannak, papa kérem. Hozzászoktak az ottani nagy telekhez és az biztos, hogy annak megfelelően öltöztették is fel őket.
— Barbár horda. A harci eszközeik mégsem vehetik fel a versenyt a modern német páncélosokkal.
— Azt nem merném állítani. Hitler ezt így hirdeti, de hogy mi az igazság…!?
*
Gyuri bá’ a nyakába kanyarította a szőttes tarisznyát és a szőlőhegy, a pincék felé vette az irányt. A posta előtt megtorpant: jajveszékelés állította meg. Kivágódott a zöldre festett ajtó és fiatalasszony támogatott ki rajta egy másikat, kezében felbontott boríték. A rogyadozó teremtés már elnémult, úgy emelte arcát Györgyre, mintha átnézne rajta. Mégis motyogni kezdett hozzá:
— Hős, bátor… vitézi kitüntetést… hősi halott?
— Most tudta meg, hogy halála után vitézségit kapott az ura. Eddig nem hitte, hogy tényleg meghalt. De már biztos…— magyarázta a másik, és gyengéden megigazította a berliner kendőt a jajongó asszony vállán, aztán erősen átfogva indultak el a posta elől.
Plávics mintha földbe gyökerezett volna. Először gondolta igazán végig, hogy ez az egész nagyon rosszul is végződhet. Hogy a gyűlölet itt már semmire se jó, itt már csak az isteni kegyelem segít, ha segít.
Bement a postára.
— Jó, hogy jött, Gyuri bácsi — mondta Ilike postáskisasszony, a fodrász húga. — Gyuritól érkezett tábori lap. Magam akartam átvinni.
Ezúttal Lőke hdp. őrm. ellenőrizte a lapot.
”Valahol Oroszországban
1942.VIII/hó 16.
Kedves Szüleim és Margit testvérem! Minden levelüket megkaptam és a Zsiga levelét is. Neki külön nem írok, mert kevés a lap. Azért ő írjon nekem. A Rajna Gyurinak is írtam és a Horváth Lacinak. A tűzkeresztségen már átestem és hála Istennek én egészséges vagyok, amelyet maguknak is szívből kívánok. Pataki úrtól most nem kaptam levelet, írjon ő is. A Mariskától kaptam fényképet. Nem tudom, maguknak küldött-e. Írjanak sokat és mindig küldjenek családi fényképeket. Maradok hű szeretettel fiúk Gyuri”
A rádióból egy, eddig távolinak hitt fogalom is vészesen közelivé vált: „Légiriadó, berepülésveszély” — szólt egyre többször a hangszóróból könyörtelenül.
Budapestet szeptember 4-én elérte az első, iszonyatos bombázás. (Amiről csak a tűzoltósági hírekben adtak tudósítást.)
A kislány döbbenettel figyelt és kérdezett:
— Minek kell ez a csúnya papír a függönyök helyett?
A lakásban sötétlila csomagolópapírokat teregettek szét. Szabták belőle minden ablakra az elsötétítés gyászos jelét.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.03. @ 16:03 :: Pápay Aranka
