A bilokáció nagyon ritkán érvényesíthető emberi képesség, legutóbb Pio atyának(?) tulajdonítottak olyan gyakrabban végrehajtott cselekményt, miszerint egy időben két helyen volt jelen a maga fizikai valóságában. Persze az erre képesek tapasztalása eltérő: van, kit fel kell világosítani arról, hogy őáltala lett végrehajtva az esemény, mások tudatosabban élik át. „Kezdőknél” eleinte lehet arra számítani, hogy a helyben maradó én passzív, a másik — akár egészen távoli helyszínen, netán másik földrészen — viszont teljes aktivitást mutat, jellemzően fontos feladatot, például missziót teljesít…
(Nyilván érthetőbbé válhat az egész, hogyha Krisztus szenvedéstörténetét is ilyen szemszögből nézzük: a kínhalál, a feltámadás tanúságtétele, a mennybe menetel egész eseménysorozatát ellentmondás-mentesen pontosan a tökéletesen végrehajtott bilokációban föltételezhetjük. Indítópontja lehetett a júdási csók.)
Helyesen járunk el akkor, amikor ezt a történést speciális időutazásként értelmezzük? Nem teljes értékű hasonlattal gondolhatunk a null-vektorra, mint az elmozdulások helybenhagyásainak elmozdulására, hiszen itt a folyamatos jelen azonos pillanataiba lépünk át és vissza.
Ebből egyenesen következik, hogy a bilokáció időugrásként két egymással azonos, egybevágó univerzum segítségével zajlik. Kiindulva abból a tényből, hogy egy személyiség egyszerre csak egy ilyen műveletre képes, hiszen az az egójából következő korlátozottság. (Vajon ugyanígy értelmezik az időutazással általános értelemben foglalkozó tudós emberek is? Adódhat a következő fontos kérdés: vannak itt tanulható kezdőlépések? Inkább csak tértechnikákra gondolhatunk?)
A két univerzum egyezőségén túlmenően azok tükörkép-rendezettsége nincsen megengedve: azt mondhatjuk, hogy a másikba függőleges tengely körül, az óramutató járásával ellentétes értelmű, kilencven fokos térelfordítással jutunk. Speciálisan annak azon időpillanatába, amit a sajátunkban épp megélünk. Önmagában a bilokációban a tükörkép-univerzumot a világunk rendezettsége jogosan tiltja le a lehetőségek közül már csak azért is, mivel ott a jó és a rossz fogalma is felcserélődhetne, nem beszélve az időmúlás előjeléről. Egyenes következményként — többek közt — zavart okozva az egyéni reinkarnációs történelmekben. Emiatt kell kizárnunk a 180 fokos térelfordítás lehetőségét. Hogyan lehetséges tudati energia felhasználásával mozgatni ezeket az irdatlan tömegű rendszereket? Ne felejtsük el, hogy súrlódás nélküli elforgatást végzünk.
Még mindig itt van a tanulhatóság problémája, amelynek során először az imént leírt térelfordítást gyakorolhatjuk: ha csak a transzformált valóságot akarjuk megfigyelni, azt elsősorban a látásunkkal, másrészt az egónk fizikai megfelelőjével mindvégig érzékeljük. Ebben az elforgatott térállapotunkban csak addig tartózkodunk, ameddig annak szükségét érezzük, figyelmünkkel szabályozhatjuk. Elengedve ezt a módosított állapotot az automatikusan, önmagától visszafordul a szándékaink előtti helyzetébe. Ez a biztonsági automatizmus személyiségünk működésében más helyeken is nélkülözhetetlen, gondoljunk például az ájulásból visszatérésre.
Belátható, hogy a bilokáció legfontosabb feltétele a kettőzötten előállított azonos jelen, mivel ez biztosítja a teleportálás sikerét oda és vissza. A művelet során az átlépő tudatunk mindvégig folyamatosan őrzi önmagunk azonosságának kizárólagosságát, annak illúzióját. Nem érzékelünk olyan pillanatot, amiben helyet cserélünk önmagunkkal, holott ez valószínűleg megtörténik, a végrehajtandó két egyidejű cselekvés miatt. A természet rendje nem engedi meg, hogy személyiségünket kettőzöttségünkben is érzékeljük, hiszen az megsemmisítené az indivíduumot. (Ebből következik, hogy bár a reménybeli időutazásaink során mi sokszorozódhatunk akár végtelen számban, az önmagunkkal tudatosan megélt találkozás mégis kizárható, de legalább kétséges. Itt is jelentkezik az elméleti és a valóságos lehetőségek közötti különbség, amennyiben a teremtés a maga komplexitásában tökéletes, míg mi legfeljebb csak részmegoldásokban tudunk eredményt kicsikarni. Viszont páter Pio esete is rávilágít arra, hogy az ember a létében kitüntetett lény. Joggal feltételezhetjük azt, hogy tudatos teremtményként csak mi vagyunk képesek időutazásra.)
Most még nem tudunk a múltba, vagy a jövőbe átlépni. Ellenben igenis megvan a képességünk arra, hogy a jelenből jelenbe átlépjünk, mert a bilokáció a tudati energiák segítségével működik, ami állandóan rendelkezésünkre áll. Pio atya példája megint megállít bennünket: a tér elforgatásához szükséges képességünk önmagában édeskevés. Az átlépések együttes végrehajtásához kell még egy feltétel, amit egyszerűen a magasabb erkölcsiség birtoklásában látunk. Egy közönséges bűnöző sosem használhatja a bilokációs képességét. Sokadik momentumában ismerjük fel a biológiai rendszerünk önvédelmi adottságait, amennyiben a feltételek harmonikus együttállását követeli meg. A minden öncélúságtól mentes fontosabb feladatok, vagy küldetések végrehajtásának tiszta és megengedett módja ez az egyidejűségében kettőzött színterű cselekvés, de az ego teljes kiürítésével, feszültségmentesítésével.
Az iker univerzum azonos, fogadó személyiségében sem tudatosulhat ez a folyamat, holott ő (vagyis én) ugyancsak az eredeti valóság egy másik helyszínén vesz részt az előre elhatározott cél végrehajtásában. Annak befejezésével az azonos indivíduumok visszarendeződésével áll helyre a bilokációt megelőző természetes állapot.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.26. @ 11:45 :: Meyer József
