Percenként harsan a megszokott szignál,
hangosbemondó szónokol szüntelen,
különös ez a csend mégis itt bennem,
különös… így, e zajos tömegben.
Érzem, ahogy lelkem elkülönül,
burkot emel körém saját világom,
egyedül vagyok az emberáradatban,
mert közeledő lényedhez formálódom.
Hoz a vonat, a percek vánszorognak,
késik öt percet, majd bemondják: tízet…
csendemet átszövi ólmos várakozás,
csak szívdobogásom érzi jöttödet.
Áll az idő velem, ahogy befut a vonat,
s már az embereket sem számolom,
meglátlak, és még hozzám sem érsz,
máris helyére kerül gondolat és érzés,
s rögtön köddé válik minden gondom, bajom.
