Két picike öregasszony ballagott az úton, görbebotjaik egymásnak válaszolva, szaporán koppantak az aszfalton.
Szótlanul haladtak sokáig, majd mikor az egyik megtorpant, mintha csak megpihenni akarna egy sóhajtásnyit, rögtön megállt a másik is, és kicsit félrefordulva nézett vissza:
– Menjünk lassabban, Veron?
– Nem! Csak eszembe jutott a Rozál. Te tudod, hogy milyen beteg lett?
– Hallottam valamit… Megverte az Isten! – mondta inkább alázattal, mintsem megvetéssel.
– Meg! – ingatta a fejét a másik, amikor megindult. – De nem ezért hoztam fel. Éppen azt fontolgatom, hogy meglátogassam–e. Te, Julis, eljönnél velem?
A kérdezett nem felelt. Tűnődött, vagy konok hallgatása volt a válasz?
– De megrágódsz rajta! – csattant fel mérgesen Veron.
– Elmehetek éppen… – hangzott végül kényszeredetten.
A kérdező újra megállt, és előre lendített botjával megállásra kényszerítette a másikat is. Szembefordult vele, és kitartóan kereste, hogy a szemébe nézhessen.
– Holnap, litánia előtt, bemehetnénk hozzá.
– Holnap? – pislogott erősen az öregasszony, hogy ilyen hamar a szaván fogják. – Várjál csak!
– Mi dolgod volna? – koppant élesen a bot hegye az út kövén.
Julis nézett rá rezzenés nélkül, és kérdéssel próbált védekezni.
– Neked meg mért olyan sürgős?
– Elég, ha én tudom. De mi dolgod?
– Nem is a dolgom végett…
– Rögtön gondoltam – mormogta neheztelőn Veron.
Julis egy pillanatra társa karjára tette a kezét:
– Meggondolnám még… Azért mégiscsak nagy vétke van…
– Nem tudhatjuk! De ha van, ha nincs, megbűnhődött már eléggé. Ami meg maradt, azt majd lerendezi vele az Úr. Mi nem ítélkezhetünk! – és ajkait dacosan csücsörítve hirtelen meglódult.
– Várjál már! De könnyen sértődsz! – kiáltott utána mind jobban lemaradva a másik öregasszony.
Veron megállt, s állát dölyfösen előre szegezve, igazának tudatában várt.
– Nem sértődök én, csak felmérgelődtem. Mert mindenki annyira tudja, hogy Rozál volt a bűnös! Aztán hol a bizonyosság?
– Ha kicsit előbb van a jelölés, lelepleződött volna! – vágott vissza hevesen Julis.
– Most ezt mondod, mert nem tűnt el a jelölt pénz.
– Az nem! De előtte mindig kevesebb volt a perselyekben! – dohogta az asszony, fújt is egyet–kettőt, aztán elcsendesedett. – Így mondta András.
– Ha kevesebb volt! A jelöléskor nem tűnt el semmi, az számít!
– Akkor nem! De Rozál hogy elmaradt hirtelen! Neked nem gyanús ez se?! Mintha valaki súgott volna neki, hogy vigyázzon!
– Ugyan ki? – hangzott, mint egy sóhajtás.
Ezután nem szóltak egymáshoz, ballagtak csendesen, míg egyikük haza nem ért.
– No, Isten veled! – mondta Julis némi nehezteléssel a hangjában, és sietett tovább, de pár lépés után visszanézett. – Holnap hányra jöjjek?
Veron sértődött arccal tekintett felé:
– Egy órával előbb, mint szoktál. De annyit nem időzünk Rozálnál, majd inkább a templomban mondunk el érte néhány imát.
– Jól van – és már fordult.
– Isten áldjon! – szólt utána emez, és benyitotta a kiskaput.
Másnap Veron a megbeszélt időben a ház előtt toporgott, de a társa késett; elfelejtette volna, hogy miben egyeztek? Negyedóra is eltelt már, mire feltűnt az utca végén.
– Jó halál lennél! – dobta elé epésen a szavakat.
Amaz megállt, és levegő után kapkodva mondta:
– Te se hallottad, mi? Nekem is csak induláskor mondta Perec Ica, hogy meghalt a Rozál.
– Nem tudtam – mondta Veron halkan, és belesápadt. – Isten nyugosztalja!… Gyere be egy kicsit, mondd el, amit megtudtál!
