elmaszatolt képek
retinámba égtek…
Ma éjjel, ha itt lenne Isten,
elé állnék némán,
kitakart szívvel.
Kezébe adnám
égig érő temploma kulcsát,
hisz az én csendem
már nem az ő csendje.
Rácsok közt vergődik hitem.
Elindulok a korhadt hídon,
vajon a túlpart mit rejt,
hol óriássá nőtt fák őrzik
a bontatlan kék eget.
Lábam alatt lelkek roppannak,
húsomat tépi a zord szél karma,
az utolsó ölelésnyi idő
ártatlan arcát
halott pille szárnya takarja.
Sír az idő, és én vígasztalom…
Csitt, csitt, angyalom.
Csupaszon didergem át vele
az éji ködbe vesző holdtöltét,
arcom a világ tenyerébe hajtom,
hol tar ágakba kapaszkodik
szárnyatlan sóhajom.
Hangtalan zajlásban szürke felhők
úsznak felettem,
fekete varjakká öltözik a pillanat.
állok a szikla szélén,
ahol egykor apám állt
a zokogó idővel.
De ő már túlrepült életen,
síron és halálon,
szép-lelkét többé nem bántja
az üres világra ébredés,
csillag-parázsok villannak álmaiban,
szívében tavasz lombosodik
minden évben.
Talán csak egy lépés a túlpart.
A zuhanás mámorában
szemem lehunyom, életem lepereg.
Fekete-fehér kópiák,
dohos szagú falak közt
ordít a bölcsőben hagyott árvaság,
hajnal dombjaira temetkezik a múlt,
faragott kereszt, kopott tábla,
apám bús- könnyeit
egy idegen Isten arcomra rajzolja.
Harcban halt szerelem,
madárlelkű gyermekek,
széttépett karácsony. Hideg.
Kőszobor, márvány arc,
istentelen ima. Vézna álom.
Hullámok halk zöreje,
vén folyó mélye,
magasság, zuhanás,
indulás. Szerelembe érkezés.
A csend átkúszik a falakon,
börtönébe űz vissza a magány,
rozsda-illatú mesékben
az ősz dúdolja a nyár halálát.
A nap rázuhog a világnyi óceánra,
fájdalmasan lélegzik az ég a földdel,
ágyam szélén a síró idő gubbaszt. Vár.
De Isten ma éjjel sem jött el.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:08 :: Szilágyi Hajni - Lumen
