Elhunyt Fejes Endre, Kossuth- és József Attila-díjas író. Szeptember 15-én ünnepli 90. születésnapját Fejes Endre Kossuth- és József Attila-díjas író.
1923. szeptember 15-én született Budapesten. Négy polgárit végzett, majd szabóinasnak ment el. 17 éves korától vasesztergályos tanuló volt. 1944-ben besorozták. A hadseregből megszökött, és Budapesten bujkált. 1945–1949 között Németországban, Franciaországban, Svájcban, Hollandiában és Olaszországban munkás volt. Megjárta többek között Európa legmélyebb szénbányáit Belgiumban. Később a Bosch-gyárban volt esztergályos Budapesten. 1951-ben megpróbált emigrálni, emiatt nyolc hónapra Kistarcsára internálták. Utána segédmunkás, majd esztergályos volt.
Munkássága
1955-ben kezdett publikálni. Elsősorban a budapesti munkáséletet ábrázolta nagy emberismerettel. Első kötete, A hazudós 1958-ban jelent meg. A hazudós (1958) és a Vidám cimborák (1966) című elbeszélésköteteiben a külvárosokban élő, nagyüzemekben dolgozó fiatalok sorsáról írt. A tudatos élet és az ösztönös vegetálás különös ellentétére hívja fel a figyelmet. Humorral vagy nosztalgiával idézte fel az ifjúság emlékét, az “ezerszer áldott nyolcadik kerület” lakóinak életét (Vidám cimborák, 1966; Kéktiszta szerelem, 1971). Iróniáival mutatta be azokat, akik kívül maradtak a társadalom küzdelmein (Vonó Ignác, 1978). Színdarabjaiban (Mocorgó, 1966; Cserepes Margit házassága, 1972) ugyancsak az ösztönösséget bírálta. Szerelemről bolond éjszakán (1975) című művében vallomásos személyességgel idézte fel ifjúságának kalandos élményeit.
1962-ben jelent meg a Rozsdatemető című regénye, ami óriási sikert és hatalmas kritikai visszhangot váltott ki. Rövid idő alatt több mint 30 nyelvre fordították le.
“Kötelességem a tárgyaláson elmondani a való igazat. De ez a történet az első világháborúban kezdődik, amikor az én hősöm meg nem is élt. Ezért kegyetlenül leírtam mindent. Ha majd úgy érzik, elfogultabb hangon beszélek ifjabb Hábetler Jánosról, nem tiltakozom, elismerem, hogy szeretem őt. Nyers volt, szókimondó. Egy rendőrtiszt azt mondta rá: anarchista. Én nem hittem el. Csak néha fellázadt, ilyenkor a szemétől félni lehetett… Gyáva volt?… Azt hiszem, némely dolgot nem értett meg a világból, ezért volt tehetetlen.
Büntetését hivatott bírák szabják ki. Méltányosak lesznek.” (Fejes Endre: Rozsdatemető)
(Az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának portréja)
Mindenekelőtt külvárosi és kispolgári hőseinek sorsát akarta vizsgálni és értelmezni, műve így “oknyomozó krónika” lett. Hősei, a Hábetler család tagjai minden tudatos cselekvéstől írtózva – a “történelem peremén” – élnek. A regény története 50 évet ölel fel, a hagyományos nagyregény lassú cselekményét intenzív előadásmód váltotta fel, gyorsan pergő párbeszédek, filmszerű vágások jelzik az események menetét.
A már-már szenvtelenségig tárgyilagos hangvételű, egy jegyzőkönyv rideg pontosságával íródott családregény az oknyomozó riport eszközeivel tárja fel a történelem peremén élő külvárosi Hábetler család több generációjának történetét az első világháborútól az 1960-as évek elejéig. A Rozsdatemető körül 1963-ban kibontakozott heves polémia egyik alapkérdése az volt: mennyire tekinthető tipikusnak az öntudatos létezés helyett a vegetáció szintjén élő Hábetlerék sorsa a munkásosztály egészére nézve. Fejes szemére vetették, hogy műve nem elég “szocreál”, de azért láttak benne “előremutató jeleket” is. A regényből készült színdarab ősbemutatóját 1963 novemberében tartották a Thália Színházban Kazimir Károly rendezésében, az ifjabb Hábetlert Madaras József játszotta.
Hábetler házaspár (Fejes Endre: Rozsdatemető)
Az író következő regénye, az 1969-ben megjelent Jó estét nyár, jó estét szerelem egy 1962-ben történt különös bűnesetet dolgozott fel: egy jelentéktelen külsejű fiatal segédmunkás magát görög diplomatának hazudva fiatal nőket csábított el, s a lelepleződéstől félve az egyik lányt megölte. A nagy érdeklődéssel fogadott mű 1977-es átiratából önálló, zenés színpadi változat jött létre, amelyet Presser Gábor dalaival és Harsányi Gábor emlékezetes főszereplésével nagy sikerrel játszott a Vígszínház. Fejes Endre külföldi “csavargóéveit” idézte fel 1975-ös regénye, a Szerelemről bolond éjszakán.
A hatvanas évek végétől kezdve Fejes a magyar színpadok kedvelt szerzője lett, a munkások, kisemberek világát bemutató színdarabjait (Mocorgó, Cserepes Margit házassága, Vigyori, Vonó Ignác, Az angyalarcú) sorra játszották a színházak. Önálló kötettel utoljára a kilencvenes évek közepén jelentkezett, Lemaradt angyalok címmel elbeszéléseit közölte, majd Szabadlábon címmel saját válogatásában adott közre novellákat és regényrészleteket.
