Hajdan boltívben hajolt fölénk a tér,
oltárán az idő nekünk áldozott.
S volt, hogy ereimben a vágtázó vér,
kezed, lágy érintéséről álmodott.
De kértem én, csókjaidnak fájdalmát,
melyek rideg emlékekbe vésődtek?
S hitted-e, a pillanatok szánalmát,
mikor lenézően rajtunk évődtek?
Amíg Ámor íját feszítve remélt,
a dőre büszkeség magába omlott,
igaztalan tájra szaladt, aki félt,
s útközben a gondolat is megbotlott.
Ami történt egykor, csendben elalélt,
egy távoli harang, nagyokat kongott.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.05. @ 09:37 :: Gyarmati Gábor