Az egyszerű udvarban mindenütt muskátlik: fazekakban, ládákban, cserepekben. Ott telepedtek le közöttük, a gangon.
– Elvitte hát magával a titkot… – oldotta ki a kendője csücskét Veron.
– Akkor mégiscsak gyanakszol te is! – vágta rá hevesen Julis, és ültében közelebb hajolt.
A másik zavartan kerülte a tekintetét.
– Nem úgy gondoltam… De időnként eltöprengek az eseten. Vajon tűnt el a pénzből vagy nem? Meg, hogy ő volt–e vagy valaki más? Akkor az ő bűnössége mellett szólt minden, de nem tudhatjuk bizonyosan. Isten bocsássa meg, hogy néha–néha arra hajlottam, ő tette! – Felnézett, s egy pillanatra összeakadt a szemük. – Nekem Rozál a padtársam volt az iskolában, meg kicsit a barátnőm is…
– Mégse tudod, hogyan vélekedj róla?!
– Nem tudni, hogy valójában mi lakozik egy emberben.
– Igaz! Én mégis úgy vélem, a gonosz árnyéka vetődött Rozálra, mikor a bűne miatt az Úr elfordította róla a tekintetét…
– Lehet – mondta Veron, majd hirtelen felpattant. Arcán erős izgatottság látszott, ahogy az ablakpárkányról felkapkodta a dolgait. – Gyere! Elmegyünk a házhoz!
Nyúlt a botjáért, és máris az utcán volt.
– Elkérem a fiától a szentképet, amit egyszer én adtam Rozálnak – magyarázta, amíg a kaput zárta.
– Minek ez a sietség? – dohogott a másik. – Temetés után szokták az ilyet.
– Szokták! De nem akarom, hogy az a kép máshoz kerüljön! – s reszkető kézzel a zsebébe gyömöszölte a kulcsot.
– Bolondot csinálunk magunkból! – méltatlankodott Julis.
– Akkor maradj! Megjárom egyedül is! – vetette oda Veron, és úgy megindult, hogy a másik öregasszony csak Rozál házánál érte utol.
A kapu tárva–nyitva, bementek az udvar közepéig.
– Adjon isten! Van itt valaki?
Kisvártatva a halott menye lépett a gangra, még tarka ruhában volt, s kíváncsian méregette a két öregasszonyt.
– Fogadd részvétemet, lányom! – lépett közelebb Veron.
– Köszönöm.
– Elsőbben is azért jöttünk, hogy megmondjuk, imádkozunk a megboldogultért.
– Köszönjük, Veron néni…
– Meg elkérnék egy képecskét, amit egyszer én adtam Rozálnak… Kedves emlékem fűződik hozzá…
A menyecske arcán ingerültség futott át, de lenyelte a mérgét.
– Jöjjenek beljebb! – mutatta az utat. – Valamelyik imakönyvben lehet, abból meg van több, ahogy szentképből is rengeteg!
Bevezette őket egy dohszagú hátsó szobába, amelyben szőnyeg nem volt, csak néhány kopott, régi bútor. A két öregasszony az ajtóból nézett körbe, s a tekintetük ugyanott állt meg. A széles ágyban érintetlen volt minden; a párnák még őrizték Rozál fejének nyomát, a vaskos dunyha is csak félrehajtva, az ágy előtt pedig ott árválkodott a két félretaposott műbőrpapucs.
A meny egy intéssel közelebb hívta őket az ablak előtt álló asztalkához. Az elsárgult, itt–ott szakadt csipketerítő alatt szürke porréteg vonta be az asztal lapját, melyen rendetlen összevisszaságban hevert Rozál néhány személyes tárgya: szemüveg, gyógyszeres dobozok, rózsafüzér, imakönyvek, egy csorba peremű ibolyacsokros porcelánbögre, kistányéron száraz kiflimaradék meg egy befőttesüveg pár szem cseresznyével vagy meggyel.
– Itt a polcon is vannak imakönyvek – mutatta az asszony, leemelt párat, s azokat is odatette az asztalkára. – Keresgéljenek nyugodtan, nekem ezer dolgom van – ezzel magára hagyta a két öregasszonyt.
Ráncossá aszott májfoltos kezével Veron azon nyomban lecsapott az egyik imakönyvre. Felemelte, s mielőtt kinyitotta volna, sebtében keresztet vetett.
