A napokban ünnepségre hívtak az egyik helyi iskolába. Korábban is jártam már ott, ám ezúttal valamilyen furcsa, felemelő érzés kerített hatalmába. Mintha saját iskolám folyosóin lépdeltem volna.
Nekem sosem adatott meg osztálytalálkozóra mennem. Mivel sokat voltam távol szülővárosomtól, egyszerűen nyomomat vesztették. Pedig annyira vágytam, s néha még most is, hogy viszontláthassam egykori diáktársaimat és tanáraimat, akiket ma is ugyanúgy szeretek, mint gyerekként, s akiknek végtelenül hálás vagyok a tudásért, türelemért és szeretetért, amit belém ültettek.
Emlékszem, tizenöt éves lehettem, amikor alma materünk egyik neves tanárának és feleségének elege lett a fölöttük lakó szomszéd évek óta csöpögő csapjából, s hirtelen felindultságukban elhatározták: kertes házba költöznek. Legott meg is hirdették háromszobás rogériuszi panellakásukat a helyi újságokban. Egy hét alatt öt vevő is jelentkezett. Addigra ők is kinéztek maguknak egy csinos kis portát, az egykori Párizs-patak utcában. Szép, nagy ház volt, időálló fundamentummal, száraz falakkal, tágas udvarral, jókora kerttel. Csak a teteje nem volt egészen rendben. Gerendáit az idő vasfoga mellett a szúk is alaposan helybenhagyták, s az elmozdult cserepek között beszivárgó víz csúnyán eláztatta a konyha mennyezetét. Alighogy beköltöztek, tanárom át is ballagott felső szomszédjukhoz, hátha tudna egy jóravaló ácsmestert ajánlani.
— Adjon Isten szép jó napot! — köszönt illendőképp az udvarra belépve.
— A’ bizony jó vóna — bólogatott a szomszéd, aki egy sámlin ülve épp pulija bundáját csinosította, s akinek bajszát a harcsák királya is megirigyelte volna. — Mi jót hozott, szomszéd? — tette hozzá az illendőség kedvéért, a kölcsönös bemutatkozást követően.
— Hozni semmit se hoztam, inkább vinnék — válaszolta az egzakt tudományok terén jeleskedő tanárom, hogy megmutassa a harcsabajszúnak, az ő fejében is olajozottan forognak ám az ész kerekei.
— Aztán mit vinne, szomszéd? — méregette gyanúsan a Béni névre hallgató, s megrögzött agglegény hírében álló harcsabajszú.
— Én biza tanácsot — vágta ki jótét lélek tanárom.
— Azt lehet — enyhült meg a szomszéd. — Abból nekem annyi van, hogy alá kellett támasszam a padlást, nehogy leszakadjon a temérdek tanács súlya alatt — tette hozzá huncut mosollyal a bajusza alatt. — Aztán miről vóna szó? — hunyorított egy ráadást sűrű szemöldöke alól.
— Tudja, most vettük ezt a házat itt, maga mellett. Szép ház, jó ház, csak épp beázik. Gondoltam, hátha tud valami jó mesterembert, aki hajlandó rendbe tenni.
— Ördöge van! — pödört nagyot harcsabajszán a segítőkész Béni szomszéd. — Egy csapat székely ácsmester épp most újítja fel a székesegyház tetejit. Tudja, földijeim, áldott jó emberek egytől-egyig, azok szívesen elvállalják a maga házát is. Így még a faanyag is olcsóbban kikerül, mintha maga vásárolná meg.
— Hát ez bizony valóban jó hír — lelkendezett tanárom. — Aztán mikor beszélne velük?
— Én akár még ma — rántott a nyakán harcsabajszú Béni.
— Meglátja, nem maradok adósa — köszönt el boldogan tanárom.
— Afelől egyetlen percig sem kételkedtem — biztosította búcsúzóul Béni.
Másnap korán reggel meg is jelent három székely. Elmondták, ki küldte őket, mi járatban vannak, aztán egy időre elhallgattak. Felkapaszkodtak a padlásra, tüzetesen megvizsgálták, megkopogtatták a gerendákat, megemeltek néhány cserepet, néhányszor jelentőségteljesen egymásra néztek, végül egyikük hátratolta a kalapját és kibökte: Hát ezt bizony megette a fene.
Tanáromat kicsit bántotta a nyers hangnem. Már nyitotta is a száját, hogy mérsékletre intse a mestereket, de akkorra már újra a szóvivő folytatta:
— Tekintve, hogy Béni ajánlotta magát nekünk, s minket magának, úgy vélem, meg tudunk egyezni… Még ma hozzáfogunk a munkához, hogy mielőbb befejezhessük. Itt a kezem, csapjon hát belé! — tolta előre szeneslapátnyi tenyerét az ácsok szóvivője.