Művei:
A hazudós (elbeszélések, 1958)
Rozsdatemető (regény, 1962)
Vidám cimborák (novellák, 1966)
Mocorgó (színmű, 1966)
Jó estét nyár, jó estét szerelem (regény, 1969)
Kéktiszta szerelem (színművek, 1971)
Cserepes Margit házassága (dráma, 1972)
A hazudós (és más történetek az ezerszer áldott nyolcadik kerületből) (1973)
Szerelemről bolond éjszakán (regény, 1975)
Gondolta a fene (esszék, 1977)
A fiú, akinek angyalarca volt (regény, 1982)
Vonó Ignác (dráma, komédia, 1978)
Drámák (drámák, 1989)
Szegény Vivaldi (novellák, esszék, vallomások, 1992)
Lemaradt angyalok (elbeszélések, 1993)
Szabadlábon (novellák, regényrészletek, 1995)
Színházi munkái:
A Színházi Adattárban regisztrált bemutatóinak száma: 35.[1]
A humor: a teljes igazság Mikes Lilla előadóestje (1963)
Rozsdatemető (1963-1965, 1980, 1995)
Mocorgó (1966, 2008)
Vonó Ignác (1969, 1977, 1979, 1983, 2000)
Cserepes Margit házassága (1976, 1978, 1985)
Jó estét nyár, jó estét szerelem (1977, 1984-1985, 1992, 1995, 1997, 1999, 2006, 2008, 2010)
Az aranyarcú (1982)
Fontosabb díjak, elismerések:
1959 – SZOT-díj
1963 – József Attila-díj
1975 – Kossuth-díj
1979 – Budapest Főváros Tanácsa Művészeti Díja
1992 – Nagy Lajos-díj
1993 – a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje
1993 – a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemrendje
1994 – Józsefváros Becsületkeresztje
1999 – Pro Urbe Budapest
2001 – Hazám-díj
2003 – a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje a Csillaggal (polgári tagozat)
2009 – Prima Primissima-díj
hu.wikipedia.org
Fejes Endre aktualitása
Fejes Endrét olvasni nem divatos manapság. A munkásírónak kikiáltott szerző a Kádár-rendszer hitelét vesztett munkásideológiájával együtt tűnt el azon írók közül, akiket úgymond ismerni illik vagy érdemes.
Holott Fejes Endre korántsem volt munkásíró abban az értelemben, ahogyan a rezsim elképzelte; a Rozsdatemető éppen azért lehetett forradalmi regény, amely a “széles tömegekhez” is eljutott, sőt, a brigádgyűléseken is megvitatták, mert Kertész Ákos Makrájához hasonlóan másképp ábrázolta a munkássorsot, mint ahogyan az belefért volna a rendszerideológiába.
Nem irodalmi elemzésre vállalkozom; szociológiai szempontból szeretném megvizsgálni, hogy milyennek látta egy munkás a kádári Magyarországot Fejes Endre három művében (Rozsdatemető, Jó estét nyár, jó estét szerelem, A fiú, akinek angyalarca volt), és mennyiben lehet ma aktuális újraolvasni ezeket a műveket. Egy ok mindenesetre világos: miközben a történeti emlékezésben egyre inkább összeolvad a kommunizmus és a fasizmus (sőt, sokak szerint az utóbbi volt a kisebbik rossz), és a rezsimet totalitáriusnak festik le az akadémiában, addig Fejes Endre könyveiből egy sokkal differenciáltabb kép bontakozik ki a munkássorsról és a “munkásállamról” – mint ahogyan az sem véletlen, hogy a Rozsdatemető a “totalitárius” Kádár-korszakban kultuszkönyv lehetett. Három motívumot szeretnék megvizsgálni a három könyvben, amelyek egymással szorosan összekapcsolódnak: a munkássorsot, az árulás motívumát és a pénz megjelenítését a munkások életében. Egyúttal arra keresem a választ, hogy mit is mond Fejes Endre a 20. századi század magyar történelméről, ami napjainkban is időszerű lehet.
Az író történelemszemlélete a Rozsdatemetőben mutatkozik meg a legmarkánsabban, hiszen két generáción követi nyomon a Hábetler-család történetét. Az apa, Hábetler János noha szakmát szerzett (ács), valójában alig dolgozik munkásként; altisztként szolgál, vagyis inkább az alsó középosztályhoz tartozik. Felesége, Pék Mária, az egykori cselédlány pedig háztartásbeli; igazi munkás (esztergályos) a fiuk lesz, Jani, akinek a bűnére épül rá az oknyomozó családtörténet: igaz, véletlenül, de megöli volt sógorát. Miért? Ezt akarja a szerző megérteni a Horthy-korszakban kezdődő családtörténet feltárásával. A regényből kiderül, hogy mennyire nem igaz a kép, amit a “kommunisták” propagáltak az éhező munkásokról; igaz, volt lakásínség, de a család nem éhezik, sőt, inkább a korszak fogalmai szerint “jól él”: vendégszerető népek, házuk nyitva áll mindenki előtt, ünnepeken “halat rántanak, túrós csuszát” sütnek, de esznek libát és kacsát is.
Az igazi válaszfal nem magában a nyomorban van, hanem a társadalmi előítéletekben: a Horthy-korszak társadalma kasztrendszer, ahol Pék Máriáékkal – hiába vendégszerető népek – csak a hozzájuk hasonló alsó középosztálybeliek érintkeznek, és legtanultabb ismerősük Reich bácsi, az alkoholista csavargó. Maga az apa, Hábetler János írni-olvasni alig tud – ahogyan a fia egy veszekedés során odavágja neki. Fejes Endre szociológiai érzékenységét bizonyítja, hogy ezt a képet mind a kortárs, mind pedig a mai mérvadó akadémiai kutatások is megerősítették: Magyarországon komoly felhajtó ereje volt a háború után a baloldali radikalizmusnak, nemcsak a fasizmus szenvedései miatt, hanem azért is, mert az egyenlő(bb) társadalom és a nagyobb társadalmi mobilitás ígérete nagyon sokaknak volt pozitív hívószó.
A munkások azonban – és ez a regény egyik legfontosabb társadalmi üzenete: nem tudnak élni a “munkáshatalommal”, nemcsak azért, mert pártfunkcionáriusok foglalják el a vezető posztokat, hanem azért is, mert nincs igényük a művelődésre és a magasabb kultúrára – legalábbis ezt vágja oda a sógor az utolsó veszekedés alkalmával az esztergályos Hábetler Janinak (“Hát ez a rendszer a ti homlokotokat csókolja, könyörög, hogy fáradjatok el az egyetemre, legyetek orvosok, mérnökök, bírók, fő művezetők, főrendőrök, főkatonák, főistennyilák, és ti előbújtatok a barakkokból, éltek ugyanúgy, mint a hörcsögök. Dzsessz, tánc, hajrá Fradi. Csak zabáltok, tömitek magatokat túrós csuszával, rántott hallal, böfögtök, és ágyba bújtok, kedves Hábetler elvtárs!”)