– Isten szent nevében! – dünnyögte, és átpörgette a lapokat.
Néhány szentképen megállt a tekintete, megnézte, megfordította, majd nyúlt a másik kötet után, de abban sem akadt arra, amit keresett.
A harmadik egy nagyméretű könyv volt, melynek vajszínű kaucsuk fedlapja erősen repedezett már, de azért a mintázata jól látszott; a szélén indák futottak körbe, a közepét pedig kereszt alakú dombornyomás díszítette. A lapok éle aranyozva, az oldalán kapocs, melynek a csatja ki tudja, milyen régen törhetett le. Jó súlyos volt, Veron nem is bírta tartani, az asztalra fektetve lapozta fel.
Az első oldalon egy bejegyzés állt: „A Bodó család tulajdona”, s mindjárt a következő két lap között egy erősen meggyűrődött szentkép lapult. Az öregasszony mohón kapott érte, és megfordította; a kép hátulján, ahogy sejtette, ott volt: „7.”
Julis is közelebb hajolt.
– Csak nem ezt kerested?
Amaz bólintott, és a kis képet megkönnyebbült sóhajjal a saját imakönyvébe csúsztatta:
– Mehetünk.
De nem a templom felé, hanem a haza vezető útra fordult.
– Nem érzem jól magam! – nézett vissza Julisra, aki megtorpant a kapu előtt.
S valóban nagyon sápadt volt, az ajka szilvakéken remegett, szeme körül mély árkok feketélltek, és a levegőt is erősen zihálva szedte, de mégis szinte futott hazáig.
Ott Julis kezébe nyomta a hatalmas kapukulcsot.
– Nyissad te, az én kezemben nincsen erő!
Odabent rögtön leült a gangra kitett fonott karosszékbe.
– Nem kéne lefeküdnöd egy kicsit? – topogott mellette aggodalmasan a másik öregasszony.
Legyintett egyet, és fel se nézett közben, úgy pusmogta:
– Nem akarok, de egy kis vizet hozhatnál! Ott a bögrém a kút mellett. Engedd ki jól, hogy hideg legyen! – adta az utasításokat alig hallhatóan.
Ivott pár kortyot, aztán a kezeit az ölébe ejtve simogatta a zománcos bögre harmatos–hűs oldalát.
– Jobb már, nyugodtan elmehetsz! – szólt szelíd tekintettel.
Nem kellett kétszer mondania, Julis felpattant, hirtelen összekapkodta a holmiját, de még egyszer megkérdezte:
– Biztos, hogy jobban vagy, mert nem nagyon látszik rajtad.
– Jobban, ha mondom! Eredj csak dolgodra!
– Majd később elnézek, ha megetettem a jószágot – de ahogy lelépett a verandáról, még egyszer visszanézett. – Én a helyedben ledőlnék egy cseppet…
Veron megrázta a fejét, és halványan elmosolyodott.
Kivárta, amíg Julis után nyikorogva becsukódik a kapu, aztán a zsebéből lassú, nehézkes mozdulattal előhúzta az imakönyvét. Remegő ujjakkal hajtogatta a lapokat, míg rá nem bukkant a Rozáltól elhozott szentképre. Nézte–nézte, s a szeméből megindultak a könnyek…
Lassan húsz éve lesz, de olyan elevenen él benne, mintha ma lett volna. Búcsú előtti napon történt, vitte a templomba a szépen kimosott, kikeményített csipketerítőket. Már az oltár előtt térdet hajtva hallotta a hangokat, a sekrestyeajtó elé érve pedig tisztán értette a bentiek minden szavát.
– Vegyes címletű pénzeket jelöljön, András! – mondta a pap.
– Biztos, hogy szükséges, esperes úr? – bizonytalankodott a templomszolga.
– Elkerülhetetlen. Nekem sincs kedvemre, de nem tudok jobbat. A perselypénzt valaki dézsmálja, ezt tapasztaljuk. Előbb csak harmaddal, később a felével is kevesebb lett a szokásosnál a gyűjtés. Sejtjük, hogy ki feledkezett el az Úr hetedik parancsolatáról, de hogyan vádolhatnánk meg, ha nincs bizonyítékunk? Tegye csak, ahogyan kértem!
– És ha nyilvánvaló lesz, hogy ki a tettes? Mit teszünk? Feljelenti?
