Rendszeresen vannak téli vendégeim. Ezek jobbára széncinegék, de volt már látogatóban kékcinegém, csuszkám és őszapóm is. Vannak házi és mezei verebeim, s időnként be–benéz hozzám néhány zöldike is. Tavaly egy egész csapat meggyvágó zilálta itt össze a kedélyeket, s lesöpörve mindent és mindenkit az etetőtálcáról, királyi megkülönböztetést vívtak ki maguknak.
Róluk van szó, amikor a madaraimat emlegetem. Eddig egy furnérlap tetejű, se eleje, se hátulja vityilló éktelenkedett az erkélyoszlophoz kötözve, de eljárt felette az idő. Az idén már nem szívesen láttam volna vendégül ott a kosztosaimat.
Napokig, hetekig próbáltam a fiammal közös programot tervezve, egy tatarozást, esetleg egy építkezést kivitelezni, de amilyen esetleges és furcsa az idő, mindig elcsúsztunk a szürke hétköznapok részletei között. Fiam tanult, aztán valami vírusos nyavalyával küzdött a húgaival együtt, én meg orvoshoz hurcoltam őket, s dolgoztam.
Persze a madaraknak szánt élelmet azért időben megvásároltuk, miközben sokáig töprengtünk a napraforgó közé kevert köles magvak arányán. Az előre bekevert téli eleség aztán egy kisebb papírzsákban, a falnak támasztva várta, hogy kalóriává váljon a begyekben.
A madáretető viszont csak nem akart elkészülni. Pedig a száraz őszelőt, ködöt sóhajtó nappalok, s hideg párától dús esték váltották fel. Madaraim egy darabig türelmesen várakoztak, de aztán az önkiszolgálás mellett döntöttek.
Nem tudom, hogy ki lehetett az első. Fekete sapkás cinege volt–e kíváncsi, vagy buksi fejű veréb a szemtelen? Egy nyirkos és csöpögős hét elteltével, amikor az északról érkező szél hátán bekopogtatott a Tél, az átázott zsák ki volt szakítva, s szemérmetlen módon kitárulkozva kínálgatta magát az arra járóknak.
Napokig tarthatott a dőzsölés, s talán még ma is tartana, ha madaraim a korlátlan szabadság érzésével eltelve, nem nyúlnak ahhoz a sült húshoz is, amit feleségem tett kihűlni egy serpenyőben az erkélyre.
A szombat este hidege már szállásukon találta a napközi vendégeket, s a hús – ami korábban egy vadmalac combjának vallotta magát –, lassan zsírjába dermedt. A vasárnap korán reggel érkező kosztosok így aztán vígan, s korlátok nélkül falatozhattak. Egy csípés a napraforgóból, egy falatka az ebédre szánt kis sonkából. Még egy kis köles, majd csőrfenés a combcsont bütykén. Mire nejem kilátogatott a nagy ingyen konyhába, a pecsenyezsír számtalan lábnyomtól volt már kipöttyözve, s a környező nyírfákon víg kedélyű madárhad csinált zsibvásári hangulatot. Vége hossza nem volt a csiripelve hirdetett hálás köszönetnek, s mi aznap főtt virslit ebédeltünk.
Így aztán – érthető módon – felgyorsultak az események. Hagytam, hogy az ebéd a feledés jótékony homályába merüljön, s a fiammal nekiláttam, egy új madáretető építésének.
Terveink szerint zsindelytetős, úri lakot álmodtunk madarainknak, ahol az oszlopos tornácon marékszám heverhet, a téli zegernyét meleggé változtató eleség. Mert bizony télen a meleg, legtöbbször belül van. Mindössze néhány kalória az, amit személyes fűtésként összekapkodhat egy–egy szemfüles madár az ilyen alkalmi szárnyas vendéglőben, s ez mégis milyen sokat jelent. Tollkabát alá gombolják az olajos mag őrizte meleget, s esténként talán vidáman és számítóan gondolnak a holnapra, amikor ismét fel lehet keresni a bőkezű fogadóst, aki számolatlanul önti a tél gyötörte vendégek elé az elemózsiát.
Fiammal tehát deszkát és fűrészt ragadtunk, s hamarosan körvonalazódni kezdett a madárház. A szél először a fűrészport kapkodta el, majd a kopácsolás zaját is szétszórta a kertben.
A fundamentumot vékony lécekkel fogtuk körbe, hogy a fötörésző csőrök ne verjék ki a magot, míg a sarkokra nyírfaágakból vágott, ujjnyi oszlopok kerültek. A tető széléi szintén nyír ágból készültek, s közéjük nádszövetet feszítettünk. Néhány szöggel és drótszállal tartást adtunk az építménynek, s egy jó óra múlva a lányok hangos tetszésnyilvánítása mellett, levágtuk a régi etető romjait, s felerősítettük helyére az újat.
Az új ház szép volt. A vadszőlő kopasz indái kacskaringózva fogták közre, s a szélben lágyan meglibbent a nyírkéreg foszló héja. Szobánk ablakából többször ellenőriztük, hogy jól látható–e, s némi igazítás után fiam marékszámra töltötte fel a tálcát napraforgómaggal.
Mindannyian a függöny mögé húzódtunk, s onnan lestük a délutáni kertet. Tudtuk, hogy korai még a madárvárásunk, de hát ilyen telhetetlen az ember. Ad valamit, s önző módon azonnal kapni szeretne. Pedig talán túlzóak az elvárásaink.
S lám–lám: – Mégsem!
Hullámzó röptű, karmazsin mellényű süvöltő libbent szinte elénk, az egyik tarra vetkőzött, fehér törzsű fára. Kíváncsian körbeforgatta a fejét, s halkan füttyentett egyet. Vércseppként ült az ághegyen, aztán, mintha nem bírná el a saját súlyát, lecseppent az ág végéről, s egy szép ívű rebbenéssel, a nyírrel szegett nádtetőre szállt. Lélegzet visszafojtva, mozdulatlanul néztük, miközben lelkünkre valami határtalan Égi béke folyt.
Eleséggel telt menedéket építettünk, s mindezért cserébe csak gyönyörködni akarunk madaraink önfeledt táplálkozásában. De titkon talán arra gondolunk, hogy a lelkiismeretünk miatt tesszük mindezt. A ködös múltba vesző gyerekkor képei között, légpuskagolyó verte verebek vannak, s valahonnan előbukkan egy szégyenteljes emlékfoszlány is, amikor a kis kapa lehúzza, az eresz alá ragasztott fecskefészket…
Az ablaknál állunk, s bámuljuk a kinti sürgésforgást. Cinegék tornáznak fejjel lefele csüngve, míg a földön verebek kosztolnak a kihullott magokon.
Egy hópihe hull a madáretető nádtetejére. Idén az első. Ahogy lassan bealkonyul, s havazni kezd, madaraink elszélednek. A hideg estét követő reggelre gondolok, amikor kinyitom az erkélyajtót, és újra feltöltöm az etetőt.
A hó halkan szitál, s én úgy érzem, hogy a levert fészek romjai felett sikoltozó fecskeszülők, talán megbocsátottak már…
Legutóbbi módosítás: 2010.10.29. @ 16:10 :: Pintér Norbert