Ezek kemény szavak, különösen egy munkásállamban. Jani azonban nem ezért üti meg a sógorát, hanem azért, mert az az arcába vágja: Jani családjának gyávasága miatt halt meg Auschwitzban zsidó származású menyasszonya és a kislányuk, akiket a család nem mert magával vinni a budapesti ostrom előli meneküléskor. A regényben itt a legerősebb az árulás motívuma: a munkások elárulják a munkáshatalmat, mert nem élnek (vagy nem tudnak élni) a kapott lehetőségekkel, az azonban, hogy zsidó sorstársaikat is elárulták, megbocsáthatatlan. Reich bácsi mindennapos vendég a Hábetler-családnál; lányát a család imádott fiuk feleségének tekinti; rendszeresen küldenek ételt a “zsidó házba”; mégsem merik megmenteni az elhurcolástól. A második világháborúban tanúsított gyávaság egy ismert ifjúsági regényben, a Hiányzik Szecsőben is megjelenik: ott a lány azért nem meri megmenteni zsidó barátját, mert félti a családját és persze saját magát a nyilasoktól. Mindkét regény a maga eszközeivel megrázóan ábrázolja, milyen nehéz a szembenézés a zsidó tragédiával, ami magába rejti a nem-zsidók gyávaságát vagy sokszor közönyét (persze nem szabad elfelejteni, hogy sokan éppen azért élték túl, mert kaptak segítséget). Az árulás motívuma itt nemcsak a katarzis kulcsa, hanem az egész huszadik századi magyar történelem egyik legneuralgikusabb pontjára tapint rá.
A pénz motívuma ebben a regényben még nem játszik igazán szerepet. Igaz, a Hábetler-lányok hajlanak a könnyű életre, de nem pénzért, hanem ösztöneiknek engedelmeskedve “fekszenek le”, még akkor is, ha Jani az élvezetet a pénzzel rokonítja (“Nekem ne játszd meg magad! Tudok rólad eleget! A dolgaidról! Hülyének néztek? Kiakasztom a piros lámpát az ajtóra, lássák, hogy itt vannak a Hábetler-lányok! Tessék, lehet befáradni! Egyik különb, mint a másik! Dzsessz, tánc, csokoládéflipp! Tessék türelemmel várni, mindenki sorra kerül!”). Érdemes rámutatni, hogy Fejes Endre különösen gyakran használja a “szent” és a “prostituált” dichotómiáját (gondolok itt az áldozatkész, agyondolgozott Pék Mária és a “ringyó testvérek” alakjának ellentétére). A szexuálisan vonzó, de becsületes lány ritka, mint a fehér holló: a Rozsdatemetőben Reich Kató ilyen, aki azonban nem lehet Jani felesége, mert Auschwitzban meggyilkolják.
A Jó estét nyár, jó estét szerelem című regény már a kádári konszolidáció Magyarországán játszódik. A munkássors azonban itt sem csábító: a lakatosként dolgozó fiúra nem figyelnek fel a lányok, ezért adja ki magát görög diplomatának – hiszen a külföldi, pénzes férfiaknak nagyobb sikerük van a nőknél (“‘Maga nyolc általános iskolát végzett. Nekünk módunk van beiskolázni. Ezzel a rendkívüli szorgalmával érettségizhet, később diplomázhat. Mérnök is lehet magából.’ ‘Na ne mondja’- így a regény főhőse, ‘És akkor mi van? Leszek egy szar magyar mérnök.'” Amikor viszont pénzes külföldinek hiszik, “meghajolnak előttem. Frakkban, szmokingban”). Itt egyértelműen összekapcsolódik a pénz és az árulás, bár a fiúnál a viszony fordított: igaz, hogy visszaél a lányok bizalmával, viszont ő fizet rá, hiszen egy estén elszórakozza az összes spórolt pénzét (“Milyen következményei? Kilyukad a gyomra! Három napig urat játszik, és egész hónapban koplal. Ő az egyetlen károsult. Ne kívánja, hogy elbőgjem magam a kurvákon, akik kizabálják őt luxuséttermekben”). Az igazi árulás azonban akkor következik be, amikor a fiú nem szórakozik, hanem valóban beleszeret egy jobb nőbe (egy okosabb “kurvába”): itt is megjelenik a vonzó, szexuális vágyat keltő “prostituált” (aki persze csak kihasználni akarja a férfiakat) és a keményen dolgozó, becsületes, de szexuálisan a legkevésbé sem vonzó “munkásnő” alaptípusa.
Zsuzsanna, a szerelem, az első kategória: tönkre is teszi a fiút, akinek kihasználja a szerelmét és az őszinte bizalmát – hiszen, ahogyan a nővérének is elismeri, nem szerelmes belé, csak az hajtja, hogy a fiú révén kijuthat Nyugatra. A Jó estét nyár, jó estét szerelem Pasolini Teorémájához hasonlóan tükröt tart kora társadalma és a mai elé – hiszen a Nyugat vonzása megmaradt, és az “okos” lányok ma is hajszolják a pénzes külföldieket (bár a pénzes magyarokat sem vetik meg).
Fejes Endre A fiú, akinek angyalarca volt (1982) című regényében ennél is pesszimistább: ekkorra lényegében kialakult egy egyenlőtlen, polarizált társadalom és egy domináns fogyasztói morál, ami éppúgy jellemzi a pártfunkcionáriusok, újgazdagok, stb. világát, mint a józsefvárosi egyszerű emberekét. Érdekes, hogy a fogyasztás valamiképpen mindig a nőkhöz kapcsolódik: a “kiváltságosak” világában a főhős anyja az, aki az anyagi előnyök reményében halálra hajszolja a férjét, akit közben megcsal fiatal szeretőjével, míg a “másik”, józsefvárosi oldalon Eszter, a becsületes, ámde keményöklű fodrász felesége rendel alá mindent – férjet, húgot, családot, stb. – az anyagiaknak (igaz, neki szeretője sincs, ő leginkább a magára aggatott arany által szimbolizált gazdagságba szerelmes). A két világ egyébként valójában nem is áll olyan messze egymástól; legalábbis erre vall a főhős kifakadása anyjának a regény végén, hogy valójában az egész kerületben híres szép férfi, a fodrász fia. Ezt egyébként a két szereplő közötti konfliktus is alátámasztja, ami sokkal inkább hajaz a “klasszikus” apa-fiú rivalizálásra (,A bácsi ütni tanít. A bácsi jól tanít’) mint az unatkozó úrigyerek kötekedésére egy “proletárral”. Ráadásul a szép fodrász – ha hihetünk a fiú keserű kifakadásának – valamikor “bírta” az édesanya szerelmét, míg a férjébe soha nem volt szerelmes, ahogyan azt egy bizalmas beszélgetés során fiatal szeretőjének elismeri.
