(Victor Hugo)
Lehetnél a hang, a zene,
zajból szelíden dúdoló muzsika,
fázó szívekben megbújva
hallanád az alvó légzéseket.
Indaként kúsznál
szívre, testre, lélekre,
meredélyes égi szakadékok
nyílnának feletted.
Bölcsőt fonnál dallamokból,
tisztán bomlanál ki
az őszi fényburokból.
Lehetnél fa, ezeréves kérgű,
égig érő fejfa.
A dombnyi kikeletben,
vésett emlékeket vigyázna
mozdulatlan tested.
Lassan eléd zuhannának
az őszök száraz levelei,
élő álmokat siratnának
korhadt gallyaid.
Fekete ágaidon már
nem nőnének égi dallamok.
A rőt nap örök-ködbe
temetkezne veled.
Lehetnél hegy, isten-hordta
néma kövekből.
Szikla-arcodra zuhatagot
festene a hajnal,
fényes páraként lebegne
feletted a reggel.
A közeledő nap fény-bogai
ég és föld közé feszülnének,
s a csorbult világ szélét elérve
hullámozna hosszú ívben,
zúgó örvények
ismeretlen mélyéből,
az örök-csend, kőgyermeked
haldokló lelkéhez simulna.
Lehetnél…
de most még maradj
szívfalaim közt álmodó,
az, kit a mesteri kéz
e világra formált. Mellém.
Maradj szabadsága és börtöne
minden lázadásnak,
álomőrző szerelme
felsíró éjszakáimnak.
Bűn és bűnhődés,
ártatlan szárnyalás,
huszonegy grammnyi
örök létezés,
tenyeredbe rejtett
holtomiglan szívdobbanásban.
