A kormos éjszakában mellém ült egy csillag. Szinte egyszerre szólaltunk meg:
— Ismerős vagy! Találkoztunk talán? Láthattalak?
Néztük, csak néztük egymást és megindul a szó is. Nem úgy, mint idegenek, de mint két réglátott barát közt, kik a kezdeti öröm, rajongó kitörése után ott folytatják a beszélgetést, ahol tíz, húsz éve, esetleg egy-két évszázada abbahagyták. Furcsa az ilyen, mégis, mintha csak erre vártam volna, mintha ezért kellett volna megélnem, mit megéltem és eljutnom erre az egy pontra.
Érted? Érted!
Tudom, mindenekfölött, érzem: kettőnk közül Te vagy a csillag és én csak múló, porladó ember vagyok. Miért van ez? Mert azért vezéreltettem ide, erre a világra, hogy a Te csillagfényedet verjem vissza s mi lesz belőlem? Csillagpor? Talán.
Legutóbbi módosítás: 2010.10.29. @ 16:55 :: Placskó Lajos