A kádári konszolidáció árulásra épült, és az árulás motívuma az egész regényen végigvonul. Itt már egyáltalán nincsenek közösségek, sem pedig szolidaritás: valójában mindenki elárul mindenkit, miközben az annyira vágyott “arany” birtoklása még az eltorzult személyiségű Esztert sem teszi boldoggá, ahogyan ez kiderül egy monológjából. A “régi világból” már senki nem menekülhet, legalábbis erre utal az Angyalarcú öngyilkossága, a férj “végső” bosszúja Eszteren, akit megfoszt biztosnak tekintett anyagi támaszától (és a további aranykarkötőktől), és a jószívű komédiás agglegény, Valentin bácsi szépen berendezett, harmonikus kis világának pusztulása, a bohóc maszkja mögött rejtőző magányosság leleplezése, ami egyébként sok tekintetben “rímel” az Angyalarcú által választott kiútra. Mintha a szocialista vegyesgazdaság világa – morálisan – már egyáltalán nem lenne megreformálható: az egyedüli pozitív értéket a regényben a domináns fogyasztói értékeket elutasító, szegény fiatalok képviselik, akik megpróbálnak egy kommunát alapítani – ami, a regény pesszimista végét ismerve, mintegy az író által igenelt jövőképet is (előre)jelezheti.
Ma, amikor megint nagy viták vannak a Kádár-korszakról, érdemes megint elővenni Fejes Endrét. Már csak azért is, mert könyveit a korszakban tömegek olvasták és vitatkoztak róla. Ma Szécsi Noémi kiváló szatírája (a Kommunista Monte Cristo) nemhogy társadalmi vitát nem váltott ki, de még a baloldalon is jórészt ismeretlen maradt. Éppen ezért lehetséges, hogy az elitek megint a tömegek feje fölött vitatkozzanak a 20. századi magyar történelemről, és döntsék el a fő irányokat. Ennyiben a Kádár-korszakot a mainál demokratikusabbnak lehet tekinteni – legalábbis abban az értelemben, hogy valóban közelebb hozta a tömegekhez a kultúrát.
Bartha Eszter
nepszava.hu
2013. augusztus 17
Fejes Endre: Mocorgó – tévéfilm (1967)
…a 90-es években megjelent két novelláskötet, a Szegény Vivaldi (1992) és a Lemaradt angyalok ( 1993), de már sok szempontból a jóval korábbi, az angyalarcú fiúról szóló regény is más világot mutat be, mint A hazudós novellái, a Rozsdatemető, vagy a Szerelemről bolond éjszakán. A 90-es években megjelent novellák hősei – bármily szeretettel is ábrázolja őket az író – gyakran a kizökkent idő hősei. Vágó Horváth Sándor 63 éves nyugdíjas szerszámkészítő „prosperált ambivalens agrárolló szétnyitásán” fáradozik, s közben „kardinálisan földúcolt specifikus joghézagos problémáim ” szembesül – s persze valójában nem csinál mást, mint nyelvhasználatában világosan visszatükrözi a tömegkommunikáció nyelvi igénytelenségét (Tréning). Ez a világ már nem a tőmondatok világa. Hová lett a Zimonyit néhány szóval a valóságba visszabillentő Katzelené asszonyi józansága? A 60-as, 70-es évek egykori kisemberei megöregedtek, s a szoba-konyhás józsefvárosi bérházak mélyén szomorúan-bizarr fogadásokat kötnek arra, hogy ki ha] meg közülük előbb (Totóztak).
De vajon teIjesen megváltozott-e ez a világ? Azt hiszem nem. Az álmok, igen az álmok sajátos folyamatosságot teremtenek a régi, azaz háború előtti, az újabb, s a legújabb Józsefváros között. Nagy kérdés, nyomasztó kérdés: vajon mit jelentenek ebben a közegben az álmok? Miről álmodnak a Bérkocsis utca, Berzsenyi utca lakói? Korábban azt mondtam: Fejes Endre írói világában az álom a valóság átszellemítése. Álmodnak hát azért, mert álmodni jő. Jó azt hinni, hogy a Lenke téren a Feneketlen tó vizének tükre alatt egy különös világ létezik, jó hinni a hosszú hajú lányokban, akik csak ránk várnak a Szent Anna tónál. Az álmoknak ezt a fajtáját könnyű, megszégyenítően könnyű hazugságnak minősíteni. Tudjuk jól, hogy víz alatt nem lehet élni. De vajon létjogosultságát veszíti-e ezáltal az álom? Kinek van igaza: a hazudós fiú szerelmének, aki szerint az őszbe forduló Tisza Kálmán téren nincs semmi bámulni való, vagy a fiúnak, aki úgy látja, hogy az ősz megcsókolta a teret, s az e csóktól elhalványult?
Szólhat azonban az álom másról is. Boldogságról, a társ megtalálásának vágyáról, mint a Csokonai utcában lakó Ámon Anna (Álmodta egyszer), a beállós poszton kézilabdázó tündérszép arcú Üvöltő Rozália (Üvöltő Rozália), vagy a Berzsenyi utcai Verekedős Mariska (Hajnal), vagy éppen Preisz Feri (Kéktiszta szerelem) esetében.
De álmodhatunk Hábetler Jani módjára emberibb életről; mint a sötétruhás fiú, a vasesztergályos fizetéséből elérhetetlennek tűnő társadalmi megbecsültségről; vagy mint Mocorgó, akár egy Teleki téri, használt ruhákkal teli sátortól, s a hozzá való iparengedélyről is. Ahány ember, annyi álom. Józsefvárosi sivár tűzfalak árnyékában, háborús belövések nyomait viselő bérházak hideg krumplifőzelék-szagú konyháiban megfogalmazódott álmok ezek, melyekben szivárványos egyvelegben tükröződik vissza az álmodók társadalmi helyzete és vágyvilága.