Tanárom belecsapott, aztán a hóna alá kapta a táskáját, elköszönt az ácsoktól, feleségétől, gyermekeitől, és elsietett az iskolába.
Már nyugovóra készült a nap, mikor végre hazatért. Addigra a serény ácsok a fél tetőt le is bontották. A cserepeket ügyesen egymásra rakták a házfal mellett, a gerendákat pedig a kerítés tövébe fektették. Tanárom elégedetten dörzsölte a tenyerét. Áldja meg az Isten Béni szomszédunkat, lám, milyen derék és segítőkész ember — buggyant ki lelkéből a meghatódottság vacsora közben. Másnap még a könnye is kicsordult, amikor estefelé a kapun belépve meglátta a tetőtlen házat.
Aztán eltelt egy nap, de nem történt semmi. Véget ért a következő is, de az iskolából hazatérő tanárom a leghalványabb jelét sem látta annak, hogy bárminemű ácsmunka folyt volna a házon.
— Mikor láttad utoljára a mestereket? — kérdezte feleségétől.
— Két napja, amikor délután átadtam nekik a pénzt — felelte az asszonyka.
— Miféle pénzről beszélsz, asszony?! — kapkodott levegő után tanárom.
— Hát, amiben megegyeztetek. Itt voltam, saját fülemmel hallottam, milyen összegben állapodtatok meg… — bizonytalanodott el a törékeny teremtés.
— Asszony! Neked elment a józan eszed! Az összegben, amiről megegyeztünk, benne volt az elbontásért járó bér, a szükséges faanyag ára és az új tetőért járó fizetség is. Most honnan a fenéből kerítsem elő a ravasz góbékat? — kiabálta villámló tekintettel.
Az asszonyka némán ült, csak a búzavirágkék szemeiből patakzó könnyek árulkodtak a lelkében dúló viharról.
Tanárom nem szaporította tovább a szót, fejébe nyomta a kalapját, és köszönés nélkül elviharzott.
— Adjon Isten, szomszéd… — lépett be elszántan harcsabajszú Béni udvarára.
— A’ bizony jó vóna — helyeselt a házigazda. — Aztán mi történt, szomszéd? — tette hozzá, látva tanárom feldúlt ábrázatát.
— Nagy bajság történt ám — kezdte tanárom. — Jótett lélek földijei leszedték a házam tetejét, aztán faképnél hagytak…
— Híj, ha így történt, a’ bizony valóban nagy baj — vakarta meg a fejét harcsabajszú Béni. — Tán pénzt adott nekik?…
— Tőlem ugyan egy huncut petákot se kaptak. A feleségem adta oda nekik a pénzt… — mentegetőzött a tanár.
— A baj szempontjából teljesen mindegy, melyikük a vétkes — törölte le a homlokán gyöngyöző verejtéket Béni. — Tudja, a székely nemcsak ügyes, de áldott jó ember is. Egyetlen baja van: ha kifizetik, olybá veszi, hogy lejárt a megállapodása, oszt odébbáll.
— Most aztán honnan az ég haragjából kerítsük elő őket? — tört ki a kétségbeesés tanáromból.
— Leginkább Székelyföldről — felelte a harcsabajszú.
— Maga tán tudja, hol laknak? — tért vissza a remény tanáromba.
— Sze mondtam volt, hogy földijeim. Egyikük ákosfalvi, a másik kettő meg bögözi. Ott megtaláljuk őket. Már ha hazamentek egyáltalán…
— Mikor indulunk? — tekintett fel az égre tanárom. — Hátha kibírja addig eső nélkül…
— Felőlem akár ebben a minutában — készségeskedett harcsabajszú Béni.
Így aztán rövid előkészületet követően a két mindenre elszánt férfiú útra is kelt. Egy hétbe telt, mire visszaértek. Mert bár viszonylag gyorsan a nyomára akadtak a három székely atyafinak, azoknak előbb be kellett fejezniük egy Keresztúron felvállalt munkát.
Alig készültek el tanárom házának újrafedésével, olyan felhőszakadást küldtek az égiek Váradra, amilyenre a legöregebbek se emlékeztek. Ám akár a tenger is lezúdulhatott volna, az új tetőn egyetlen csepp víz át nem hatolt. Meg is ünnepelték illendőképp a sikeres munkát. Tanárom három nap szabadságot vett ki, az alatt egyvégtében csak evett, ivott, feleségével, a három székely áccsal és harcsabajszú Béni szomszéddal egyetemben. Csak a gyerekeket küldték el az iskolába. De ők amúgy se ihattak…
Telt, múlt az idő, egyik reggel hiába szólította hűséges puliját harcsabajszú Béni. Hosszas keresgélés után végül ráakadt. Ott feküdt a szegény állat, megmerevedve, a kamra sarkában. Béni hozott egy ásót, aztán tisztességesen elföldelte a diófa tövében.
