Nem a valóság az, ami el?l álomba menekülök. Nem, a valóság nem elég jó, hogy felébredjek. Egyszer?en csak nem hiszek a valóságban. Reálisan végig gondoltam ezt az egészet, és be kellett látnom, a klasszikus valóságnak nincs értelme. Nem lehet reálisan felfogni, ahogy a végtelent sem. De érezni lehet, ahogy a semmit.
Ha az életr?l kérdeztek, a halálról kezdek beszélni. Hiszen mi lehetne életszer?bb a halálnál? Mindenki a halál miatt olyan, amilyen. Mindenki bizonyítani akar, még miel?tt… és a „még miel?tt” miatt torzulunk élvhajhásszá, reménytelenné, meghasonlottá. Holott köztudottan semmit nem tudunk a „még miel?tt” után-ról. Siratjuk magunk, mert de jó volt élni. Vagy gyászolunk, mert de jó volt, amíg élt.
Önz?ség.
Ahogy kicsinyesen az is, ahogy mindent megpróbálni belesuvasztani egyetlen életbe. Az élj a mának, annyira boldog és megkérd?jelezhetetlen, hogy ezzel szemben csak az tud egészként élni, akinek örömöt okoz az id? múlása. Az élj a mának szépsége magában hordozza, a holnap már nem élhetsz tartalmat, és bár valóban csak a mának érdemes élni, el?tte azért nem árt tisztázni, az ember miért is él.
A nihil maga a lassú öngyilkosság. Vagy a nihil teret nyit azok felé a dolgok felé, amit nem lehet megtapasztalni érzékszerveinkkel?
Persze mi mozgatná a gazdaságot, ha az emberek a tudatalatti felé kezdenének kutakodni munka helyett? Mi lenne, ha az emberek nem félnének a haláltól? Mi van, ha az id? csupán maga az elmúlástól való a félelem, és a fizika csupán isten eszköze a félelem táplálására? Mi van, ha isten tökéletessége végtelen. Csak így értelmezhet? ugye? Ami viszont végtelen és megkérd?jelezhetetlen, az nem követ el hibát. A keresztény vallás itt bukik. Az isten hibát követ el azáltal, hogy szabad kezet ad az embernek. Így az ember feltalálja a b?nt. S a b?n okot ad a retorzióra, a retorzió a félelemre.
Ha valóban így történt, az isten abban a pillanatban vált semmivé, ahogy ezt a hibát elkövette. És ez csak egy a sok hibás vallás közül. Ett?l még nem kártékony. Hiszen az értékek amit közvetít, úgy mint, a szeretet, a magbocsájtás, az alázatosság, mind valóban alapjai a fejl?désnek, csakhogy a félelem, ami az egészet táplálja, az haszontalan.
Véleményem szerint minden vallás hibás, amiben isten kérd?re vonja az embert, hiszen ezzel magát vonja kérd?re. Ami tökéletes, nem követ el hibát. Így a b?n nem azért helytelen, mert pokolra kerülsz t?le. Ha te ártasz valakinek, a fejl?dést lassítod, mert a félelmet táplálod, ezáltal a bizonytalanságot. Egy intelligens ember hamar belátja, hosszú távon soha nem szolgálja a fejl?dést az önkényesség, vagy az önz?ség.
De miért is lenne fontos, hogy az emberek megtanuljanak félelem nélkül élni? Hogy kapcsolódik a valóság az azon túlmutatóra?
Mi van, ha isten nem létezik, és az emberiség – vagy ha létezik egyéb értelmes faj a világegyetemben – feladata isten megalkotása. Mi van, ha az értelmetlennek t?n? konstans fejl?dés – ami az istentelen tudomány maga – egyértelm?en a tökéletes létezés felé mutat, ami ugye maga az isten. (Amennyiben nem istenné akarunk válni, a fejl?dés egy ponton elakad. Mit fognak akkor mondani a tudósok? Már látjuk isten arcát.)
Most még kérdéseket vetnek fel a kérdések, és emiatt végtelennek t?nik minden. De mi van, ha egyszer tényleg elfogy a de. Ha elismerjük a végtelent, elismerjük az istent. Ha végesnek látjuk a dolgokat, meglátjuk az istent mindenekfelett állni.
A most észlelhet? mindenség a tudomány mai állása szerint egy a semmiben lebeg? ?sanyag felrobbanása miatt lett az ami, miért evidens a kérdés, hogy jó -, de a semmibe hogyan került oda az anyag?
Indokolja e más az öntudatot, mint a cél?
Miért rohanunk valami felé, vagy valami el?l? Miért nem ülünk le, és gondolkodunk okon és okozaton. A kérdésen, hogy miért jobb gazdagon meghalni, mint szegényen. Miért nemzünk gyereket nemzedékr?l nemzedékre, ha az életet a haláltól való értelmetlen félelemben lezajlónak látjuk. Miért osztódnak a sejtek, és miért akarunk másnál, vagy önmagunknál jobbak lenni, ha valójában nem tudjuk megmagyarázni mire is jó a fejl?dés.
Nem akarunk félni. Ilyen egyszer?.
Amit nem tudunk felfogni, inkább megpróbáljuk leegyszer?síteni, nem létez?nek tartani, vagy betörni.
Örök életet akarunk, mert félünk a haláltól. Úgy törekedünk erre a szánalmas posztra, mintha tudnánk a halál mennyire rossz. Er?sebbek akarunk lenni mindenkinél, mert más is er?sebb akar lenni nálunk, és emiatt mindent a félelem táplál. Ez foszlana egyetlen csapásra szerte, ha felfognánk, minden nyomorunk okozója a félelem. Nincs okod félni t?lem, nekem sincs okom félni t?led. És így el is jutottunk a szeretetig. Egyszer? belátások sora. A szeretet, ez a közhelyes gejl szó oldja fel az ellentmondásokat.
Mi van, ha az id? és anyag együtt a halál, és a dimenziók elvesztése együtt a túlvilág. Mi van, ha a végtelen sejtszaporulat, vagy örök regeneráció miatt az id?, mint dimenzió értelmét veszti. Mi van, ha a világ?r a végtelenségig tud tágulni, és mi van, ha a világ?r már eleve sem a végtelen semmiben tágul? Az összes kérdésünk a félelem táplálja.
Az emberi tudatra ébredés valóban egyszer? versenyre való? Ennyire kicsinyesek lennénk? Vagy azért akarjuk elérni az öröklétet, mert akkor végre nem kell félnünk, és lesz ideje mindenkinek az isten megtalálására?
A sok kérd?jel mind egyre mutat: miért félünk?
Az ember tudata arra való, hogy az ösztönei felé kerekedve megalkossa az istent. Az emberi tudat arra való, hogy felfogja, nincs értelme addig hajszolni semmit, amíg maga az ok nem világos. Az emberi tudat arra való, hogy a szeretetben megtalálja a megoldást. És ahogy látom, ez az, ami nem világos. Szinte senkinek.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Szendrői Csaba