Vajon van-e jogosultsága az álomnak ebben a világban? Nem alaptalan kérdés. Ez az írói világ nem dédelgeti az álmokat. Ámon Anna mellett a csepeli fiú személyében örökre el» megy a boldogság, amit aztán halálig hiába vár délután öttől hétig tartó mindennapos sétáin. Rozália, mielőtt boldogsága beteljesülhetne, csomót talál a mellében, s esztendő múltán sírját gaz borítja, emlékét feledés. Mariska álmainak beteljesülését meddősége akadályozza meg, a sötét ruhás fiút (s bizonyos értelemben Hábetler Janit) pedig az álmai és társadalmi helyzete közötti feloldhatatlan ellentmondás sodorja a társadalomból kizáró kriminalitás útjára. Talán még ettől is szomorúbb Mocorgó esete, akinek reményeit – a Teleki téri sátorral együtt – egy nyári vihar szórja szét, őt magát pedig egy eltévedt golyó teríti le 56-ban a Bakáts téren, miközben új üzlete megalapozásához gyűjti a használt ruhát. Szegényes csomagját olyan erősen szorítja melléhez, hogy vele együtt kell eltemetni. Az álmokra így vagy úgy; de rácsapódik az élet vagy a társadalmi igazságszolgáltatás csapdavasa.
Ámde – s ez a leglényegesebb – ettől az álom maga nem semmisül meg. A 90-es évek két novelláskötetében egy újabb, kronológiai tekintetben már a sokkal inkább az angyalarcú fiúéhoz közel álló generáció álomvilága is megfogalmazódik, sőt, párkapcsolatok révén konfrontálódik egy a Józsefváros világától idegen, Dunhillt szívó értelmiségi világgal (Alább nem adom). E fiatalok – nem nehéz kimutatni – számos esetben szüleik álmát álmodják tovább boldogságról, szerelemről, becsületről. Még akkor is, ha társadalmi helyzetükön az utóbbi néhány évtized vertikális mobilitást elősegítő világa valamelyest változtatott. Az álmok tehát makacs dolgok. S – üzeni számomra Fejes Endre munkássága – ha a világ nem is tűri őket, nélkülük sem tud meglenni. (…)
Pethő Sándor
„MINDEN EMBERNEK VOLT EGYSZER EGY ÁLMA…”
Nyitó előadás részlete a Fejes Endre tiszteletére rendezett konferencián
(Tudományos ülés FEJES ENDRE születésének nyolcvanadik és a Rozsdatemető megjelenésének negyvenedik évfordulója alkalmából. Miskolci Egyetem BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola, 2005)
Fejes Endre (1998)
PIM Képgaléria
Fejes Endre:
A hazudós
Nyári estéken fönt ültünk a pad támláján, szorosan, mint dróton a madarak, lábunkkal harangozva a levegőben, és szájharmonikáztunk. Ahogy megzörrent orrunk előtt a bokor, ledobtuk magunkat a földre, készen arra, hogy elfussunk. De nem a csősz, hanem ő jelent meg, a hazudós. Soha nem használta az utakat. Szabadon járt, mint a halak a tenger vizében, keresztül a tér gondozott füvén-bokrán, és ezért is hallatlanul csodáltuk valamennyien. Előfordult, hogy a csősz megkergette, ilyenkor fürge, tornacipős lábát megszaporázta, és vissza-visszanevetett, ahogy a távolság nőtt közöttük. Később valamelyik bokorból megint előbukkant, és komoly ábrázattal mesélni kezdte valószínűtlen történeteit. Előfordult az is, hogy a csősz megfogta. Ilyenkor pufogott hátán a bot, úgy vitték be a Kenyérmező utca sarkán levő rendőrőrsre. Olykor idézést kapott a Szerb utcai gyermekbíróságra, és mi áhítattal és tisztelettel bámultuk őt. Később elmesélte, hogy a rendőrbíró magázta, majd megkérte, négy órát maradjon a fogdában. Megesett, hogy napokra eltűnt. Mikor újra megjelent, elkért egy cigarettavéget, és nagyokat szipákolva közölte, hogy a Margitszigeten, a Palatinus szállóban lakik pillanatnyilag, mert otthon ciánoznak.
– A szálló mennyezete színüveg, besüt a hold, és ha végigdőlök a selyemágyon, a csillagokat számolom. Reggel csöngetek, és csodálatos ezüsttálon egy egész libamájat hoznak be. A portás meg szalutál – és hegyeset köpött a kavicsok közé, mert a nyelvét csípte a nikotin.
Később lejött az apja, félszemű, goromba bádogos, és nadrágszíjjal keményen elpüfölte, majd nyakánál fogva cipelte haza. Sokáig, még a Berzsenyi utca végéről is visszahallatszott keserves jajgatása.
Most, ahogy a sötét bokorból előlépett a gázlámpa sápadt fényébe, mint valami huncut, varázslatokhoz értő kis manó, egyetlen intéssel elhallgattatott bennünket. Előrenyújtott tenyerében egy fekete lapú, fehér-piros számokkal teleírt szerkezet lapult. Türelmetlen szóval, kapkodva elmagyarázta a szabályokat, fölvonta szemöldökét és kiáltozott.
– Mindenki tett? Nincs tovább!
Megnyomott egy gombot, a parányi csontgolyó sebesen pörgött, és percek alatt elvesztette nyolcvan fillérjét. A szerkezetet messze elhajította, megvető, gúnyos kis mosolyt küldött utána, leült a padra, és maga elé bámult. Mi cigarettával kínáltuk, és kértük őt, hogy meséljen.
Fölnézett a sötét égre, fölizzott cigarettáján a parázs, és csöndesen mesélni kezdett.
– Reggel, amikor megvirradt, fölmentem a Sashegyre. Végigfeküdtem egy fehér sziklán, és bámultam a napot, ahogy fölkapaszkodik az OTI-torony tetejére. A város fölött füst lebegett, de a napot nem bírta eltakarni. Mellettem apró gyíkok süttették magukat. Lehúztam a trikómat, és hátamat a hűs kőhöz szorítottam. Egyszerre egy gyönyörű lány jött felém. Hófehér volt a blúza, és a haja olyan hosszú volt, hogy a derekáig ért. A színe pedig, mint a nagyjátszótéren a gesztenyefa levele, amikor hullani kezd. Leült mellém, és megmondta a nevét.
Anna. Igen, Annának hívták.
Kettétörtem az almámat, és a felét nekiadtam. Sokáig néztük a Dunát. Olyan kék volt, mint a szeme. Messze lakik nagyon, olyan messze, ahová már nem tudtunk ellátni. – Kezét előrenyújtva mutatta az irányt, de ott már csak köd volt.
– A Szent Anna tónál.
Onnan jött. Ott magasak a hegyek, és a fenyőfák az égig érnek. Kis házakban laknak az emberek, és a fákra is föl szabad mászni, mert az erdőben nincsen csősz. A tóban lehet fürödni, és aranyhalak úsznak benne, mint az állatkertiben.
