“… minden varázslat semmibe szürkült…*
Elvarázsolt kastélyba léptem
amikor magadhoz hívtál,
való világhoz mérten
átéltem talányos csodákat,
azt hittem, a sorssal értem vívtál,
de csak delejes mutatványok,
s gőggel kevert alázat
során át vezettél végig,
megjártam poklot, s nem értem el az égig.
Torzító tükröt mutattál gyakran,
hogy elhitessél álomtalan álmot,
mozgólépcsőként vittek egyre
nem létező szárnyak,
s valami trükkös térbe érve
hittem annak, amit láttam,
ferde és görbe tükrök sugarában
állt mellettem mindig az árnyad.
Most már tágult szemmel nézlek,
csodák nélkül már nem csodállak,
hajlott lélekkel még megvagyok,
de szó és dallam már dadog.
Minden varázslat semmibe szürkült,
már nem hiszek benned, se neked,
lelkemre kongó üresség ült,
s mikor te jössz, én elmegyek.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.27. @ 09:30 :: Bonifert Ádám