– Először elbeszélgetek vele. Meghallgatom, miért tette, látok–e megbánást. A büntetést elsősorban a Mindenható Atyára bízom, de vannak e világi törvényeink is, amelyek mindenkire vonatkoznak. Aki tehát a perselypénzt lopkodja, kettős bűnt követ el.
– Fel fogja jelenteni?
– Meg kell tennem!
András olyan nagyot sóhajtott, hogy Veron az ajtón át is meghallotta. Gyorsan visszalépett az oltár elé, újra térdet hajtott, és közben jó nagyot tüsszentett. Az orrát még akkor is törölgette, amikor belépett a sekrestyébe.
– Megfázott, Veronika? – mosolygott rá az atya.
– Csak megcsapott a hűs levegő a kinti forróság után – hebegte.
Gyorsan lerakta a terítőket, és elköszönt, nehogy feltűnjön a remegése.
Szédelegve ment hazafelé, annyira fejbe kólintotta, amit hallott. Csakis bennfentes lehet a tettes, ilyen pedig csak egy van: Rozál. De hogyan mentse meg a szégyentől, a meghurcoltatástól? Szólni nem szólhat neki, mert a figyelmeztetéssel egyben gyanúsítaná is.
Otthon is csak ezen járt az esze, sokszor megállt, hogy mit is akart, hová is indult, végül már az urának is feltűnt:
– De szalajka az eszed máma! Tán rosszul aludtál?
Legyintett, s tett–vett tovább. Vendégeket vártak a búcsúra, már csak pár óra volt az érkezésükig, addig rá akart nézni mindenre. Itt is, ott is akadt még kis igazítanivaló; amit kellett, megcsinálta, elrendezte.
A szobába is még egyszer benézett, s lám, csak az utolsó pillanatban tűnt fel, hogy csálén áll a néhány könyv a polcon. Nyúlt hirtelen, hogy igazítson rajtuk, de az ujjai beleakadtak a nippek alatti csipkébe, megrántotta, s dőlt le minden: összetört a porcelán madár, szerteszóródtak mind a könyvek. Leesett az imakönyve is, és kihullott belőle a sok szentkép. Nagyjából egy kupacba estek, csak egy Szűzanya–kép repült messzebbre. Ahogy lehajolta érte, a keze már félúton járt, akkor ötlött az eszébe, hogy ezt a képecskét dobja figyelmeztetésül az egyik perselybe. „De megérti–e?” Nézte a képet, aztán elmondott egy imát. Mire a végére ért, jött a sugallat, igen, megüzeni neki, amit az atya mondott, a 7. parancsolatot. De nem volt bátorsága kiírni: „Ne lopj!”, így csak annyi került a kép hátuljára: „7.”. Remélte, hogy Rozál ennyiből is ért majd!
Aztán lassan összehajtogatta, egészen apróra, ahogyan a papírpénzt szokták a perselybe csúsztatni…
Ahogy idáig ért az emlékezésben, Veron fájdalmasan felsóhajtott. Jót tett akkor? Vagy nem? Ez a kérdés szünet nélkül gyötörte. Az Úr hogyan ítéli meg a cselekedetét? Őrlődött, de tettét meggyónni nem merte, mert nagyon félt az atya szemrehányó tekintetétől. Különösen András hirtelen halála után volt nehéz a szíve, mert közvetve abban is bűnösnek érezte magát, és bármilyen vezeklést szabott ki önmagára, mindig kevésnek találta.
Nézte a Szűzanya szelíd arcát, és hirtelen nagy–nagy hálát érzett, mert megértette végre: hogy oly sok gyötrődés után most a kezében tarthatja a képet, az a megbocsátás üzenete. Sovány kézfejével letörölte a maradék könnyeket, a szentképet egy pillanatra a szívéhez szorította, aztán visszacsúsztatta az imakönyvébe. A lapok lassan összeborulva zárták maguk közé a titkot, s Veron lelkében megnyugodva vette fel a rózsafüzért. A keresztet gyengéden az ajkához érintette, majd fekete eres kezeit szoknyája fészkébe ejtve morzsolgatta a szemeket. Fejét a falnak támasztva, lehunyt szemmel belekezdett az imába.
Így találtak rá, a félig pergetett olvasóval a kezében, amint az ajkára merevedett az utolsó „Ámen”.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.19. @ 20:26 :: Józsa Mara