Megkért, hogy menjek vele, a feleségem lesz. És én megígértem neki. Akkor megcsókolta a számat, és elment, mert dolga volt. És én elutazom vele holnap messzire, és soha többé nem láttok…
Már messze járt, apró termetét az utolsó gázlámpa világította a Légszesz utca sarkán, mikor föltört belőlünk a düh, és köveket hajigálva utána, kiáltoztunk:
– Hazudsz, hazudós! Hazudsz, hazudós!
De éjjel, mikor a paplanok alá bújtunk és elszenderültünk, édes nyál futott a szánkba, mert égbe nyúló fenyők között jártunk, és a lombok színe olyan volt, mint Annának a haja.
…Elröpült egy esztendő, és már nem ültünk a pad támláján, harmonikáink is régen berozsdásodtak. Beolajoztuk hajunkat, és fényes, lázas szemmel bámultuk a szomszéd polgári iskolából idejáró lányokat. Vastagodó hangon vitáztunk, hevesen és izgatottan, mintha birokra kelnénk, és suttogásunk úgy hangzott, mint egy rekedt, befulladt, ócska réztrombita, amibe valaki csak úgy próbából belefúj.
Volt a lányok között egy, akibe mindannyian szerelmesek voltunk. Bodorított, gesztenyeszín haja, nagy, csodálkozó szeme, apró egérfogai, csipkelődő nyelve engem is remegő izgalomba hozott. Tudta, hogy szép, és azt is, hogy ha szemünkbe néz, ha feszülő, kemény karját csak úgy véletlenül hozzánk érinti, vagy a padon szorosan ülve megérezzük csípője melegét, megszédülünk, mint a perzselő tűz körül röpködő bogarak. És lesütött szemmel, zavartan piszkáljuk izzadó tenyerünket.
Játszottunk találós kérdéseket, versenyt futottunk lélekszakadtáig, elfulladva, levegő után kapkodva a célban, ahol ő állt, csengő hangon kacagva, és kedves mosollyal jutalmazva a sápadt, gyöngyöző homlokú, boldog győztest. És ő játszott velünk, és mi hallatlan virtusokat követtünk el, úgy érezve, hogy élettel-halállal dacolunk. Verekedtünk keményre szorított ököllel, kaviccsal zúztuk szét a gázlámpa hosszúkás buráját, páros lábbal ugrottuk keresztül a padot, és fölgyújtottuk a papírkosarat, amibe a csősz a hegyes botra tűzdelt papírokat gyűjtötte.
Szívtuk egymás után a cigarettákat, hosszan, mélyen le a mellünkre, hányingerünk volt állandóan, és néha jólesett volna meghalni.
Csak ő maradt a régi.
Mikor a lámpagyújtogató fölnyúlt hosszú botjával az alkonyatba, és a tér utolsó lámpájánál végezte el komor szertartását, széthajtotta valamelyik bokrot, és megjelent. Ültünk szorosan összebújva a padon, ő nekitámaszkodott egy fának, és egykedvűen köpködte lába elé a tökmag héját. Mi nagy zajjal, lármásan kértük, hogy meséljen. Hátrasimította szemébe hulló haját, és ahogy beszélni kezdett, elhallgattunk.
– Nagyon régen volt egy hatalmas téglagyár. A legnagyobb volt a világon. Rengeteg sok ember dolgozott benne, és a kéménye éjjel-nappal füstölgött. Az emberek veszekedtek, bántották egymást, és ezért víz tört föl a földből, és egy hajnalon elnyelte az egészet. Most a víz alatt dolgoznak, és soha többé föl nem jöhetnek.
Ma arra jártam, és megnéztem.
Olyan a víz fölöttük, mint egy tükör, csak néha itt-ott bugyborékol egyet. Öreg halász ül a ladikjában, azt mondta, feneketlen tó. Mindent elnyelő, mély és feneketlen. Esztendők óta kocsiszám öntik bele a szemetet, de elnyeli, és a tükre sima marad. A partján körbe sás nőtt, és madarak laknak benne.
Hasra feküdtem a csónakban, és próbáltam a víz alá nézni, de csak a sötétet láttam. Holnap hajnalban kimegyek, és leúszom a fenékre…
Valamennyien kiáltoztunk.
– Hazudsz! A víz alatt nem lehet élni! Levegő nélkül nem lehet élni! Hazudós! Feneketlen tó fenekére akar úszni!
És valaki keményen mellének szegezte a kérdést:
– Hol az a tó?
Feszült örömmel, kamaszos kárörvendezéssel néztük őt, a rajtacsípettet, és vihogva bökdöstük egymás oldalát.
Szokása szerint a magasba bámult, mintha onnan várná a segítséget, és csöndesen azt mondta:
– A Lenke téren, a Fadrusz utca sarkánál, ahová örökké fúj a szél a hegy oldalán levő barlangokból. Ott az a tó feneketlen.
Aztán bólintott felénk, átlépte a vékony, kifeszített drótot, és eltűnt a bokrok között.
Egyik nap a bodros hajú lány nevetve kérdezte:
– Na, volt a feneketlen tó fenekén?
Sokáig nézte őt, és komolyan mondta:
– Nem. Még nem volt rá időm.
A lány gúnyosan nevetett, és ő csöndesen megszólalt.
– Szép vagy.
A lány zavarba jött, és elkerülte a szemét. Mi dermedten bámultuk őket, nem nevettünk, és nem is értettük a dolgot.
– Meséljen valamit – mondta a lány, és oldalról kacéran pillantott rá.
– Hozok neked egy szép ajándékot. Drágább, mint az ezüst, és az aranynál is drágább, mert a szivárvány színe van rajta. Most elmegyek, mert messzire utazom érte. Csak én tudom, hol van, és csak én tudom elhozni onnan. Várj rám, elhozom neked.
A lány tágra nyílt szemmel hallgatta, és szomorúan, félve kérdezte:
– Maga mért hazudik mindig?
És ő csöndesen válaszolt:
– Én mindig az igazat mondom.
Belőlünk föltört hangos röhögéssel a lefojtott féltékenység.
– Hazudós! Hazudós! – és a szomszéd gázgyár falai visszaverték a hangokat.
Idegesen összerezzent, talán életében először. Hátrasimította a haját, és egyenes, kihúzott derékkal, büszkén végigmért bennünket, száján gőgös mosoly ült, és elment.
