Lassan virradt. A kis ablak átszűrte a reggeli sugarat. Péter nézte a penészes falat, figurákat látott a képzelete. Rajzokat. Ahogy változott a fény, a képek is úgy alakultak. Mozgalmas képek voltak a közelmúltból, szinte megelevenedtek. Szeretett volna papírt, grafitot, mint a nyáron ott, Szentendrén.
Rajzot tanult. Tanulás? Sok beszélgetés volt az. Közben egymás munkáját nézték, tanácsokat kapott a forma, a kontúr, fény, árnyék összhangjáról. Boldogan dolgozott, javított, újra kezdte, amíg valaki csendben megállt a háta mögött, nézte a munkáját. Akkor tudta, jól sikerült, szinte hibátlan.
Aztán az esti beszélgetések halkan, abban a kis presszóban, a Duna partján. Álmok egy másik, jobb világról, ahol szabadon lehet élni, alkotni. Szállt a képzeletük. Amilyen tág volt akkor a képzelet, olyan szűkre szabta most az élet.
Hirtelen nyílt az ajtó. Bilincs kattant. Keskeny folyosó. Kapu. Csukott kocsi. Kiszállás. Lépcsősor. Tárgyalóterem.
Állt a bíró előtt.
— A Magyar Népköztársaság nevében…
Mosolyog magában. Hiszen nem is érti… Hosszú felsorolás következik. Barátok neve, utcáké…ahol naponta járt, amelyek közt nemrég annyi halott…megborzongott.
— …Kötél általi halálra ítélem!
Hazaárulás? Elméje lassan szétszedte a szavakat. Haza? Otthonára gondolt. Szüleire, akik mindig óvták, ne beszéljen senkinek a családról, a régi címeket el kell felejteni! Kinéz az ablakon. Egy faágon hintázik az utolsó levél, sápadt őszi színnel. Vékony ág, mint nagyapa pergamenszerű keze imára kulcsolva tavaly, temetése előtt a koporsóban. Redőin látta az egész életét. Élet… életek? Sok embert látott meghalni az elmúlt hetekben.
— Azonnal végre hajtandó! — csattant az utolsó mondat.
— Megértette?
A bíróra nézett, csendben. Tudta, nem vár választ. Oldalra tekintett, a bíró asztalán megállt a szeme a naptáron: 1956. november… a napot meg sem jegyezte, már nem fontos…
Megfordult. Siettették. Alig tudott lépni kitaposott bakancsában… A fűzőt elvették még az első napon.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.22. @ 13:37 :: Sonkoly Éva