Egy bő hónapig csend volt a háza táján.
Már érett a gesztenye, amikor az egyik hajnalon irgalmatlan kakaskukorékolásra riadt tanárom családja. Mintha a világ összes kakasa a harcsabajszú udvarán gyűlt volna egybe, hogy kipróbálja, melyikük hangja zeng ércesebben.
Tanárom gyorsan magára kapott egy háziköntöst, és átnyargalt a szomszédba.
— Adjon Isten, szomszéd… — köszönt illendőképp a kapun belépve.
— A’ bizony jó vóna — bólogatott szokott módján harcsabajszú Béni. — Aztán mi jót hozott, szomszéd? — kérdezte.
— Éktelen kukorékolásra ébredtünk ma. Gondoltam, átjövök s megkérdezem, tán tyúktartásra adta a fejét?
— Az is akad egy-kettő, de elsősorban kokasokra szakosodtam — húzta ki magát büszkén harcsabajszú Béni. — Van köztük erdélyi kopasznyakú, magyar kendermagos, hamburgi fehér, ezüstszürke itáliai, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Nehéz pénzeket fizetnek majd értük, de ahhoz legalább ötkilósra fel kell hizlalnom valamennyit.
— Vagy úgy… — esett le az álla tanáromnak. — Aztán mennyi ideig tart a felhizlalásuk? — puhatolózott.
— Ha mindent egybevetek, legalább másfél, két hónap kell hozzá — számolgatta harcsabajszú Béni.
— És addig minden reggel ilyen veszett kukorékolást csapnak majd? — hüledezett tanárom.
— Hát ezek biz’ már csak ilyen kukorékolósak — tárta szét kezeit némi kajánsággal harcsabajszú Béni. — Elvégre kokasok.
Eltelt a másfél hónap, s egyik reggel nagy, ketreces teherautó állt meg a harcsabajszú kapuja előtt. Két ember félórán keresztül hordta belé a sokféle hazai és külföldi származású kakast.
— Hála Istennek, végre visszatér a csend — sóhajtott megkönnyebbülten a függöny mögül leselkedő tanárom.
Már épp indulni készült, amikor újabb ketreces teherautó állt meg harcsabajszú Béni háza előtt.
— Na ne! — futotta el a méreg tanáromat. — Hát ennek már sosem lesz vége…
Alig ment el a teherautó, máris rohant át a szomszédba.
— Adjon Isten, szomszéd! — köszönt illendőképp.
— A’ bizony jó volna — helyeselt harcsabajszú Béni. — Aztán mi jót hozott, szomszéd? — kérdezte gyanúsan méregetve tanáromat.
— Tudja, szomszéd, amikor legutóbb Székelyföldön jártunk, észrevettem, mennyire húzza vissza szíve. Kisütöttük a feleségemmel, hogy hálából a tetőért elküldjük egy hónapra Székelyföldre üdülni. Természetesen minden költségét mi álljuk. Semmi mást nem kell tennie, csak jól éreznie magát. Na, mit szól hozzá? — kérdezte tanárom.
— Mennék én, már hogy az Ántiba ne mennék. De épp tíz perce hoztak egy újabb szállítmány kokast. Azokat nem hagyhatom itt, mert éhen, szomjan pusztulnak…
— Sose fájjon a feje a kakasok miatt, azokat csak bízza ránk. A feleségem egész nap itthon van, majd rendszeresen átjár, aztán gondjukat viseli. Maga csak mondja meg, miként kell bánni velük — igyekezett megnyugtatni tanárom.
Hogyan csinálta, miképp, sosem derült ki. Tény, hogy harcsabajszú Béni végül hagyta meggyőzni magát. A búzavirágszemű tanárnénak elmagyarázta a teendőket, összecsomagolt, aztán vonatra ült, és meg sem állt Udvarhelyig.
Tanáromnak se kellett több. Alighogy hazaért az iskolából, legott átsietett feleségével Bénihez. Nagy nehezen összefogdosták a kakasokat, s mindegyiknek szigetelőszalagot tekertek a csőrére.
— Így ni — mondta elégedetten tanárom, miután végeztek. — Remélem, most már végre csend lesz…
Csakhogy ezúttal tévedett. A kakasok másnap hajnalban ugyanúgy kukorékoltak, mint korábban. Tán még valamivel jobban. Az éj leple alatt ugyanis egytől-egyig lepiszkálták csőrükről a szigetelő szalagot. Tanárom azonban nem törődött bele a kudarcba. Délután örömtől ragyogó arccal tért haza. Megvan a biztos recept — ölelte meg búzavirágszemű feleségét.
— Mi az? — próbálta faggatni az asszonyka evés közben.
— Majd meglátod — emelte fel mutatóujját jelentőségteljesen a férje.