Másnap kilépett a bokorból, foltozott inge alól óvatosan, mintha a szívét emelné ki, selyempapír csomagot húzott elő. A lehántott burokból soha nem látott szép pávatoll millió színe csillant föl. Lassan forgatta, mint aki gyönyörködik változatos, gazdag pompájában. A lányra nézett, mélyen a szemébe, és halkan mondta:
– Én soha nem hazudok. Ezt messziről hoztam neked, vad, veszélyes sziklákról, hasammal kúsztam, körmömmel kapaszkodtam, a nap tűzött rám, de elhoztam neked, mert szép vagy.
– Üzletben vette! Vásárolta! – mondtuk, mikor elment, aztán elhallgattunk, mert a lány a selymes tollat arcához simította, és elmerengve, furcsán, mint aki titkot tud, fényes szemmel mosolygott.
A reggeli lapokban olvastuk, hogy a Rudas-fürdő oldalán a Gellérthegy meredek szikláiról a tűzoltók hoztak le egy fiatal suhancot, aki elhullatott pávatollat keresett. A hegy lábánál összegyűlt tömeg izgatottan figyelte a halálos veszélyben levő gyereket, aki kezével kapaszkodva egy repedésben, lábával kalimpálva lógott a mélység fölött. Mikor a tűzoltó a létrán lekúszott vele, az izgatott tömegből többen pofozni kezdték. A gyerek riadtan, sírásra görbülő szájjal tűrte egy ideig, aztán hirtelen mozdulattal kiugrott a gyűrűből és elfutott. Kezében ott szorongatta a pávatollat.
Mikor eljött az ősz, sokáig bámulta a sárguló leveleket. A lány ingerülten rászólt.
– Mit bámészkodsz?!
– Nem látod? – mondta ő szomorúan. – Az ősz megcsókolta a terünket, és az elhalványodott. Meghalnak a fák, a fű, a bokrok.
– Nevetséges! – mondta a lány. – ősz van, és ezen semmi bámulni való!
Ő eltűnődve, csöndes hangján mesélni kezdett.
– Egyszer egy nagy teremben jártam. Fehérek voltak a falak, az ágyak meg az emberek. Nagy volt a csönd, és lábujjhegyen jártam, hogy meg ne zavarjam. Az ablak előtt is volt ágy, oda leültem. Kint a kertben sárgultak a levelek, és a nyitott ablakon át láttam, hogy egy szellő beszökik. Körbefutott a termen, aztán megcsókolta az anyámat. Az ősz küldte be, a szememmel láttam. Akkor ő, mint most a tér, elhalványodott, és becsukta a szemét…
Fázósan összehúzta magát, és fölhajtotta vékony nyakára a kabát gallérját. Nem szóltunk rá semmit, nem nevettünk az arcába, szomorúak lettünk.
A lány a karjába kapaszkodott, riadt volt a szeme, sírós hangon förmedt rá.
– Megint hazudtál! A szelet nem látni! Mondd, hogy hazudtál!
Ő, a hazudós, ránézett hosszan, és lassan, megértően bólintott.
– Hazudtam. A szelet nem látni.
Megsimította gyöngéden a lány haját, és vidám fütyörészésbe kezdett.
Mikor lehullott a hó, és a tér szélén álló parányi óvoda faépülete átváltozott mesebeli kunyhóvá, beköltöztünk a Luther utcai kis cukrászdába. Itt töltöttük el az estéket, a túlórákból és borravalókból, amit mesterségünk szerint összekuporgattunk.
Egyik este, mikor megérkezett, és összefagyott kezét fölmelegítette, mert napközben a Teleki téri piacon a csomagokat, kosarakat hordta haza az asszonyoknak, amikor már a krémesét is megette, és cigarettára gyújtott, megkértük, meséljen.
Hátradőlt a széken, a mennyezet gipszmintáját nézte és hozzákezdett.
– A múlt nyáron, sötét éjszakán, egy kékfényű, huncut kis csillag lecsúszott az égről. Magasról jött, és fényes csíkot húzott a sötét égre, hogy visszataláljon. Egy tó tükréhez ért le, és ámultan látta magát benne. Fölkapaszkodott a sásra, hintáztatta magát, és boldogan kacagott, milyen szép is ő.
Teknőc hátán béka evezett arra, és fölkavarta a sima vizet.
Mérgesen zavarta el hintájáról a csillag, de a béka nem ment. Csónakjával ott keringett előtte, lágy hullámokat hajtva a sás alá.
“Jaj, de csúnya vagy!” – kiáltott a csillag, és a béka mérgesen szólt föl hozzá:
“Lehet, de itthon vagyok, és te nem küldhetsz el!” Hosszú vitába kezdtek, és a tó világa két táborra szakadt.
“Menjen! Semmi dolga itt” – mondta a hosszú nyakú gólya.
A sárga hajú kacsának más volt a véleménye:
“Miért, kérem? Ez nem helyes. Ő vendég, és ezért tisztelni kell.”
Én egy karcsú fűzfa kinyúló ágán feküdtem, és hallgattam őket. Beszélt a fácán meg a csalogány is, rikoltozott a sokszínű páva, csak a halak tátogtak némán, merev szemmel figyelve az eseményeket. Éreztem, a hajnal megborzolta a hajamat, előbújt álmából az árnyék, reggel lett. A kis csillag fölnézett az égre, de nem látta a csíkot, mert a nap letörölte. Leszálltam a fáról, a sáshoz mentem, de a csillag már nem élt.
Hazahoztam emlékbe, egyszer majd megmutatom, olyan, mint egy lila színű kavics…
– Lila kavics – biggyesztette száját a lány, és tükrében bodros haját rendezgetve kérdezte: – Szebbet nem tudsz?
Ő fölkacagott, és vidáman mondta:
– De igen! Szebbet is tudok!
És mikor hozzákezdett boldogan mosolygó, fényes szemmel, még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó, amit hallunk tőle.
– Van egy malacom odahaza a szekrényemben. A háta föl van hasítva. Ott dobálom be a pénzemet. Tavaszra meghizlalom, hogy nehéz legyen, aztán földhöz csapom, mert tavaszra házasodom! A Szegényház téri templomban végiggurítják a piros szőnyeget, és búgni fog az orgona. A villamosok halkabban csöngetnek majd, és a taxisofőrök is kímélni fogják a dudáikat. Az egész várost meghívom, álljanak sorfalat az utcákon.