Amint befejezték a vacsorát, elővett egy gombolyag madzagot, valahonnan szerzett néhány méternyi vastag drótot, intett feleségének és átmentek harcsabajszú Bénihez. Amíg az asszonyka béklyót kötött a kakasok lábára, addig tanárom ügyes, horogszerű kampókat hajlított a vastag drótból, melyeket arasznyira egymástól felaggatott a kakasülőre. Aztán összekötött lábuknál fogva sorra felakasztotta valamennyi kakast a horgokra.
Reggel néma volt a környék, mint a holdbéli táj. Tanárom derűsen ébredt a vekker hangjára. A mosoly még akkor is az arcán ragyogott, amikor átballagott harcsabajszú Bénihez, hogy leakassza a kakasokat a horogról. Eleinte kicsit dülöngéltek, de hamarosan visszanyerték egyensúlyukat.
Így teltek szépen, csendben az egymást követő napok, mígnem egyik reggel veszett csöngetésre riadtak tanáromék. Ki a fészkes fene lehet az ilyen korán reggel? — morfondírozott magában a családfő, s magára kapta háziköntösét. Megyek már! Megyek… küldte előre a hangját —, csak szálljon le végre arról a rohadt csengőről. Az egész környéket felveri vele…
Kitárta a kaput, hát harcsabajszú Béni állt ott feldúlt képpel.
— Mit művelt a kokasaimmal, szomszéd? — tört ki belőle az indulat.
— Hogyhogy mit műveltem?… — hebegett tanárom. — Hát, hát… hízókúrára fogtam őket — vágta ki hirtelen diadalmasan.
— Miféle hízókúrára? — hüledezett harcsabajszú Béni. — Sze fejjel lefelé lógnak valami kampókról, némán, mozdulatlanul, mintha már nem is volna bennük élet! Maga elpusztította a kokasaimat! — öntötte el újra az indulat.
— Sose ítéljen a látszat alapján — nyerte vissza nyugodtságát tanárom. — Meglátja, legalább egy kilóval nehezebb mindegyik, mint gondolná.
— Na, arra még befizetek — enyhült csöppet harcsabajszú Béni haragja.
És valóban. Átmentek, egyenként leakasztották a vörös fejű kakasokat, s ha nem is egy kilóval, de hetven-nyolcvan dekával mindegyik többet nyomott a mérlegen, mint várható lett volna.
— Kitől hallott erről a fura módszerről? — fordult Béni tanárom felé.
— Hadd, maradjon az én titkom — kacsintott rejtélyesen tanárom. — A lényeg: Jótett helyébe jót várj! Maga segített rajtam, én meg viszonoztam. Mifelénk ilyen a barátság — nyújtotta kezét harcsabajszú Béninek, aki még akkor sem egészen tért magához az álmélkodásból.
— Ezt megünnepeljük ám, szomszéd — derült fel a hirtelen ötlettől a képe. — Mégpedig jóféle székely kakaspörkölttel, amit tőrőlmetszett székely menyecske készít majd. S hozzá zamatos Küküllő-menti bort iszunk.
— Nocsak — tátotta el a száját tanárom. — Miféle székely menyecskéről beszél, szomszéd?…
— Takaros fehérnép —, pödörte meg bajszát jelentőségteljesen Béni. — Hamarosan meglássa… Merthogy én sem tétlenkedtem ám odahaza, Székelyföldön…
Péntek este meg is érkezett a menyecske. Takaros volt, épp ahogy harcsabajszú Béni leírta volt. A száját is takarosan eltátotta, amikor megmutatták neki az új kakashízlaló módszert.
— ’Sze mind a fejükbe száll a vér, szegényeknek — csapta össze a kezeit.
— Attól jön meg ám az étvágyuk — kacsintott Béni.
A következő esztendő májusában harcsabajszú Béni a váradi székesegyházban oltár elé vezette a takaros székely menyecskét. Utána nagy lakodalmat csaptak, két nap, két éjjel folyt a jóféle fenyőpálinka és a zamatos Küküllő-menti bor. Az ünnepi alkalomra tanárom újabb három nap szabadságot vett ki, s szinte egyvégtében áttáncolta búzavirágszemű feleségével a lakodalmat.
Agglegény léte feladása után harcsabajszú Béni még tíz esztendeig hizlalta takaros menyecskéjével az erdélyi kopasznyakú, magyar kendermagos, hamburgi fehér, ezüstszürke itáliai kakasokat. Akkorra már az összes környékbeli tudott a Béni-birtokon folyó tevékenységről. Csak azt nem sikerült megfejteniük soha, bármennyit is törték a fejüket, vajon hogyan, s mivel sikerült leszoktatnia a kukorékolásról kakasait, a harcsabajszú, csavaros eszű góbénak.
Legutóbbi módosítás: 2013.09.02. @ 12:20 :: Szász András Csaba