Tavasszal, mikor kék az ég, amikor a kávéházak elé már kiülnek, a Körút lombos fáin vidáman berzenkednek a szemtelen verebek, és délben öblös hangon kondulnak a harangok. Tavasszal, mikor ez a város fölébred, akkor házasodom! Ti is ott lesztek mindannyian, és nevetni fogtok, likőrt iszunk, és telerakjuk a bendőnket virslivel meg mindenféle jó falattal! Hordószám csapoljuk a habzó sört, a csőszöket is meghívjuk, morc képükre mosolyt varázsolunk, a rendőrök is ott lesznek, és a fényes kardokkal ők szelik majd a pirosra sült cipókat. Tavasszal kilépünk a templomból a kék ég alá, elbúcsúzunk tőletek, és fényes testű gépmadárral elröpülünk messzire, egy kicsiny házba, föl a magas hegyek közé…
Mosolyogva, csillogó szemmel hallgattuk.
– Hazudsz! – mondta unottan a lány. – Tavaszra annyi sem lesz a pénzed, hogy ruhát vegyél magadnak.
De ő csak nevetett.
– Nem lesz? Azt mondod? Tavaszra? Akkor nem ismered a tavaszt! Bodros bárányfelhőt, langyos esőt, üde zöldet, mindent ad! A teret, a kedves teret fölöltözteti, és megtanítja mosolyogni a betegeket is. Kitárja az ablakokat, virágot varázsol a cserepekbe, és füttyszót a házmesterek szájába. Tavasszal boldogság van, akkor házasodom!
Kint, az ónszínű égből hullt a hó, fehér pajzsot cipeltek hátukon a villamosok, és lassan, nesztelenül gurultak az autók, vigyázva az alvó város csöndjére.
De mi hangosan kacagtunk, mert egy pillanatra köztünk járt a tavasz.
Másnap fázósan ültünk, szívtuk a cigarettánkat, és idegesen doboltunk a kopott asztalka lapján. Ajtónyílásra fölkaptuk a fejünket, és szomorúan töltöttük teánkba a rumot.
Ő szokása szerint hátradőlt a széken, és álmodó szemével egy pókhálót bámult, amely finom szálaival szétterült a mennyezet sarkában.
– Ma nem jön el – mondta rekedten egyikünk. – Moziba ment.
A csészékbe bámultunk, és lélegzetünket is visszatartottuk.
– Nem hiszem – szólt halkan a hazudós, és fölállt. – Látni akarom! Hol van?
A válasz után magára öltötte kizöldült kabátját és elment.
A Rákóczi út sarkán értem utol. A Dohány utcában, ahol a mozi kijárata volt, megálltunk. Sapkámat a fülemre húztam, kezemmel fészket csináltam, és beléeresztettem forró leheletemet. Ő állt, mint az apró karó, amelyre a téren a drótot feszítik, és az ajtót nézte. Pontosan tíz óra volt, mikor az emberek kitódultak, zajongva, nevetgélve, magukkal hozva a mozi izgalmát.
A lány is ott volt. Szorosan kapaszkodott egy fiatalember jól szabott télikabátjába, másik kezével nevetve igazította kapucniját a fején.
Néztük őket, ahogy kimennek a Körútra, aztán eltűntek szemünk elől.
Céltalanul kószáltunk a városban. Késő éjjel volt, mikor a híd közepén megállt, és hosszan bámulta a korláthoz dőlve a jégtáblákat.
Szorosan mellette álltam. Egy cirkáló rendőr havas csákója alól gyanakvóan nézett, aztán tovább-ballagott Buda felé.
Most szólalt meg első ízben.
– Látod, nem tudta megvárni a tavaszt. Ostobaság! Ez nem tart soká, csak ő nem tudja. Holnap már zöld lesz a tér, és a lombos bokrok elnyelik az embert. Szétolvad mind a jégkéreg, a szívéről is, és eljön hozzám a padra, és sírni fog. De én már nem mesélek neki, és már nekem soha többé nem kell.
Hevesen megrázta a fejét, sapkájáról egy hódarab vált le, és elindultunk hazafelé.
Hosszú estéken át hiába vártuk őt. Többé nem jelentkezett.
Aztán összekavarodott a világ, és a háború kemény ökle ellopta tőlünk a teret, és elveszett a fiatalságunk is.
…A napokban egy meredek budai utcán jöttem le az autóbuszmegállóhoz. Mikor benéztem az egyik kerítésen, megláttam a lányt. Bizalmatlanul méregette a bámuló idegent, majd megismert, nevetve szaladt a kiskapuhoz, és kezemnél fogva behúzott. Színes kerti székre ültünk, és büszkén mutatta a kisfiát, aki odább, a rózsabokor árnyékában játszott.
Elmondta, hogy férjhez ment, boldog, ez a kis ház az övék, és most kapott villany-hűtőszekrényt, mert a jeges ide nem jár föl.
Aztán a régi emlékek következtek. Sorba vettük a régi társaságot, ki él, ki nem, kiből mi lett.
– A hazudós? – mondta elgondolkozva. – Nem hallottam én sem róla. Talán meghalt.
Egy legyet hessentett el nevetve az arcáról, és helyes fintort vágott.
A tovaszálló légy után néztem, úgy mondtam csöndesen.
– Nagy szerelem volt az akkor, azt hittük, a sírig tart.
Jóízűen nevetett, mint valami tréfán.
– Jaj, de nagy csacsiság volt! Milyen buta is az ember, míg gyerek! Nem is hiszem, hogy él. Nem, biztosan nem! Nem volt ő életrevaló. Szegény. Az ostoba kis hazugságaival.
Legyintett, és apró bőrtárcából cigarettával kínált.
Rágyújtottunk.
A kisfiú szaladt hozzánk, rózsaszínű ujjacskáját föltartva, mintha ezzel is vádolná a tüskét, ami fölkarcolta. Keservesen sírt a mama ölében, aki magához szorítva dajkálta, és apró csókokkal hintette be kerek kis kobakját.
– Mesélj! – szipogott a gyerek. – Meséld el a szépet, hogy elmúljon!
És a mama, gyöngéden ringatva őt, csöndesen hozzákezdett:
– Valamikor régen egy kékfényű, huncut kis csillag lecsúszott az égről. Magasról jött, és fényes csíkot húzott, hogy visszataláljon…
Forrás:
MTI
pim.hu
hu.wikipedia.org
cultura.hu
szinhaz.hu
ujszo.com
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
